Szatmár és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-19 / 47. szám
8ZATMÁR ÉS VIDÉKE, kórnak a pusztítását, egy lépést sem tesz, hogy ezen sajnálatra méltó emberek segítségére legyen. A büntetőtörvénykönyv paragrafusaira bízza ezt a szerepet, holott ez csak sújt, büntet, megaláz, míg amaz felemel, megbocsát, oktat, tanít, kijózanít. Bírái .elé kerül ez a szerencsétlen ember is, alaposan meg is lakói bűnéért- Pedig szerintem most már nem annyira büntetésre, mint inkább szánalomra méltó. Hiszen iszonyúan megszenvedett hiábáért. önmaga Ítélkezett hitvány élete felett. Elment a halál torkáig; életével akart bűnhődni nyomorult tettéért. Látszott, hogy küzdve-küzdött a jótékony megsemmisülésért. Kétféle öngyilkosságot is követett el; egyikben megakadályozták, a másiknál a gyilkos golyó n-m engedelmeskedett remegő kezének. A börtönbüntetésnél is iszonyúbb az ö életben maradása, lelki furdalása, szégyene, bánata. Kisértet ő már csak, hullámsirjából visszatért érzéketlen halott árny, nem pedig érezni, gondolkozni, tettéről számolni' tudó ember. A felmentő bírósági Ítélet sem segít már ö rajta. Bűnhődött ő már bizonyára előzőleg is. Az első sikkasztás, — mely mint egy súlyos kődarab nehezedett Jelkiismeretére, minden tettére, — feltétlenül űzte, kergette. Ez a kiirthatatlan fekély ott rágódott a lelkén. Szabadulni akart tőle minden áron. Kereste, kutatta a pénzforrást, melyből az eltulajdonított pénzt visszatehetié volna. Ez a pénzforrás azonban a mai drága világban nem volt feltalálható. E helyet aztán a szórakozást kereste, hogy feledhesse gazságát. Kereste a mámort lázasan, kábultan, a szégyentől betegen ... Kereste; de vájjon megtalálta-e? Aligha. Mert én úgy hiszem, ha mulatozás, kártyázás közben néha mosolygott is ajka, ez csak olyan erőltetett, galvanikus mosoly volt. S mig ajka nevetett, a lelkiismerete tombolt, a lelke reszkeiett, szive hangosan dobogott, agysejteiben undorító gondolatok támadtak, megutálta önmagát. , Egy gyönge, hajszálnyi reménység azonban még volt benne. Hátha, hátha ? Újra sikasztott s elment ismét szerencsét próbálni, pénzt szerezni. De mindhiába ! Terve nem sikerült, ellene fordult minden és mindenki. Elborult hát lelke, reászakadt gyalázatának teljes súlya. Szökött családja, embertársai, talán a legszívesebben önmaga elől, ha tudott volna, Érezte, tudta, nem takargathatja sokáig bűnét, a kényes társadalom kiközösíti, a kaszinó kigolyózza kebeléből. Úgy is lett. Közbejött a bűn felfedezésének komlikációja, — utánna a vég- akord: a bünhődés. Piszkos, ködös, szürke hajnalon ott bolyongott a főváros bérpalotái sötét árnyékában. Halálraszántan, céltalanul rótta az utcákat. A magábaszállás iszonyú perceiben mégegyszer végig tekinteti életén; az ő saját kis világán, számotvelve önmagával, bűneivel, végzetével. Könybe lábadt, üveges szemeinek megtört, félelmetes tekintetével kereste azoknak édes alakjait, kik oly közel álltak szivéhez, de akkor mégis olyan megmérhetetlen messze voltak tőle. A vágytól lázasan kereste szeretett övéit, jó barátait. De nem találta őket, nem volt akitől utolsó búcsút vegyen, aki egy jó -szót szóljon hozzá. Ön.-, kénytelenül betévedt egy üres kávéházba, lapot kért, olvasta az ujnyi vastag betűket: a sikkasztó adótárnok. A halálverejték ott gyöngyözött homlokán, papír s tintát kért, levelet irt hivatalnok társának, bánatos családjának, bocsánatért esedezett, Isten áldását kérte rájuk. Aztán elindult utolsó útjára, s a mikor halálraszántan ott állt a hujó korlátjánál, a hullámzó Duna közepén, még egyszer megcsendült lelkében a végzet harangja, s ö ennek végzetes szavára akkor bizonyára utzy képzelte, az volt a legborzasztóbb ítélkezés felette. Bűnhődni, meghalni akart, de nem engedték. Ugyan miért nem hagyták elmenni oda, hol nem fájt volna neki semníi, hol nem tett volna szemrehányást neki senki ? Bizony mindazok, kiknek irgalom és szánalom van szivükben, meg kell hogy bocsássanak a modern társadalom- eme szánalomra méltó áldozatának. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy tette felett térjünk napirendre. A világért sein. Hanem azt, hogy fogjunk hozzá minél előbb a mi nagybeteg társadalmunk mételyeinek gyökeres kiirtásához, mig újabb áldozata nem lesz e veszedelmes kóroknak . .. Okuljunk a szomorú példából, okuljunk, mig nem késő. No a végtárgyalás érdekessége izgassa a társadalmat, hanem a betegség orvoslása 1 —össy. Szinház. .. Halvány, mosolygó napsugár lopakodik az erdő, mező s városon át. Alig hogy lebben, alig hogy fénylik .............. Ar anyos szárnyáról lekopott már a zo- mánc. Tündéri pompájának csak a roncsai, perzselő lángjának csak egy-két tovatűnő szikrája van még meg. A többi együtt pusztult el az illatos, sokszínű kerti és mezei virágokkal, a fák hulló sárga leveleivel. Ősz van, a szomorú, a csendes haldoklás ideje. , A ligetet, a kertet, erdőt s mezőt megtépdeste az ősz lombhervasztó ujja; a letarolt fák ágai között az enyészet sóhaja reszket; az erdők dalos madarai piciny csőrüket szárnyaik alá dugva, dideregve némán bújnak össze. Dermedtség, lehan- goltság mindenfelé. A nap mosolygó sugarai; a lágyan fúvó őszi szellő még az embereket sem tudja megtéveszteni, valami sajátos me- lanchólia nehezedik lelkűkre, mintha félnének a téltől. Pedig kár úgy félni fehérszakállas télapótól, hiszen neki is megvannak az ő kedves, szórakoztató mulatságai. Egyik kedves előhírnöke, ami várva- várt színészeink már itt is vannak. Hosszú hét hónapig voltak tőlünk távol, igy nem csoda, ha jóleső, őszinte örömmel fogadtuk 6ket. * Estélyi ruhákba öltözött nézőközönség, ünnepélyes hangulat, kiváló jó elő adás, falrengető nevetés, zugó tapsvihar jellemzik a kezdetet s igazolják a viszontlátás édes örömét. A megnyitó előadásról ezzel talán eleget is mondottunk volna, — mindazonáltal volna néhány szavunk a színházlátogató közönséghez és színészeinkhez. Mert bár meg vagyunk győződve, hogy városunk közönsége e szokatlan hosszú pauza után s igy rövid színi évad alatt édes örömmel és szorgalmasan fog járni a múzsa felszentelt hajlékába, viszont hisz- szük, színészeink lelkűk java erejével hirdetik a művészet igéit, talán mindezek dacára sem fog ártani alantiakat szives figyelmükbe ajánlani. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a színészetnek, különösen a mi édes magyar hazánkban nemcsak a múltban volt igen magasztos hivatása, hanem a jelenben is. A színművészet az emberiség szebbik, nemesebbik részének — a léleknek — eszményi megtestesülése. Oktat, javit, nemesit, felvilágosit. A színpad a múlt legőszintébb kritikusa, a jelen leghívebb krónikása. Jó. összefüggő, gyönyörködtető előadást azonban csak akkor produkálhatnak, ha minden egyes szereplő, amint a színre lép, tudatosan kiszakítja magát a napi élet láncolatából, felfüggeszti privát énjét s teljesen átéli annak lelki iolyamatait, akit ábrázol. Az iró szót ád a színész szájába, azonban nem köti meg, sőt tág teret ád phantásiája s mimikájának. A szó s beszéd ugyanis a lelki folyamatoknak csak hiányos megfogalmazása. A szavak mögött lappangó érzések és indulatgk tolmácsolását tehát az iró teljesen a színészre bizza, attól várja. Jól tudom én, hogy kisvárosi színpadokon, hol nap-nap után fáradtan, elcsigázva, teljesen ellentétes válfaju darabokban, s bizony sokszor nem az illető szerepkörének megfelelő szerepben kell színészeinknek fellépni, — igen nagy feladat már maga a szerep betanulása is, hát még annak élethű kreállása. Törekvő színész azonban nem retten vissza a tanulástól, analizálja szerepét s aztán a szerephez formálja saját egyéniségét. Az ilyen színművész énje aztán úgy olvad egybe a szereppel, mint a hogy nemes ércek a kohó lángtengerében. Való igaz*, hogy ehhez fáradtság 1 végtelen n-«gy ambíció szükséges, de hát az előretörő embernek minden pályán tanulni, dolgozni kell. Ha ez igy lesz, igen élvezetes előadásokban gyönyörködhetünk! A közönségnek sok régi tehetséges ismerőse s nem egy kpnvence van. Sok uj arcot is látunk. A nagy károlyi lapokból sok jót olvastunk róluk. A rokonszenv meg volt a múltban, előlegezzük azt ezúttal is. Az ő dolguk, hogy ki is érdemeljék. Viszont mi is ígérjük, hogy igazságos kritikusok leszünk. Nehéz feladatunknak igyekezni fogunk tőlünk telhető- leg megfelelni. Teljes tudatában vagyunk ugyanis annak, hogy a színházi kritika a leghálátlanabb, bár legmagasztosabb feladat. Jól tudjuk, nincs könnyebb, mint valakit me« kritizálni, de nincs nehezebb, mint valamiről kritikát Írni. — Határt szabunk a szeretet és gyűlöletnek, nem osztunk kalkulusokat, nem nagyképüskö- dünk. Számolunk azzal az animozitással, mellyel közönség, színész és igazgató velünk szemben viseltetik, — azért a fősulyt mindég a lényegre, a substanciálisra helyezzük. Azt akarjuk, hogy kritikánk az legyen, aminnek lenni kell; összekötő kapocs a közönség és színpad között. Végül a közönséghez van egy nagy kérésünk. A mi színházlátogató közönségünk egy részének ugyanis két hibáj-i van: a pontatlanság s az előadás alatti hangos társalgás. Úgy a saját, mint színészeink érdekében kérjük őket, szokjanak le erről a kéi rossz tulajdonságról, mert mert mindegyik zavarólag hat a színészekre, bántólag a közönségre. Egy kevés jóakarattal segíthetnek ezeken! Hisszük, segítenek is! Most pedig szóljunk az előadásokról: A szezont megnyitó darab, mely nem annyira az irodalom, mint inkább a kassza jegyében született — siker és szórakozás tekintetében is jól volt megválasztva. Heltai „Bernát“-ja a gyárilag készült színdaraboknak valóságos típusa. Szerző a színpad és a mulatni vágyó közönség Ízlésének alapos ismerője. Cselekménye a darabnak nem igen van, az egész egy mozgó figura gyülekezet. Jönnek, mennek, beszélnek, táncolnak, énekelnek, kacagtatnak. Az ugyanis elvitázhatatlan tény, hogy ezzel a sok lehetetlen figurából ösz- szeállitott darabbal Krémer s társulata igen élvezetes estét szerzett és szerez a jövőben is a közönségnek. Sajnos a mai világban a közönség elve: mulatni, kacagni mindhalálig. S ha a darab sikamlós, — fájdalom, — annál inkább tetszik neki. Bernáthot Rátkai kreálta. Finom, elegáns játékával, a társalgási és komikai művészet hatalmas routinjával mutatta be a szalmaözvegyek atyamesterét. Takácsi VK" Folytatás a mellékleten. Aki csak volt és már nincs! De aki ő — Erzsébet magyar királyné, nemcsak nemzetének, de a világ népek királynéanya eszményévé vált. Azzá tette őt egesz élete, azzá avatta halálának megrázó tragikuma. Benne nem csak most, de a történet emberileg véve végtelen folyamatában megtalálják a nemzetek a királyné mél- tóságos, fönséges alakját. Az aggódó és reménykedő anyát... a mater dolorosát... a nemzeti szabadságért esedező, védő honleányt, a munkás nőt, a vallásos hitvest egyaránt. És ha a világ népek is megtalálják a magyar Erzsébetekben azt, amit királyleányban, királyasszonyban haj... csak oly rir- kán találhatnak fel a föld népei: vájjon mi magyarok érzéketlenek maradnánk az eszmény, a követendő példa, a tőlünk elköltözött anyával szemben ? Lehetetlen. A történelem nem igy ismeri a lovagias, a fogékony, a szépért, nemesért lelkesülő magyar népet. A népek története kevés példát mutat a megneme- sülésre, a hagyományokhoz való visszatérésre, az önbelátásra, a csapások és nemzeti fájdalmaknak eszményi felfogására és ebben való megtisztulásra, mint a magyar nemzet. Ami nemzetünk soha sem állott csak a jelenből és csak az élőkből. Ami nemzetünk múlt és jelen volt mindig.... ami nemzetünk őseink lelke, szelleme és az élők törekvése volt minden időben. Most is érezzük, hogy közösségben vagyunk velük. Inspirálhatnak, lelkesíthetnek, és különösen ... tanitva vigasztalhatnak minket. Nem tagadjuk, őszintén bevalljuk, hogy a nemzet arculatán fájdalmas, sőt elégedetlen vonások sötétlenek. Beteg a nemzet nagy társadalma. A szociális fájdalom, osztályharc, gyűlölet tartja hullámzásban a lelkeket. Nem statisztikával, de nemzeti aggódásunk való képeivel lehet csak megállapi1 tani, hova vezet az a nagy vérvesztés, mi a nemzetet például csak a kivándorlással is éri.^ És ehhez a vérvesztéshez fűződnek a gazdasági társadalmi, politikai elgyengülések szimpomái. Nemzeti létünk végelgyengülésétől kell tartanunk. Talán Mohács előtt állunk azzal a különbséggel, hogy nem azt a nagyszerű halált várhatjuk, melyről a költőkirály jós- lata rezdül meg a Szózatban, hanem a lassú... biztos elfogyatkozást, önmagunk felemésztése folytán. Nem eiég, hogy hijjával vagyunk a nagy klasszikus jellemeknek, Széchényi izzó és munkás fajszeretetének, Deák Ferenc gondviselésszerü bölcsességének ; nem elég, hogy az elmék a szabadgondolkodás maj- molásai közt sorvasztó fogalomzavarban vergődnek és a józan gondolkozás legelemibb követelményeivel szemben harcban állanak ... de nagy baj, hogy a nemzet honleányai a női-nem is ... családokban, isköf lükban elfordul a magyar tösténelem ideális alakjaitól, eszményeitől és a magyar anyák szent hivatásának átérzésétől. Hiába tagadnók, úgyis nyilvánvaló dolog már, hogy a családi szentély tüze a mai feminista világban alvó félben. A reálizmus tulhajtása gyászos tévedéseket visz a nőnevelésbe is, nem csak férfiaink képzésébe. A nőiesség himpora, az anyai hi vatás szép virágai már csak a ritkán viruló virágok közé sorozhatok. Ennek a mi társadalmunknak a magyar Erzsébet fejedelem asszonyok hitvesi hűségére van szüksége; a divat bóditó láza közepett pedig szent Erzsébetek egyszerűségére, ki kortársainak tanúsága szerint oly egyszerű és szerény volt, hogy inkább nézhették volna szolgálónak, mint hercegnőnek. Mi kigunyoljuk a középkor lovagi'as világát, a daliás idők. e korszakát.' Pedig akkor 'az ifjúság, a férfi igaz érzéseket hordozott kebelében. A női méltóság megbecsülésével alakította ki a magyar ifjú is csak nem rég jövendő hivatását; feleséget és segítő társat keresett házasságával. Ma ? Korai érzékiség mozgatja, hajtja az ifjú vágyainak hullámait, nem azt kutatja többé, mi van a leány szivébe vésve, de mi van a telekkönyvije jegyezve Napról-napra tragédiák játszódnak le, melyeknek hősei a könnyelmű, a hamis eszmékből telt ifjak és kacér leányok éretlen tettei. Csuda-e, ha a megritkult tűzhelyekbe a megelégedés, boldogság helyett örömtelen, fagyos utcai élet költözik be. Az ilyen társadalom nem élhet sokáig. Méhében hordozza enyészetét, felbomlását, mint Róma, mikor családi tűzhelyein nem voltak többé Kornéliák. Az ilyen társadalomnak csak egy menekvése vanl Visszatérni a hithez, visz- szatérni a keresztény erkölcsök alapjaihoz. Visszatérni... az Istenhez... ... Erzsébet királyasszonyunk egy alkalommal jóslatszerűen mondotta: — Azt akarom, hogy gyermekeim vallásos nevelésben részesüljenek. Az élet hullámai, veszélyei közt nincs más menekvés. Kedves ifjak! Ti vagytok a nemzet reményei és ti lesztek a nemzet reményeinek vezetői, tanítói. Végrendeletként tekint«étek Nagyasz- szonyunk, Erzsébet királyné e jós szavait. Elég volt a csalódásokból. Elég az áldozatokból, a romokból. Elég tanulság kiált felétek a neveléstörténet lapjairól, hogy nem; minden eszme jó és boldogító, mert uj. És nem elvetésre, lenézésre valók azok a régi, időktől, tapasztalatokról megszentelt eszmék, mert régiek. A mi eszményképünk is a szociális társadalom. Mi is hívei vagyunk a pedagógia józan haladásának. Mi is azon vagyunk, hogy a történelmi Magyarország beilleszkedjék az egységes európai nagy világfelfogásba. Ám nekünk a szociálizmus nem arra kell, hogy romboljunk. Az ezredéves alapokra kell építenünk. Nekünk a modern pedagógia nem Krisztus nélkül, de középpontjában Krisztussal keli Nekünk az uj Magyarország nem kozmopolitizmus eszmékkel és törekvésekkel eszményünk, de a magyarok Magyarországának hitével, hazaszeretetével és békés munkálkodásával, józan haladásával. E hazának nem férfiasitotr, nőiségétől és anyai hivatásától megfosztott, elvont honleányokra van szüksége, hanem olyanokra, kik a magyar Erzsébetek erényeiből merítik eszményüket. $ * Ht A legendákból olvassuk, hogy Árpádházi Magyarország szent Erzsébetje az ő szenvedő foglyainak — saját eledeléből hordott táplálékot a börtönbe. És e titokban, veszélyek közt gyakorolt nagy lelküségét a jó Isten csudával kiséri és segíti. Az önkezével varrott kötényében levő eledelek — mikor azokat avatatlan és szigorú szemek felfedezik ... gyönyörűséges rózsákká változnak ... Az uj Magyarországnak is volt. egy. jótékony Erzsébetje. És őneki is volt egy dicső, egy lovagias, életet és vérét királyáért áldozó, de most leigázott, elnémított szabadságának elvesztésére Ítélt foglya. És az uj kor Erzsébetje is keblében hordozta a tápléiékor, mellyel ez a rabláncot múltjához méltón viselő foglyot fentar- totta, gyötrő szabadságszomját enyhítette. És ez á táplálék ... az . Erzsébet nyújtotta eledel... a türelem, a nemes nemzethez illő megadás, a nagy, a rettenetes némaság... először a reménység... aztán a szabadság viruló rózsájávó változott. Ne mondjátok azért, hogy a nemzetnek csak örömnapjai emlékezetre méltók. Ne kételkedjetek benne, hogy a iáj- dalom, a szenvedés, a csapás, az egész nemzetet megrázó tragikumok is mindig összekapcsolódnak, egybefornak a nemzet örömkönyeivel is. E bánat és örömkönyekkel öntözött rózsákkal koszoruzzuk meg tehát a magyar Erzsébetek nagy és tiszteletreméltó emlékezetét.
