Szatmár És Vidéke, 1917 (34. évfolyam, 1-53. szám)

1917-02-06 / 6. szám

f m Harmincnégyedik évfolyam. — 6. szám. Szatmár-Németi, 1917. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden kedden. Egyes szám ára 12 fillér. Laptulajdonos és kiadó: MORVÁI JÁNOS. Felelős szerkesztő: Dr. FEJES ISTVÁN. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Eötvös-u. 8.; Könyvnyomda. Előfizetés egész évre G korona, fél évre 3 kor., negyedévre J kor. 5 O fillér. A „világ“ — ez a minden nagyságot: területet, erőt, emberi érté­ket magába süritve hordozó egyetlen szó, — üresen kongó főnévi jelzővé sülyedt, külö­nösen a békéről megindult frázisharcban. Világfáké az ántánt hadicélja, világ keres­kedelmet, világ tor g&\m&t, vi­lággazdaságot, íráskultúrát akarnak teremteni. Világra szóló hazudozás a nyelvük fegyvere, világámitás az er­kölcsük támasza. Undorító ellenségeink­nek az a feltolakodása, amely- lyel maguknak foglalják le azt a jogot, hogy a világ meg­váltást épen csakis ők csi­nálhassák meg. Szemérmet­len az a farizeus álorcájuk, amit a megdolgozott, remegő semlegesek felé vágnak. A takaró szavak leple alatt vérgőzös, ördögi pofa vigyo­rog: a sátán nevet igy be­felé, amikor a jámbor osto­bát szavának kenetjével meg- ejti. Onkénytelen támad a lelkünk kétkedése: Csak mi volnánk hát a józanul látó ember-ember? Csak nekünk adatott volna meg a világo­san látásnak az az adománya, hogy ennek a világszédelgés­nek mélyére tekintsünk r Ilyen kivételesen nagyszabású tehetséget a józan Ítélet al­kotásra csak nekünk jutta­tott volna a gondviselés ? Hát olyan különös ész­járás volna-« az, amely át­látja, hogy ellenségeink vi- lágszabaditónak csak olyan békét tartanak, ami bennün­ket elfojt, — csak olyan vi­lággazdaságot, kultúrát, nem­zetközi életet akarnak, ame­lyikből mi ki vagyunk zárva, és hogy, ahol boldog föld volna a világon, onnan ben­nünket lángoló pallosokkal kergetnének vissza ? A világ történelme ha­zugabb, 8zéditőbb jelszót nem ismert Mi hát a Világ, ha nem a nemzet egységek összes­sége! Es mi a világ boldog­sága, gazdagsága, erkölcsi ereje, ha nem a rajta élő népeké együttvéve ? És főként mi ez az egész, nagy világ nekünk, ha ezer esztendő jó és bal sorsán fel­épített, dédelgetett hazánk darabokra szakgatva olvad fel benne ? Miből állhat meg és dicsőülhet meg a Világ, ha a szabadságban fölpezs- dült nemzeti életeket kifojt­ják belőle ? Lehet-é világszabadság­nak nevezni azt, amelynek keretén belül függésben síny­lődő népek laknak? Van-e szabad világ — evolúció minden nemzet fejlődési kor­látoltsága nélkül? És végül: ha az önálló állami életre nem való, kis népeket, mint a szopós gye­reket a szoptató anyjától, elszakítják az oltalmazó, erős eszü és szivii. érett, nagyobb nemzetektől, nem-é csak jaj­veszékelés, pusztulás lenne ebből? Csak egyet felelhetünk. Csak egy a megnyugtatónk: Tudunk hinni és bizakodni egy abszolút igazság létezésé­ben, a természetes kiválasz­tás örök erejében. A féreg­gel fertőzöttet túléli az egész­séges. A lélek rothadásának pusztító hatalma az, amiből megbénultan fognak vissza- hanyatlani. Ha ugyan addig is agyon nem veri őket er­kölcsi felsöségünktől és fel­háborodásunktól ezerszeresen felfokozott erejű harcosaink sújtó ökölcsapása. (Ma.) TARCA. Leánynéző. Irta : Hegyaljai Hies Géza. Nem tudom jól irtam-e fel a cimet? Mert a leánynézés tár­gyát képező jogi alany —■ anya­könyvi kimutatás szerint — ötven­kilenc, azaz egy hijján hatvunéves volt és — vőlegénye állitása szerint — nem annyira leány mér, mint inkább — múmia. írói mivoltomban kötelessé­gem ugyan, hogy elbeszélésem hős­nője iránt obiigát előzékenységgel viseltessem és udvarias hallgatásba takarjam fogyatkozásai kiáltó rendszerét, de viszont áldozatkész olvasóimmal szemben előrendbeli tartozásom, hogy őket a részletek felől is az igazságnak legmegfele­lőbben tájókostassam. Most mit csináljak?.. Hogv e dilemmától, vagy mint a Fidibusz írná: Dil Emmától szabaduljak, legbölcsebb lesz, ha átadom a szót a vőlegény­nek, mely minőség elé ezúttal csak némi kétkedő fentartással illeszt­hető a „boldog“ jelző. Előbb azonban, ha megmél- tóztatnak engedni, egy pár szót őróla. Mondhatom: mintaszerű emberpéldány. Meglátszik az ar­cán, hogy sokáig kreálta az Élet, amig olyan élesre maszkírozta, amilyennek most látszik. Csupa keménység, határozottság; van a vonásaiban valami félreismerhetet­len tiszteletreméltóság. A nézése is biztos, határozott, úgy hogy tekintetében elvesz a szavai alól minduntalan kibúvó csiklandósság, ami különösen szerencséssé teszi mint előadót, mert látszólag ko­moly arccal mond el olyan dolgo­kat, amin a hallgatói nem győz­nek eleget kacagni. Nekem leg­jobban lekötötte figyelmemet az a két remek vésetü redő, mely a szája szögletéből kígyózik le az álla felé. A novelláitok szeretik ezt az akaraterővel összeköttetésbe hozni, én azonban azt hiszem, kell lenni valami közének a szónoklás mesterségéhez, mert. öblöshaogu vén színészek és öreg papok ajka körül többször találkoztam vele. T. i. pap volt az én elbeszélésem hősszerelmese. Negyven évig vin- cellérkedett az Ur szőllőjóben, — közte tizennyolc évet Bukovinában és Romániában mint misszioná­rius, — mikor aztán itthon tele­pedett meg, már nemcsak az TJr ezőllőjét akarta munkálni, de a magáét is, ha nem a filokszerák lettek volna a napszámosai. így aztán — mint maga mondja — „Megtanultam, hol kell aláírni a váltót, az Isten tegye le a dolgát!“ Véd- és dacszövetséget kötött vele a növekvő adósság a meggazdago­dás ellen. Ez kényszeritette rá, hogy hatvanegy esztendővel meg­rakodva, férfias bravúrral vág- jón neki a másodszori asszony- szerzésnek. Érdekes volt, ahogy bele­fogott ennek elbeszélésébe. A fe­leségére terelődött a vondéglátó szivesség érdeklődése, arra mondta feleletül, hogy: meghalt. Az olyan ember végleges beletörődésével mondta ezt, aki már megtanúlta, hogy az élet ostorcsapásai, ha egy­szer már elsuhantak, nincs mit sokadozni. Amint azonban az áll- redők hullámzó játékát figyeltem, egy pillanatra msgütődve vettem észre, hogy a kemény vágású két vonal sírásra görbül. Tévedtem. A kacagás fintorította el őket, még pedig az a keserű-édes fajtája a kacagásnak, amellyel az ember maga magán nevet. A gyermek­nek még a könnye is szokott hozzá peregni, vén embernél már hang se igen vetődik fel hozzá. Egy szivarszippantás egyenesre húzta ki a kunkorgós redőket, aztán beszólni kezdett: — Azóta már másodszor is megnősültem — és nagyot legyin­tett a kezével, mintha egy kétes eredményű lépését parentálná el. Ivott egyet, láttatva, hogy a borban azt a hű társat tiszteli, mely kitartóbb kísérője maradt az életben, mint a szerencse, vagy épen az asszony. — Azt kikötöt­tem, hogy csúnya legyen, akit nekem komendálnak, mert én A vall® amerikai Baj Qnality cipői kizárólagos raktára. Megérkeztek a téli idényre megrendelt valódi schevraux és box bőrből készült divatos úri-, női- és gyermek-cipők.

Next

/
Oldalképek
Tartalom