Szatmár És Vidéke, 1917 (34. évfolyam, 1-53. szám)
1917-02-06 / 6. szám
2 ’SZATMÁR ÉS VIDÉKE. Általános uzsora. Nincs zsír, nincs petróleum, nincs kávé, — hiányzanak az összes élelmiszerek és mégis, titokban, mindent lehet kapni, — sokszoros áron. Egy titkos szervezet működik, egészen altruista jellegű: enyhiti a háborús hiányokat, ellát miifdennel, ami kell, — csak legyen, aki megfizesse. Hálás legyen mindenki, akinek juttatnak valamit, csókoljon kezet, akivel szóba állanak. . A közönség próbál szervezkedni. Megalakul a hivatalos város élelmező központja, u tisztviselők külön összeallanak, csoportok verődnek össze az árusító üzletek előtt. Titokban mindenki tud valami forrást, a hol ezt, vagy amazt a nem nélkülözhető cikket kapni lehet, egyeseknek van helye, ahol félre tesznek részére valamit. A kijárások nomád korszaka ismét életre kelt, családi é* üzleti összeköttetések juttatják zsíros, vugy másféle falathoz egyes szerencsés vállasztottjait a torsnak. Mindezt a megkülönböztetett eljárást természetesen a rendesnél hatványozottabb árért. Nem lehet elhinni, hogy ezt az állapotot önérzetes kereskedő tisztességesnek találja. Hogy ezt a szégyenletes helyzetet megváltoztatni ne akarja. A nagy- közönség elkeseredése az üzletek ellen óráról órára növekszik úgy, hogy a kérdés tisztázását 'közönségnek és kereskedőnek egyaránt kell keresni. Elvégre azzal tisztában van mindenki, hogy a termelés és megélhetés feltételei alaposan megdrágultak. Mindennek feljebb rukkolt az ára. A közönségnek ezt szívesen is honorálja. De uzsora árakat szabni és ezt megfizetni a társadalom minden tagjára egyenesen öngyilkosság. A társadalom szervezkedése nem használt. Más útját kell kenem vesződöm szép menyecske őrizgetésével. Nohát, ha csak az kellett, az Isten tegye le a dolgát, ajánlottak is olyat, hogy annál a pokol se tudott volna pocsékabbat szállítani 1 — és vakarta a fejét, jelezve, hogy „jövendőbelije“ — ebből a szempontból! — sokkal jobban megfelelt a követelményeknek, mint amennyire kellett volna. Alacsony, vén, púpos, a nyakán pöfeteg gombaszerü duzmadások- kal, de mondom, már mindegy, és megállapodtunk a komendálókkal a megismerkedés idejében. Ezek aztán kipécézték, hogy Bábás doktoróknál csütörtök délután lesz a „leánynéző“. Hát, helyes, — ie- cseszettem a bajuszomat fiatalosra, hát csakugyan, mintha vagy ötöt levágtak volna vele a hatvanegy esztendőmből! Eljött a várvavárt csütörtök. Hogy az idő hamarább teljék, bizony iszogattunk mink reggeltől, úgy hogy mire a 4 óra eljött, rózsaszínben láttam én már nemcsak a világot, de még a menyasszonyomat is. De ki is öltöztették, ki is pintyózták a kis szemtelent, hogy olyan volt akár egy kakadu. Hanem egyszer ahogy resni a kibontakozásnak. Talán a következő módon eredményre juthatunk. Elsősorban is szervezkedjenek maguk a kereskedők. Alakuljon a kereskedőkből egy bizottság, vonják bele a fogyasztó közönség egy nehány tagját is. Állapítsák meg a körülmények objektiv figyelembe vételével minden árunak nz árát, s Öli maijuk ellenőrizzék egymást; az árakat hozzák a nyilvánosság élé. Ne vásároljon egy kereskedő sem árán felül, hanem az ilyen áru-tulajdonost ők azonnal jelentsék fel. Ne vásároljanak, csak olyantól, akinek iparengedélye van, és, ha e nélkül kínál valaki árut, azt is jelentsék fel. Feltétlenül szükséges volna olyan intézkedés, hogy amely szerint el kell venni az ipar- engedélyét annak, akire áruhalmozás, vagy árdrágítás rábizonyul, a minek természetes következménye az egész áruraktár elkobzása. Nem nehéz ennek az egész tervnek a keresztülvitele, egy kis utánjárást, egy kis érzést követel csak, ami elől ma itthon levő egyetlen polgár sem térhet ki. Tegyék ezt mindnyájan becsületbeli kötelességükké. Büntessék erkölcsileg is azt, aki a nehéz időkben uzsorástól vásárol, tegyék közhírré az ilyen vevőnek — legyen az akár kereskedő is — a nevét, hadd álljon a pellengéren. Szerény véleményem szerint e tekintetben a Szatmári Kereskedelmi Részvénytársaságnak vannak a legnagyobb kötelességei és ő tehet is legtöbbet. A piac javarésze kezében van, de, mint jogi személy szélesebb körű jogaival és nagy hatalmával a közzel szemben fokozottabb kötelezettségei is vannak. Irányítsa ő a piac áralakulásait. Ne adjon árut, csak megbizható kereskedőnek, tegye közhírré az eladási árakat. A közönség pedig térjen eszére. Értse meg egyszer már, hogy rövid időre inkább össze kell megfordul, hát látom, hogy az én szerelmesemnek a válla tájékán ki van repedve a blúza. Észre vették az asszonyok is, igen öltögették. hnzgálták volna össze, de csak hagyják, — mondom — nem a ruha a fontos a házasságnál, hanem az érzelmek. Bizony ón rajtam az érzelmek annyira elhatalmasodtak — mert folyvást inni kellett! —hogy mikor már vagy egy félórája ültünk egymás mellett az asztalnál a lánykával (már mint az ötvenki- leneévessel), ón bizony azt mondtam, hogy ne sokat teketóriázzunk, de legyen a lánynéző egyúttal —• kézfogó is! És stante péde meg is csókoltam a menyasszonyom arcát, bárhogy szabódott is a kis szemérmes. Másnap aztán megbeszéltük a részleteket. Csak kérdi az ód Tinim, csak firtatja, hogy csakugyan kell-e az a hatezer korona. — (Mert annyiban volt megállapítva a hozomány). Hát bánom is én, mondom, elég lesz négyezer is. Ide is adta mindjárt a négy ezres bankót, meg reáadásul huszonöt koronát a költségekre. Ezzel én, mint aki dolgát jól végezte, szépecskén hazavitorláztam. Máshuzni magunkat, ha sikert akarunk. Egy ideig nem kell vásárolni. Nincs mit félni, hogy nem lesz áru. Az árunak az a természete, hogy a legsötétebb odúból is kikivánkozik. Az eladó eladni akar. Ne minket bőtölj<:nek ki, hanem próbálkozzunk meg már mi is sz uzsorások kibőjtöléeével. Ezt az akciót a rendőrségnek erélyessége bizonyára támogatni fogja és remélem, hogy a háborúnak ezt a legszemérmetlenebb, legaljasabb betegségét gyökeresen ki fogják irtani. ________ 'Ma.) Le vél a szerkesztőhöz. Igen tisztelt Szerkesztő ur ! B. lapjának, a „Szatmár és Vidékéinek jan. 30-án megjelent számában (Ma) aláírással egy „Ifjúság* c. cikk jelent meg. Minthogy a jelzett cikk úgy a színház igazgatóságára, mint a színház tagjaira vonatkozólag fölöttébb sérelmes és valótlan tényállásokat tartalmaz. Tisztelettel kérjük, méltóztassék az 1914. évi XIV. t. c. 20. §-a alapján az erre vonatkozó rektificatiónkat b. lapjának ugyanazon helyén leközölni. A cikk egy közelebbről meg nem jelölt állítólagos műkritikából a következő részt közli: „Sajnáljuk Dózsa Jenőt, a társulatból excellens tagot, hogy ilyen hereihez kellett leereszkednie.“ Készséggel elismerjük a kritikának azt a jogát, hogy korlátlan (vagy akár korlátolt) és megfelebbezhetetien Ítéletet mondhat a színészek játékáról és ezzel szemben ellenkritikát mi csak gondolatban gyakorolhatunk. De határozottan tiltakoznunk kell az ellen, hogy a mi nagy Urunk : a kritikus, más mód hiányában úgy tegye naggyá valamelyikünket, hogy a társulat többi tágjait, sőt az egész színházat lekiasebbitse, a földdel egyenlővé tegye. Nem sajnáljuk egyik kortáreunktól sem a sikert, és a nap levélben értesítettem a kedvest, hogy a négy „ezredessel“ szerencsésen hazaértünk. Az ezredesók ugyan ma jókor reggel elmentek, de jó magam teljes egészségnek örvendek. Megtartottuk az esküvőt is, a menyecske, amint illik, házhoz állt. Eleintén rendben ment a do- log, gyöngynek Ígérkezett a há- zasélet! Csak az nem tetszett nekem, hogy az Ízlése olyan csökönyös, hogy mikor a szobát rendezte, a két ágyat — Isten tudná micsoda képzel ttársitás révén!? — mindenáron egymás mellé állította. ..........Itt az öreg ur elbeszélésében fordulat következett, melynek beálltát legkézenfekvőbbnek látszott egy uj szivarra: való rágyújtással illusztrálni. — Hanem a derűs égből — folytatta, a szivaron szítódó parázsban gyönyörködve — egyszeresük apró kis villámok kezdtek elősziporkázni. Előbb csak kicsinyek, aztán egyre mérgesebbek éa szaporábbak. Bizony kiütközött lassankint az én „oldalbordánkból minden összeférhetetlensége, mint az ócska míderből a halcsontok ........ A csúnyasága tündöklő sz épség volt a fösvénységéhez, dicséretet, de tiltakozunk az ellen, hogy ez a mi önérzetünk rovására menjen. Majd azt írja a cikk, hogy a szóban lévő „művészember ünneplését a színház vezetősége rendőrrel tiltatta be és rendőri segítséggel igyekezett a tapsot elállitani.“ Ez az állítás teljesen valótlan ! Sem a szinház igazgatósága, sem a társulat tagjai nem parancsolnak a rendőrnek. ** A színházi vasajtó kinyitását rendőrfőkapitányi intézkedés tiltja tűzrendészed okokból és ez a tilalom nemcsak eme, közülünk magasan kiemelkedő művészember ünneplését illeti, de vonatkozik az reánk a „keretre“ is, a melynek egyik-másik tagját szintén majdnem érte már az a kitüntetés, hogy a közönség vasfüggöny elé szólította. Ismételjük igen tisztelt Szerkesztő ur, — hogy bármikor respektáljuk a kritikát, ha az reánk nézve esetleg kedvezőtlen is. de tényállításait csak akkor, ha azok a valóságnak megfelelnek. A szives közlésért köszönetét mondva vagyunk kiváló tisztelettel : Szatmár, 1917. febr. 2. Kiss Árpád színigazgató, a színtársulat nevében is. HÍREK. — A gyász vége. Január 29-én véget ért a Ferenc József király halála miatt elrendelt gyász, mikor is a katonatisztek és katonai tisztviselők kardbojtjáról a fekete gyászfátyol lekerült. — Tragikus haláleset. O s z t e r Károly könyvkereskedő, a szatmári fiatalság kedvelt, szeretett tagja, pénteken este 10 órakor hirtelen meghalt. Aznap reggel érkezett haza az olasz harctérről, ahol egy évet töltött, hogy 14 napi szabadsagot élvezzen szemeg a házsártosságához képest. Oszt’ az én bőrömön akart spórolni, az Isten tette volna le a dolgát, őmaga meg fürdőzni járt, meg a nagy Ég tudná hová! Mind eladta a bort előlem, ami az én szőlőmben termett, úgy, hogy hu inni akartam, magamnak is venni kellett. De még ez mind hagyján lett volna, ha a gyermekeimmel nem bánik mos- tohábbul a mostohánál. Ezt már igazán megsokaltam és kihurcol- kodtam abba a kis szobába, ahová fiamat zsúfolta be. Végre is az lett a vers vége, hogy ő mondott fel nekem. Azzal lepett meg egy szép napon, hogy ő már nem marad tovább. El is ment Isten hírével — fejezte be elbeszélését a sárkányától megszabadult öreg legény. — Hát a négy „ezredeset visszatetszett adni? — tört ki belőlem a diákköri huncutság. — Nem én, az Isten tegye le a dolgát! És egy diadalmas kacagást fojtott bele a poharába, hogy ebben az egyben mégis csak ő fogott ki, nem egészen neki teremtett élettársán... $
