Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-17 / 7. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. i 1 MEGJELEN MINDEN KEDDEN. =—AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: = Egész érre . . . S kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fél évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 * Kösségek, könégi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők : = Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6>ik sz. alatt. = TELEFON-SZÁM: 73. A Szerkesztő lakása: Eötvös v'cza 19-ik szám. HIRDETÉSEK e lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fölvétetnek. Nyilttér garmond sora 20 fillér. Hirdetések díjjal előre fizetendők. Városi zeneiskola. A legőszintébb elismerés és meleg hálánk érzetével üdvözöljük dal- egyesületünket vasárnapi közgyűlésén hozott egyhangú határozatáért, amellyel már a folyó év őszén megnyitja a zeneiskoláját. Egy olyan feladat megoldására vállalkozik ezzel a nemes törekvésű egyesület, mely nagy jelentőségénél és közérdekű voltánál fogva tulajdonképen az államot és másodsorban a törvényhatóságot terheli. Felajánlja e czélra évtizedeken át megtakaritgatott tőkéjének a jövedelmét és azt a fáradságos munkát, amivel a tervezett intézmény létrehozása össze van kapcsolva. Mióta városunk tudatára ébredt annak, hogy polgárainak boldogulását és törvényhatóságunk kívánatos föllendülésének az alapját általános érdekű intézmények létesítésében kell keresnie: alig merült fel olyan kérdés, amely a szóban forgót jelentőségben felülmúlná. Nagy utánjárás és áldozatok árán törekszünk falaink közé keriteni katonaságot, vasúti internátust. czu- kor-, kender- és bőrkikészítő gyárt, faipart, dohánybeváltó hivatalt és sok egyebet, ami városunkat fölemelni ígérkezik. És ime, egész csöndben, a lelkesedés zajtalan buzgóságával készül megteremteni a dalegyesület olyan intézményt, amely egyrészről müveltséTARCZA. í iíjzÉQQfteCui ■ Be van az én szivem zárva. A ............hoz. Be van az én szivem zárva, Erős zár van téve rája... Tele van az drága kincsesei... Barna kis lány jöszte! nyisd fel! Ha kinyitod majd meglátod, A sok kincset gazdagságot, S ami kincs csak van ott benne, Mind, de mind a tied lenne. Erős az éo szivem zárja, De kicsi kulcs van hozzája, Piros ajkad édes csókja Lehet annak kinyitója! Dömény Zoltán. Marsanne ur és a szirén. Marsanne az asztalra csapta a regényt — nem tudta lekötni érdeklődését ez a párizsi bohóság, noha kellő pikantériával volt megírva, valamivel többet várt, valami érdekesebbet, valami izgalmasabbat. Szivarra gyújtott. Fél tizenegy lehetett már s Oszvald még most sem kereste fel, holott a múlt éjszaka megígérte, hogy eljön érte. Magára öltötte tavászi kabátgünk színvonalát nem sejditett .magaslatra fogja emelni, s ezzel a városunknak kulturális központi jellegét egy hatalmas oszloppal megerősíteni, másrészről gyakorlati hasznosságával lakosságunk részére az anyagi keresetforrások egyikét van hivatva megnyitni. A helyes számítás elvének hódolva a dalegyesület kezdetben ugyan nem számit többre negyven zenenövendéknél, hogy az ezek tandijából költségfedezetül fölvett összegben O T O csalódás ne érje. ,Dé kétségtelen, hogy ez a szám rövid idő alatt meg fog sokszoro- zódni, mihelyt a szülök meg fognak győződni az igazságról, hogy aránylag csekély áldozat árán gyermekeiket a zene (és ének) művészetében kiképeztetvén, nekik a jó nevelésnek egyik tényezőjét szerzik meg, és —r megfelelő tehetség mellett — ugyanakkor kenyérkereseti pályát is biztosítanak számukra. Szükségtelen arra hivatkozni, hogy egyik-másik növendékben a zeneiskola kiváló előadóművészeket (zenészeket és énekeseket) fog kiképezni. Mert elvégre ehez a természet különös adománya kívánatos, mit semmifél« iskola nem képes sem adni, sem pótolni. Ámde ott van a zeneoktatásra való képesítés, amihez már a tehetségnek csak olyan foka szükséges, amely viszont igen sok emberben megvan. A zeuemüvelés mezeje nálunk úgyszólván egészen parlag még. Kulturális fejlődésünknek feltartóztathatatlan menete múlhatatlanul meg fogja kívánni a szellemi élet | szép talajának is a munkába vételét, és akkor igen sok tun bérré lesz szükség, akik e műveletnél a vezető szerepet vigyék. Az elemi tanító- és tanítónő-képzők évenként öntik a képesitett tanerőket, akik aztán egymásközt valóságos halálharczot kénytelenek vívni a megélhetésért. Képesek tanítani, de képtelenek megélni. A protektorok egész hadserege kell hozzá, inig egy tanítónő kenyérhez juthat valahol, az országnak egy eltemetett falujában. Bps már ma is, mikor a zene iránt esak kevesekben van meg a kellő érzék, másutt is, nálunk is elegen vannak, akik a zeneoktatásból tartják fenn magukat és családjukat. Még pedig netn egészen rosszul. Pedig a nagyon szerény (mert nem tudatos). igényekuek megfelelően a zeneoktatók legnagyobb része szintén csak szerény abban, amit nyújtani képes. Szegényebb sorsú házakból kikerülő ifjaink, ha felsőbb tanulmányaik czéljából nagy városba jutnak, a tu,lhalmozott nevelői" állásra vagy másolásra vannak szorítva. Ha hozzájutnak is, ami igen nehezen sikerül, ez a foglalkozás fölemészti az idejök javarészét, és elvonja őket tulajdon- képeni hivatásuktól. Okleveles proletárokká lesznek, jól képzett szakemberek hel)7ett. Mennyivel könnyebb, ha a vagyontalan ifjú naponta egy-két órai zeneleczkével tarthatja fenn magát az egyetemen! A vagyonosabb házakból származó fiatal embernek valóságos szerencsétlensége, hogy a fővárosban nincs bejárása müveit családokba. Nyilvános helyek látogatása fosztja meg leginkább az ifjút az elöretürek- vés és ifjúi nemes buzgalom szükséges kellékeitől. A zeneileg képzett embert pedig a családokban mindenkor szivesen látják, ott folytathatja az odahaza megszokott, házias életet, művelődik, modorát fejleszti, nemes ösztönzést nyer a munkára, és nem vészit semmit a magával hozott egészséges életfelfogásból. A zenében jártas szülök maguk oktathatják gyermekeiket, vagy — ha ezt nem tehetik — hathatósan ellenőrizhetik és vezethetik őket a zenetanulásban, amivel elérik azt, hogy a tanításra fordilott költségük és gyermekük nek a munkája nem vész kárba. Kiszámíthatatlan megtakarítás pénzben és munkában 1 Hozzánk a legközelebb eső zeneiskolák Debrcczenben és Miskolczon vannak. Sok vármegye közönsége e tekintetben Szatmárra lévén utalva, csak természetes, hogy a zenében való kiképzés végett sok szülő ideját s elindult. Nem ment egyenesen a mulató hely felé, még korán van — jól esik előbb itt a tavaszi estén, mikor a zajos főváros is lecsendesül — álmodozni egy kissé; álmodozni Yanetta-ról, a kis szőke falusi leánykáról, meg arról a kékszemü szirénről, a kivel már ide s tova három éve él az idvezitő szerelemben. Milyen két szélszőség Marsanne szerelme ; az egyik még törékeny mint a gyönge liliomszál, a másik pedig már rég megizlelte az életet a szerelem kely- héböl. Amaz ártatlanságában ritka ehhez képest, a mely a főváros levegőjében buján tenyészik s úgy hemzseg, mint a forró juliusben a békavirág a tarka rétek mentén. Az egyiket szereti mint eszményt — álmaiban erről a valóságról szövi képeit, a másikat szereti az édes szerelemért. Az egyik leköti a másik magához lánczolja; az egyik javítja, hogy keresse az igazságos szerelmet — a másik csábítja az igazibbért. Marsanne betért a szeparéba ; ott volt a szirén, de nem mint máskor suhogó selyem ampirral, kipirult arczczal, hanem egyszerű sötétes ruhában, akár mint a hogy ö Yanetta-ról álmodott, olyan csendes egyszerűségben. Csak még egy kis virágerdő hiányzott, hogy a valóságban lássa álmait s elfelejtse, hogy tulajdonképpen hol is van ő most — abban a kis falucskában, egy ártatlan leány oldala mellett, vagy valami nagyon tarka idegenben a hol ma a vigság, holnap szomorúság lakozik. Igen, mert tegnap még csak nem is álmodta, hogy azokba a szépséges kék szemekbe, egy fájdalmas kőnycsepp fog előbukkanni. Marsanne megilletődve szólította meg a leányt. — Mi az, miért sir? — Meghalt az édes anyám — felelt az. Marsanne akart valamit mondani, (azt, hogy hát édes anyja is volt magának valaha) de nem. szólt semmit — minek ri- kassa meg még jobban ezt a szomorkodó jleányt. •— Meghalt a múlt éjszaka szegény; holnap lesz a temetése, szegény jó öreg édes anyám! Mióta leszakítottak a kebléről, azóta nem láttam, pedig az régen volt... nagyon régen. — Ne sírjon — vigasztalta Marsanne — mindenkinek ez a sorsa elébb-utóbb. Előbb-utóbb — ismételte a leány — hát nekünk is meg kell halni! Pedig olyan szép az élet. Én azt hittem, hogy soha sem vénül meg az ember, mindig szép és fiatal lesz, s úgy fog tudni szeretni ma is, mint tegnap. Egy vendég dugta be a fejét, Marsanne akaratlanul is elszégyelte magát ez előtt a siró leány előtt, amint itt vigasztalja. A leány felállott, megtörőlte könnyes szemeit, gon-, dósán összehúzta a szeparé függönyét. Ismét leült. Marsanne tekintete elkomorodolt, bensejében kellemetlen undor fogta el. attól a tudattól, hogy ő ide tulajdonképpen egy kéjes éjszaka reményével lépett • be. S/inte békülni akart gondolataival. ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. a * Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára. — Elmegy a temetésre? — kérdezte rövid hallgatás után. — Igen. — Vannak rokonai? — Csak voltak, mikor megtudták, hogy ide jöttem fel a fővárosba, kitagadott a rokonság; elhagyott engem mindenki, a jó öreg édes anyám se keresett fel,, azt izente, hogy nem jön ő el hozzám spha, kiégne itt a szeme a szégyentől, ha megtalálna. Pedig úgy szerettem én az édes anyámat... Marsanne úgy érezte a léikében, hogy ö maga is sir, mert hisz ennek a szomorú leánynak a sorsa közös az övével, együtt. játszották el fiatalságukat, együtt éltek a ’.szenvedélyes szerelemben. —Vigasztalni kezdte, s nem nézte többé úgy ezt a leányt, mint eszközét a szenvedélynek, mint meg- rontóját az igaz szerelemnek,, hanem mint egy jóságos egyszerű falusi' leányt, a kinek szive is van, s a ki szomorkodnii is tud magános árvaságában. — Pedig milyen Jó volt az én édes anyám — folytatta a leány — sirt mikor elmentem hazulról; könyörgött, hogy maradjak, de én akkor nem hallgattam senkire, mentem neki a bizonytalan életnek, azt hittem, hogy itt a fényben, a mikor káp- rá/ottan nagy urakat zárhatok karjaimba, — fellelem a boldogságomat. Mentem va- dogan, mohón tártam szét karjaimat —- ;itt van szeressetek, itt van a tisztességem, fiatalságom .. .. Hej, csak akkor hallgattam volna az édes anyámra. Csak legalább megbocsátana nekem az én vétkeimért, megbocsát ugy-é? megbocsát?
