Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-12-05 / 49. szám
III. év. I Szatmár, I8S9. deczember 5. / f TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nfam adatnak vissza. gyónt, de az a tudat, hogy nem fedezték föl, beleveszi a bűn lertőjebe s a közbe- csülésben álló egyén vagy megszökik, vagy a börtön fenekén találja meg méltó büntetését. Hogy a társadalomnak ez a rétege az akadálya aztán minden jónak, azt bi- zonyitnunk sem kell, előttünk a mindennapi példa, de a mai kor embere már nnyira benne van a hínárba, hogy szinte £ ermészetesnek találja a sok rendellenes és igazságtalan állapotokat. Neveket nem említünk, mert hisz csak általánosságban beszélünk, de ha figyelemmel körültekintünk, látnunk kell, hogy csak úgy hirtelenében is, mennyi az, a mi a „közügy“ köpenyegébe burkolva egyéni érdeket szolgál vagy épen a nyíltan bevallott egyéni érdek nyomása alatt nyög! A vagy piaczunk parkírozása, a közegészség nagy kárára, a város szépségének óriási veszteségére nem épen a magánérdekek miatt esett sárba? Hát vájjon közérdeket szolgál-e az, hogy a törvényszéki palota, úgy összetörve, a jelenlegi helyen épült föl? holott lett volna a városnak arravaló díszes helye, a hol ennek a kiváló épületnek úgy a megkívántaié területe, mint a forgalmi minősége is meg lett volna! Dehát: igy kívánták a magánérdekek, s a közügy nevében ki is lettek elégítve. Hát az közérdekből történik, hogy egyes forgalmas és főbb utczáinkon oly rossz a kövezet, vagy a kövezetnek rajta nyoma sincs, hogy ilyen sáros időben üres szekérrel is veszedelmes bennök a járás és más, kisebb vagy épen eldugott utczának elég jó kövezete van? Önérdek és közügy. Ez a két eszme irányítja az emberiség összes cselekedeteit; csakhogy mig az önérdek felé az emberiség legnagyobb része rohamlépésekben halad, addig a közérdek szekerébe csak elárvult, kiéhezett igavonó állatok jutnak, melyek csak a hajcsár kurjantásaira lóditnak egyet-egyet a különben meglehetősen terhes jármü- vön. Önző ma az embereknek legnagyobb része s ez annál nagyobb baj, mert a századvégi romlottság titkos lepelbe tudja burkolni a legajasabb, önző szándékot is. Alázatos magatartás, kedveskedő, hízelgő hanghordozás, az önfeláldozót játszó szi- nészieskedés — mind alkalmas arra, hogy a csekély emberismerettel biró embereket megtévessszék és az önző ember hálójába juttassák. Manapság, ha valamelyes dolgot keresztül akarnak vinni, ez nem akkor történik, a mikorra jelezve van, jóval elébb, a rafinéria ugyszólva észrevétlenül besvind- lizi ez ügyet a köztudatba és azután csak, hogy úgy mondjuk: a véglegesítés bélyegét ütteti rá magára a dologra. Az ember ma finom, meg nem finom rafinériával annyira körül van véve, hogy szinte megszokta a mai nemzedék ezt a rendellenes állapotot. Rend,-igazság,- sőt tisztesség-ellenesnek mondjuk ez irányt, mert akárhányszor lehetetlenné teszi, hogy az ember őszinte meggyőződésének adjon kifejezést! Avagy a választásoknál szomorúan tapasztalható: erőszakossággal párosult mindennemű nyomás nem annak ad-e igazat, hogy az emberben ma az egyéni meggyőződés nem juthat kifejezésre? Hát az óriási mértékben túlterjeszkedő protekczió nem azt igazolja-e, hogy nem ott van az igazság, a hol az a dolgok egyenessége szerint magától mutatkoznék, hanem ott, a hová az összeköttetések helyezik, ott, a hol a hatalom akarja! A bölcs emberismerő azonban láfja, hogy abban a látszólagos bátor tekintetben, melylyel az önérdek-hajhászó szemedbe néz, van valami bizonytalanság, mintha szemidegei ama ravasz tervekre lennének irányítva, melyeket fekete lelkében kifundál s melyeknek téged is meg akar nyerni, avagy éppen a te hátadon, a te bőröd árán akar a siker örömében kéjelegni, hogy aztán kaján mosolylyal örvendhessen biztos károdon. A bölcs emberismerő azonnal átlátja, hogy a hízelgő beszéd csak a hamis lekiismeret elfődésére való s a midőn neked hizeleg, ugyanakkor talán már gyalázatos cselszövénynyel aláásta becsületedet, rrlegcsalt, meglopott, mert: sohase feledjük,'* hogy a kigyó is sima, de fogai mérget öntenek testedbe. Bölcs emberismerő azonnal tisztában van azzal, hogy az az önfeláldozót játszó magatartás, a világfájdalmas beszéd, mind csak a jóhiszemű emberek megtévesztésére való. Az önző embert az elért első siker aztán nagyobb kitartásra bátorítja, példa rá a manapság annyira köznapivá lett sikkasztó is, először csak kis összegen kezdi s talán egyelőre nem is bűnös szándékkal csonkítja meg a reábizott vaT Á R C Z A. Táncziskolában. Úgy történt: a táncziskolában Együtt tánczoltunk, Ön meg én. H°gy ]gy történt, a maga vétke, Hisz volt ott nálam szebb legény. Mindegy ! magára vessen érte S e versért is Önt éri vád : Önnek Ígértem meg, hogy versben Zengem meg a táncziskolát. S hogy itt ülök most, eltűnődöm . . . Ez az ígéret mily nehéz : — Eszembe jut hajh ! annyi édes arcz I És annyi édes flirtelés. Szőke és barna angyalarczok Mosolygnak kedvesen reám És közötlük egy édes arczu Egy aranyos kis fess leány . . . A hajánál van tán barnább is, „Igézőbb“ szem is van talán És megbocsásson: e körülmény Előttem örökké talány : Mert hisz ott a táncziskolában Sok szép leány volt — meglehet, De ki velem verset íratott, Nekem legszebb, legkedvesebb. Grósz Sándor. A rejtélyes czédula. Mikor Kürtössy Anselm segédjegyző ur egy unalmas, esős napon a keserves adó-ekzekválás- tól holt fáradtan és farkas-étvágygyál haza ért, mint lelkiismeretes hivatalnoknak nem a pihenés, vagy az ebéd volt az eszében, nem, szó sincs róla, — leült az íróasztalhoz, hogy megfogalmazza a feljelentést, a gorombáskodó és tettlegességre vetemedő adózó polgárok ellen. Mert hát szó, ami szó, megtörtént nem lehet eltagadni. A Szorcsik »gyüttmentc-nek nevezte, a Balázs ott az alvégen szidta »azt a nem idevaló mindenét.« Itt az annyira féltett tekintély forog veszedelemben, amit nem lehet úgy hagyni . . . Hanem amint leült, hogy a feljelentést megfogalmazza, az Íróasztalán egy rejtélyes czédulát talált . . . Első pillanatra ugyan nem valami nagy figyelemre méltatta, hiszen hivatalos kötelessége előbbre való s más részt úgy tűnt fel, mintha előde Írása volna, ki már valahol a pokolban számlálgatja a behajtási illetékeket, valami jegy zetfélének tartotta, mely csupa véletlenségből került elő. — De azlán mégis csak megnézte. Hát természetes, hogy meglepődött, mikor a remélt jegyzet helyett a következő sorokat találta egész frissen, női kézvonással a czédulára írva : »Szeretni mindenkinek szabad, szenvedni mindenkinek kell, feledni mindenki tud, — csak egy hű szív nem . . .« Bizony megfeledkezett a gorombáskodó atyafiakról, csak bámult a czédulára, majd elnyelte a szemével. Sehogy se fért a fejébe, hogyan kerülhetett ide, ki irta, ki lehet az az ismeretlen szenvedő, ki hozzá fordul sajogó szivére gyógyító írért? (mert hogy neki szól, kétségbevonhatatlannak találta.) Paraszt leány nem irta, az bizonyos, a kántorné sem, az is bizonyos s el is mosolyodott az ötletén ; 50 éves asszony csak nem szeret belé ? Talán a kasznárék lánya, a szőke, kékszemü Hanka ? — O! — kiáltott fel, miközben villámszikra sebességgel futott végig agyán, hogy valahányszor találkozik vele, olyan tekintet jut neki osztályrészül, melyben csak a vak nem látja a sze- velem lángját s olyan zavart, olyan tartózkodó, alig mer szólni, s szinte hallható a szive dobogása . . . Igen, ő irta : megleste úgy az ő, mint az öreg távozását s belopódzott az irodába . . . Nincs abban semmi különös bejáratos a jegyzőékhez, punktum ! . . Körül is nézett, hogy nincs-e valahol elbújva? S mikor sajnálattal kellett tapasztalnia, hogy rajta ... no meg a szekrények mögött rágicsáíó pár egeren kívül egy árva lélek nincs az irodában, elhatározta, hogy megmutatja a jegyző nővérének a czédulát s hozzá teszi, hogy találta az utczán ; a jegyző nővére bizonyosan ismeri a Hanka írását. Ha csakugyan Hanka irta, fölhasználja a legközelelebb kínálkozó alkalmat és biztosítja viszont szerelméről no meg arról is, hogy ha majd megválasztják valahol jegyzőnek, elmondják egymásnak a »holto- miglan-holtodiglan«-t . . . Evvel aztán megnyugodott és hozzálátott a feljelentés megfogalmazásához s nagynehezen el is készült vele, de ami még soha sem történt, sebogyse volt megelégedve a stílusával. Principálisának ábrándos tekintetű nővére, ki nagyban fáradt a kelengyéje elkészitésén, mert nemsokára a solymosi kántor köti be a fe- jét, észrevéve Kürtössy ur megérkezését, javában melegítette az ételt, mikor az előszoba gyanánt is Szolgáló konyhába belépett. — Nagysád kérem, tetszik ismerni ezt az írást? — kérdezte egy illedelmes “alázszol- gája„ után előmutatva a rejtélyes czédulát. — A leány ábrándos szemével rátekintet, de le is kapta rögtön a szemét róla, miközben elpirult, majd pedig mosolyogva s hogy zavarát palástolja, az ételt keverve mondta: — Nagyon is jól . . . majd hozzá tette min-
