Szatmár és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-01 / 44. szám
Huszanegyedik évfolyam. 44-ik szám. Szatmár, 1904. no TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. = AZ ELŐ FIZETÉS ÁRA: = Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill rel évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ES KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi • részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: =-• Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6rik sz. alatt. = TELEFON-SZAM : 78. A Szerkesztő lakása: Eőtvcs-utcza 19-ik szám. HIRDETÉSEK o lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fölvételek. Nyilttér garmond sora 20 fillér.-■■■ Hirdetések díjjal előre fizetendők.-------Uj napilap. Ha hinni lehet a hirnek, nem sokára ismét egy politikai napilap fog megjelenni városunkban. Lehetetlenség nincs benne. Ha lesz, aki az anyagi részét biztosítja, akadály nélkül próbál- kozhatik, mert az erkölcsi támogatásra okvetlenül számíthat. Ebben volt része bőven a néhai Szatmári Hírlapnak is, s ha pénzzel is úgy győzték volna, ma is gyönyörűségére szolgálhatna azoknak, a kik annak idején ambicziót csináltak belőle, hogy egy politikai napilappal megajándékozzák közönségünket. Mi nem látunk benne lehetetlenséget, épen azért helyén valónak találjuk foglalkozni vele, mielőtt még megjelent volna. Sokat hangoztatott kérdés, van-e szüksége Szatmárnak napilapra, s ha igen, képes-e egy napilap itten megélni ? Hogy hiányát éreznők általában, azt bajos volna állítani, hogy azonban vannak sokan, a kik egy/ helyi napilapot szívesen vennének, az kétségte- lerrriVfa" mikor a lázas gyorsaság uralkodik minden téren, mikor a villám szárnyain haladunk, a mi hetilapjaink nagyon is magukon hordják a lassúság bélyegét, s hogy e helyett nagyon sokan szívesebben vennének egy napilapot, azon épenséggel nem lehet csu- dálkozni, bár az is igaz, hogy a menynyiben a városunkban lévő öt lap úgy jelenik meg, hogy majd nem- minden napra esik egy, az öt együtt véve megfelel egy napilapnak. A ki mind az ötre előfizetne, annak volna egy helyi napilapja, csakhogy az meglehetős drága volna, mert az ötnek előfizetési dijja 28 K, a mennyiért egy kitűnő fővárosi napilapot lehet megszerezni. Egy olcsó napilap tehát mindenesetre nyereség volna, s ha csakugyan megvalósul, bármiféle szemüvegen tekintsük is,, ha különben meglesznek benne a szükséges kvalitások, örömmel üdvözölhetjük. Élénkebbé teszi a helyi sajtót, fürgébb mozgékonyabb lévén, erősebb hullámzásba hozhatja a közéletet, a verseny természeténél fogva pedig emeli a sajtó nívóját, a melyek mind oly előnyök, a miket bírni kívánatos. Hanem egy ilyen napilapra csak akkor számíthatunk, ha annak megteremtésénél már ezen erkölcsi előnyök czélul tűzése viszi a főszerepet, s nem abból indul ki a vállalkozás, hogy egy jó üzletet csináljon. Mi ugyan abban a nézetben vagyunk, hogy a jelenlegi viszonyok között egy napilap nálunk nem boldogulhat, más szóval, meg nem élhet, s csakis anyagi áldozatok mellett prosperálhatna, miután az előfizető közönség nagyon kevés, s az egyes számonként való elárusitás, mikor 2 fillérért 8 oldalas és képpel illusztrált fővárosi újságokat kaphatni, szintén keveset jövedelmezne. E mellett aztán, mint politikai újság még azon kevés előfizető közül is csak azokra számíthatna, a kik a lap által képviselt politikai elvnek hivei, ha ugyan ezek is politikai elvük tekintetében nem inkább egy fővárosi napilapot tartanának czélravezetőbbnek. A városon kívül pedig, a vi- j dékről előfizetőkre számítani alig lehet. ! Szatmár Németi földrajzi fekvésénél és j nagyságánál fogva központja a megyének, de annyira elszigetelve van a megyétől, hogy mondhatni, nincs vagy legalább alig van valami érdekkapcsolat, a mely a vidéket kiváncsivá tenné, hogy mi történik a városban. Se a városi közélet, se annak pólitikai viszonyai nem érdeklik és igy a vidéknek nincs semmi oka járatni egy lapot, a mely mind olyan dolgokkal foglalkozik, a mikre ő nem kiváncsi. Nem hogy egy napilap megélhetne nálunk, de maguk a hetilapok is csak. úgy képesek egzisztálni, hogy mindegyiknek van külön nyomdája s igy a kiállítási költség a kevés szerkesztési kiadásokat is bele számítva, oly csekély, hogy a kis számú előfizetők és hirdetési dijak fedezik s még egy kis anyagi hasznot is juttatnak a laptulajdonosnak. Különösen a szerkesztési költségek nagyok a napilapnál, mert mig a hetilapoknál olyan egyének dolgoznak, a kik ezt inkább kedvtelésből teszik, addig a napilap szerkesztése állandó foglalkozást képez, a melyre műkedvelő erők nem alkalmasak, a kiknek ez a foglalkozás megélhetési forrásuk, a kiket, tehát ehhez képest kell is dijjazni. Az állítólag nem sokára megjelenő Szatmári Napló bizonyára mindezekkel számot fog vetni, s ha ennek daczára mégis, neki indul a bizonytalan jövőnek, ahhoz nincs köze senkinek. Mindenkinek joga van azt cselekedni, a mi neki tetszik, s beleszólása másnak csakis ott lehet, a hol ez a cselekvés a közérdeket érinti. — Egy napilapnál azonban a közérdek is szerepel, s ez a szempont az, a mely miatt felszólalunk. Nem tudjuk, kik azok, a kik e lap megindításánál a kezdeményezők, de okulva a múltnak elriasztó példáin, arra figyelmeztetjük őket, hogy alaposan válasszák meg az alkalmas erőket, s különösen nagy gonddal járjanak el a szerkesztő személyének kiválasztásánál. Nem elegendő, hogy az illető jártas legyen a zsurnalisztikái fogásokban és tudja ügyesen kezelni az újságírói tollat, hanem erkölcsileg is garancziát nyújtson egyénisége, hogy a mit ir, azt nemcsak megtudja írni, hanem joga is van úgy és akként írni, a mint megírta. A ki a közönséghez beszél, s hivatva van ítélni élők és holtak felett, annak ehhez jogot elsősorban nem a toliforgatásban való ügyesség, de a minden kétségen felül álló egyéni tisztesség ad. Erkölcsbiró nyilvánosan, már pedig egy szerkesztői állás épen az, nem lehet olyan, a kinek minősitvényi táblázatából az tűnik ki, hogy erkölcsileg folytonossági hiányban szenved. Ügyes embereket, úgynevezett hivatásos hírlapírókat, lehet kapni nagyon sokat, szükség is van reájuk egy napilapnál, de ezek maradjanak abban a szerepben, a mit betölteni képesek és hivatottak. Ma az újságírás olyan, mint más ipari foglalkozás, nagyon sok embernek kenyeret ad. Egy egészen külön pálya, a melyre százan és ezeren tódulnak, a kik aztán többé kevésbbé T A R C Z A, —« '"9KB0mí>--> Képek. • Irta : MA JÓS JENŐ, Két vándor. Már alkony borult a vidékre, mikor a két vándor találkozott egymással a kereszteződő völgyek ölében. Az egyik bársonyban-selyemben volt öltözve, a másik ruhája egyszerű vászon volt, kissé kopott, látszott rajta, hogy jó idő óta nyövi már. A bársony-selyem ruhás ur göthös volt és csak nehezen tudott lépni, a másik, az egyszerű vászonruhás fürge volt és egészséges mint a makk, A két utas köszöntötte egymást. Mindkettő fáradt volt. Lepihentek. A bársony selyem ruhás ur fuldokló hangján barátságosan szólt a másik vándorhoz. — Barátom! Az ég nevében kérlek, segíts rajtam. Beteg vagyok. Itt a torkom táján daganatot érzek. Hosszú idő óta tejjel élek. Más eledelt nem tudok magamhoz venni. — Sajnállak — szólt a másik — semmim sincs mivel segíthetnék rajtad. Máskülönben én is hosszú idő óta, sőt hosszú éyek óta tejjel élek. ÍJtszéli csór? dák tehenének tejét szívom ki. Más eledelhez nem ■ juthatok, nincs egy fityingetn se. Szegény vagyok. — Neked adom összes kincsemet, szólt amaz — csak gyógyíts meg, segíts rajtam. ______ ■ — Tartsd meg kincseidet — szólt emez -?- nem fogadom el tőled, mert te szegényebb vagy nálamnál. Sötét volt már, mikor a két vándor ellenkező irányban folytatta útját. A konyhában. Két hajdon cselédleány künn beszélgetett a konyhában erkölcsösen és félénken. Az urfiakról esett szó. A nagyobbik beszélt: — Kaptam egy hatost a Pista urfitól. Csufságolnak veled! — Adnának azok öt koronát is! — Te szemtelen? Mire gondolsz? — Én gondolok ? — Én nem arra gondoltam. — Gondol a gyász — felelt a kisebbik. S mind a kettő egyre gondolt. Mosolygó ember. Volt egy ur, aki dühében mindig mosolygott. Mivel pedig gyakran volt dühös, gyakran ült mosoly az arczán. Olyankor mikor felboszankodott, rendesen az utczára ment sétálni, hogy lecsillapítsa a dühét. A járókelők ilyenkor gyakran mon? dogották. — Boldog, megelégedett ember lehet. Egyszer annyira felboszankodott, hogy dühébe belehalt Kiterítették, a ravatalon is mosolygott. Az öreg parasztasszonyok, akik temetésre szoktak sírni járni, nagyon elsajnálták szegényt, sokat is emlegették egymásközt. — Szegény, hogy meghótt. Pediglen olyan szelid vöt annak a halála is, mint az egész élete. Csak tréfa. Elnéztem egy este az utczán amint két gyerek mulatott egymáson. A mulatozásuk abban állt, hogy az egyik gyerek előre ment, a másik egy kissé hátrább maradt. Mikor aztán jött valaki arra felé, amelyik hátul volt előre sietett: — Szervusz! Hát te itt vagy? Mikor jöttél ? stb. A másik meglepetést színlelve alig tudott szóhoz jutni. Aztán kezet fogtak és megveregették egymás vállát. Ezt végig csinálták vagy háromszor. A járókelők figyelmesek lettek rájuk és ez tetszett nekik. Mikor elhaladtak, jóízűen nevettek. Egyszer már a nagyobbik, amelyik elől volt, úgy látszik megunta a dolgot és egy jó tréfát rögtönzött. Egy két su- hancz beszélgetett az utón egymással, mikor utána kiáltott a kisebbik: — Szervusz Pisla 1 — A nagyobbik hirtelen megelőzte, nem várta meg, hogy a további kérdéseket is feltegye. Hátra szólt egész komolyan : — Eredj innen te szemtelen, hiába is jösz utánam, nem békülök ki! Erre a jelenetre a két suhancz nagy hahotában tört ki. Na ennek megadták — mondogatták. A két gyerek mikor összeért a hasát fogta a nevetéstől. De legjobban nevettem rajtuk én, mert hiszen én négyő- jökön nevettem. Ml a bűn? Egy kis városi nagy társaságban felvetette valaki ezt a kérdést, hogy mi a bűn ? Sokáig tanakodtak rajta, de senki sem merészkedett meghatározni a bűn fogalmát. Egy elvált asszonyka — a társaság kedvencze, aki arról Fvolt nevezetes, hogy igen jól tudott bánni a legifjabb férfi nemmel — meglehetős önkénynyel, de egyébként jelesen igy határozott a kérdésben. — Hogy mi a bűn ? Igen egyszerű a kérdés. Bűn az: ha valaki nem tartóztatja meg magát attól, amire legjobban vágyik. Attól fogva a kis város nagy társaságaiban ezzel a kérdéssel faggatták egymást az emberek. A kis mopszli. — Pista, nézd csak milyen kedves kis kutya. — Csakugyan s milyen szép kis állat. — Menjünk oda “simogassuk meg. — De hátha megharap, én félek. — Csak gyere. És a nagyobbik csakugyan oda ment a kis kutyához, lehajolt hozzá, hogy megsimogassa. De a kis mopszli hirtelen feléje ugrott és megharapta a kezét. A másik fiú, amelyik hátul volt, hogy némileg bosszút álljon a kis mopszlin megfenyegette az öklével. A mopszli hirtelen a hasa alá húzta farkát és nagy vágta- tással eliramodott. FEREUCZ JÓZSEF KESERŰVIZ a.z; eg'sred.-ü.l elisnciert 3séi- ler^cies iziíL terEaésze;tes h.ash.ajtószer. 1-30
