Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-28 / 35. szám
IV. év. Szatmár, 1900. augusztus 28. 35. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: ''gesz évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ÁRAK MELLETT KOZÖLTETNEK. Kéziratok nem adatnak vissza. Iparosainkhoz. Megrohanta az ellenség és könnyű szerrel elfoglalta hazánkat, illetve annak piaczait és elfoglalva tartja. Minden jó hazaiinak szent kötelessége közreműködni a már meggyökerezett ellenség kiverésében, mert csak egyesült erővel és fáradhatlan küzdelemben való kitartással érhetünk czélt. Kezünkben az ipari piaczok vissza- hóditásáért folyó küzdelemben fegyver a hazai ipar. Ezt a legmagasabb színvonalra kell emelni — mert csak igy remélhetjük hogy ipari piaczunk ismét a mienk lesz; csak úgy lehet a küzdelemben győznünk, ha a készítmény szebb is, jobb is, olcsóbb is és hozzáférhetőbb is, mint az idegen. A készítmény szépsége, jósága egyedül attól függ, hogy minő képessége és készültsége van az iparosnak, a másik két feltétel is nagy részben magától az iparostól függ. Egyet mást óhajtok iparosainknak mondani, a mit esetleg gyakorlati szempontból hasznosnak találhatnak, kárát azonban semmi körülmények közt nem vallhatják. Nagyon sok a panasz a miatt, hogy az iparos elvállalja a munkát, de a kitűzött időre nem készíti el. Hát ez rendkívül nagy hiba. Mert tudnunk kell azt, hogy az ember csak akkor csináltat valamit, amikor arra szüksége van, vagy amint közönségesen mondják, mikor épen a körmére égett s amikor már szeretné, ha meg is volna. Ezért a legczélszerübb, ha a határidőt az elkészítésre hosszabb tartamban állapítják meg, hogy aztán az iparos az elvállalt munkát elvégezhesse. De aztán végezze is el, ha lehet, még előbb. A ki igy jár el a megrendelővel szemben, az, még ha selejtesebb lesz is a munka valamivel, inkább fog munkát kapni, mint az, a ki a legjobb munkát adja ugyan, de csak nagy biztatásra, sürgetésre készíti el. Hiszenép azért fordul a közönség a kész munkához, ha bár tudja is, hogy az silányabb, rosszabb is, mivel a vételi szándék keletkezése alkalmával, már a vevő előtt fekszik s mindjárt fel is veheti, Kevesebb a panasz amiatt, hogy a készítmény nem tartós. De mégis jó, ha az iparos jó anyagot jó munkával dolgoz fel, mivel az ilyen iparost sokkal gyakrabban keresik fel a megrendeléssel, mint aki silány anyagra silány munkát tesz, mert ez rövid idő alatt tönkre megy s a mindinkább* szükebbé váló pénzt újabban kikeli adni. Ezek után rátérek a már említett feltételekre. Szerintem, miután nincs sem törvény, sem más szabály, amely megtiltaná, hogy egyik, vagy másik gyerek csak egy iparra képezhetné ki magát, leghelyesebb, ha mindegyik olyan ipart keres, amelyhez legnagyobb kedve van, amelyhez képességet is érez magában, mert csak igy remélheti, hogy kellő kitartása lesz az illető iparág teljes elsajátításához, fejlesztéséhez. Szükséges, hogy az ipar elsajátításához, fejlesztéséhez, meg legyen az iparosban a képesség. Ennek elsajátítása czéljából az iparosnak tanuló korától kezdve meg kell feszíteni minden erejét, hogy mestereitől mindent elsajátítson, az elsajátitottat felhasználja, sőt magának is oda kell törekednie, hogy lehetőleg tökéletesbitse készítményét, törekedjék a készítményt czél- szerübbé tenni. A képességet az Isten adja, de a készültséget, képzettséget bármely szakmához az illető maga szerzi meg; a képességet, tehetséget nagyobbitani nem lehet, de a készültségei, képzettséget igen, azért nem szabad soha elmulasztani, ami által bővíteni, gyarapítani lehet, bármily sok pénzbe kerül is az. Helyesnek, czélszerünek bizonyult már régen, hogy az iparos vándorolni megy segéd korában, mivel utazása közben sokat lát, sokat tapasztal. Szerintem ennek a vándorlásnak hosszabb tartamúnak és nagyobb területen történőnek kell lennie s mihelyt elsajátította a képzettségéhez szükségeket égy helyen, úgy tovább menjen a vándorló. Hosszabb tartamúnak azért kell lennie, hogy mentül több helyen, mentül többet tapasztaljon, nagyobb terüleien azért kell történnie, mivel nemcsak egy bizonyos vidék számára és Ízlése szerint kell elsajátítani az egyes iparágban való képzettséget, hanem esetleg a távolabbi külföldön is kell ismereteit gyarapítania, mivel a versenyt úgy lehet felvenni a külfölddel, ha annak a készítményekben tanúsított gyakorlottságát, tapasztalatát az iparos megszerzi és elsajátítja. így lesz módjában az iparosnak a szakmajában való tökéletesedés, felfedezés, amelynek értékesítése esetleg szerencséssé teheti még a késő unokáit is. így lesz módjában az iparosnak készítményeit csinosabbá, szebbé s igy a közönség részére kapósabóá tenni. Azonban szükséges az ízlést is elsajátítani, ézt pedig részint az említett vándorlás közben lehet, részint az ipariskolában, azért nagyon jól teszi mindenki, a ki teheti, hogy a felsőbb ipariskolában is szerezzen képzettséget, már csak azért is, mivel ott egy értelmes iparosnak szükséges más dolgokat is megtanulhat. Az iparosnak, aki szép eredményt akar elérni, egyedül üzletének kdl élnie és meg igy is a legmegfeszültebb kitartással és minden tehetségével, — helytelen azért, ha az iparos, mihelyt egy kis T Á R C Z A. Azt beszélik . . . Azt beszélik a faluba hosszat, Nincsen nálam hat megyében rosszabb: Csalogatom a lányokat rendre, Pedig nincsen, csakis egy kedvemre! Ezt az egyet szeretni nem félek, Ha szeretem, vele kinek vétek? . Ki úgy tartja vesse a szememre — — Hivatkozom tiszta szerelmemre... Tiszta szívből szeretem ez egyet, Valamennyi közül a legszebbet! Beszélhet hát a falu pletykája: Szomszédasszony! csakazért is Szeretőm a lánya! Baka Elek. Eltelt egy év. Emlékszik? Milyen nagy gyerekek is voltunk mi! Mit mondtam? Gyerekek? Nem! Komoly, felnőtt és végtelenül melankolikus nagy emberek! Maga kicsiny vö t még akkor és mégis nagy. Én meg nagy voltam és mégis kicsiny. Csak magának voltam kicsiny. Mert egyszer azt mondta nekem, hogy ha lehet, ha tehetem, ne találkozzam magával, mivel ki sem állhat Ezt maga mondta! Emlékszik ? ■ ,• • . . . Én meg tudja Isten olyan bolondos voltam, hogy ha csak egyszer nem láttam naponként, nem tudtam aludni. Az éjszaka sötétjében ott láttam magát, amint komolyan azt mondja nekem: kiállhatatlan. Egyszer egy ilyen álmatlan éjszaka után egyedül mentem a mi utczánkon keresztül. Épen egy kis ibolya csokor volt a kezemben s néztem.Nem tudtam miért. Olyan szépnek láttam ezeket a kis kék virágokat, pedig soha sem szerettem az ibolyát addig. Aztán a mikor az iskola előtt megálltam maga jölt felém s elvette azt a csokrot tőlem; s én olyan szívesen adtam oda magának. Nem is köszönte meg, csak elszaladt vele. De én nem bántam. És most kijelentem, hogy másnak nem is adtam volna oda; nem én. A tanító ur meg bezárt . . . Olyan furcsa szeme volt annak az embernek, hogy szinte bosz- szantott. Meglátta, hogy magával beszéltem. Azt pedig — még régen — szigorúan megtiltotta, hogy lányokkal beszéljünk. Ha elfeledtem? Engem bezárni? De nem sírtam! Mikor aztán más nap mondtam magának, azt mondta, hogy hen- czegek. Pedig igazán nem sírtam. Azt gondoltam, hogy ha az apa el tudott lenni szivar nélkül, a mikor a mama eldugta a szivarokat és még sem sirt, —- akkor nekem sem szabad sírni, mert már én is akkora vagyok nemsokára, mint az apa. Pedig az ét papám nagyon szerette a szivarokat. Jobban mint a mamát. Ezt én mondom. Mert a mamát soha meg nem csókolta, de a szivar mindig füstölt a szájában, úgy hogy már bosszantó volt sokszor. Egyszer nem tudom valamiért össze vesztek apáék. Óh! ők sokszor szoktak veszekedni, hanem akkor épen nagyon csúf volt a papa. Én is azt gondoltam, hogy össze fogom magamat szi- datni — de persze nem a papával, hanem magával. De — hagyja el — nem vitt reá a lelkiismeretem. Nem tudtam volna magát soha megsérteni. Épen a nagy vendéglő előtt találkoztunk. Aztán ott a kereskedőnek az uj czimerén egy szerecsen tartott a szájában egy czitromot. Maga azt mondta, hogy szép és én is azt mondtam, hogy szép. Pedig csúnya volt. Olyan pufók és kiálhatatlan, mint a milyennek maga mondott engemet . . . Elkísértem az iskoláig. Azt mondta, hogy meg engedi. És nem haragudott teám ez egyszer. De én majd sírni szerettem volna. Maga azt kérdezte, miért vagyok olyan rossz, mert igen nagyon szomorú voltam. Nem feleltem semmit, mert nem tudtam. Pedig akkor nagyon sokat szerettem volna mondani magácskának. Azt is, hogy miért vagyok én olyan kiállhatatlan ? Mikor aztán az iskola nagy kapujába értünk, akkor köszöntem és maga be ment. Sokáig álltam ott, azt gon-
