Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-21 / 3. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Pénzintézeteink.

Bevégzödvén egy esztendő, a pénzintézetek egyik a másik után beszámolnak évi működésükről. Vasárnap három pénzintézet tartotta évi közgyűlését s végig nézve az elmúlt évről szóló jelentésüket, mind a háromról elmondhatjuk, hogy jól sáfárkodtak a gondjaikra bízott tőkékkel, a részvényesek az eredménynyel meglehetnek elégedve. Bizonyosan igy lesz a másik háromnál is, a melyek csak ezután fognak gyülésezni.

A nagyösszegü tiszta nyeremények azt mutatják ugyan, hogy olcsó hitelről szó sem lehet, de hiszen a pénzintézetek az olcsó hitelt csakis addig szolgálják, mig a megalakulás stádiumán túlestek, s ha az megtörtént, akkor mindjárt átveszi szerepét a minél nagyobb nyereségre való lázas törekvés, a mely kizárja aztán, hogy a prospektusban hangoztatott ideális elvek valaha megvalósuljanak. Félre ne értessünk, ez igy van nemcsak miná- lunk, hanem az egész országban.

Mikor egy pénzintézet alakul mindig ott szerepel a felhívásban a hitelre szorult gazda, iparos és kereskedő osztálynak olcsó kölcsönnel való támogatása, de azt sem azok, a kik a felhívást kibocsátják, sem pedig azok, a kik a részvényeket jegyezik, nem veszik komolyan, s csakis olyan frázisnak tekintik, a mely az első takarék- pénztárak megalapítása óta mindig benne szokott lenni az ilyen felhívásokban. Igaz, hogy mikor Magyarországon először alapítottak pénzintézetet, az alapítók tényleg úgy gondolkoztak, hogy egyfelől alkalmat nyújtanak a gyümölcsözetlenül heverő tőkéknek n gyümölcsözésre s ezáltal a takarékosságot nevelik bele a publikumba, másrészt pedig segélyére lesznek a nyújtható olcsó hitellel az iparnak és kereskedelemnek is, kettős czélt fognak tehát szolgálni, de a gyakorlat rövid idő alatt más irányt adott s ma már az a nemes czél csak névleg szerepel. '

Tessék elolvasni bármely intézetnek alapszabályát, mindegyikben van egy pont, ahol a társaság czélja iratik körül, és ebben a pontban mindegyiknél fel vannak véve a szebbnél-szebb elvek, s bárha egyikben sem fogjuk találni azt, hogy a társaság czélja az volna, minél nagyobb osztalékot juttatni a részvényeseknek, a valóságban mégis azt látjuk, hogy a pénzintézetek egyedül és kizárólag csakis ezt a czélt szolgálják.

Nemhogy az ipart és kereskedelmet támogatnák, de éppen ellenkezőleg az a tapasztalat, hogy a mely arányban szaporodtak a pénzintézetek, ugyan olyan arányban hanyatlott az ipar és kereskedelem, mert a pénzintézetek ma már azt a szerepet viszik, hogy minden tőkét felszívnak magukba s valósággal jobbágyaikká teszik az ipart és kereskedelmet, sőt a mező- gazdaságot is, s maholnap odajutunk, hogy nem lesz ember, a kinek kölcsönt adjanak s az összehalmozott tőkékkel maguk a pénzintézetek lesznek kénytelenek ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági vállalkozásokba bocsátkozni, mert különben pénzük a Wert- heim kasszákban fog gyümölcsözetlenül heverni s nem lesz miből osztalékot adni a részvényeseknek.

A mi pénzintézeteink ugyanazt csinálják, a mit az országban valamennyi, s a mit nálunk tapasztalunk, ugyanaz tapasztalható másutt is. Csak minél nagyobb nyereség és semmi más, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a kamat minél nagyobb. Nagy kamat mellett pedig az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság nem boldogulhat.

Átnézve az egyes pénzintézetek jelentéseit, ez a benyomás, a mit azokból meríthetünk. Csak konstatáljuk a valóságot, eszünk ágában sincs, hogy a helyzeten változtatni akarnánk. Sokkal mélyebben gyökerező bajok és tünetek azok, hogy sem rajtuk változtatni lehetne. Törvénye van mindennek, s a mi nem egészséges alapon nyugszik, az éppen e törvénynél fogva fog odajutni, hogy változáson megy

keresztül. Ezt a sorsot a pénzintézetek sem fogják elkerülni.

Hanem aztán van egy pontja ezeknek a jelentéseknek, a min igenis szeretnők, ha pénzintézeteink változtatnának. Ezt már megtehetnék a nélkül, hogy akár az igazgatósági tagok, akár a részvényesek jövedelmén valami lényeges csorba ejtetnék. Azt a nagy tiszta nyereményt a közönség, a szegény váltóadósok izzadják ki, mikor tehát a nyeremény felosztására kerül a sor, gondolni kellene a közönségre is, vagy legalább is jobban kellene gondolni reá, mint a hogy pénzintézeteink cselekszik.

Minden pénzintézet szokott adni évenkint valamit jótékony czélokra, de nagyon keveset. Csak egy morzsa az, a mit a mi pénzintézeteink ezen a czi- men kiosztanak. Nem mondjuk mi, hogy nyereségének a felét adja oda*, de juttassson többet, mint eddig tette.

Egész határozottan mondhatjuk, hogy minden pénzintézet adhatna kétszer annyit, mint a mennyit eddig adott, s ha tényleg adni is fog, lesz a jelentésükben legalább egy olyan pont, a melyet nemcsak a részvényesek, de mások is elismerőleg fognak tudomásul venni.

TÁRCSA.

Egy felolvasmány.

Irta: Kótai Lajos.

Tisztelt Társaság I — Mikor az embert <igy valamire való ebédre meghívják, ritka eset, hogy a szives házi gazda egy kis papramorgóval meg ne kínálja; s az engedelmes vendég épen azért, mert történetesen éhes, iszik szívesen.

Nekem most nincsen papramorgóm, amivel a t. közönséget megkínáljam, de kénytelen vagyok egy kis bevezetést Írni, hogy valamicskét lealkudjak a feltálalandó ebédből; pedig nem ártana egy kis pap- ramorgó, legalább elütné a színét, vagy szagát annak, ami a főzetemből sül étién vagy sótalan lesz.

Lehet, hogy mindezeket kevesen értik, de ez nem baj, mert a legkellemesebb nyári napot előbb szürkület és hajnali fény előzi meg. Az én gondolataim közé is majd csak kerül a szürke homály után egy kis világosság.

Még én nem láttam olyan asszonyságot, aki ha valami divatos mantilt csináltatott, azt csak egyetlen egyszer öltötte volna magára; de még olyan néném asz- szonyt sem, aki ha valartii hirt hallott, azt csak az egyik szomszédasszonyának beszélte volna el. Az én feleségemnek p. a hétnek minden napjára van egy, — s igy összesen hét prédikácziója, miknek én vagyok a templomi hallgató közönsége, és amiket a napnak bizonyos órájában épen olyan műélvezettel hallgatok végig, mint akár a katona a napi parancsot; soha sem unatkozom, mert már az elején nagyon

érzem, hogy nekem ugyan hiába prédikál, és csak akkor szoktam méltatlankodni, ha kiváló előzékenységből egyszerre két napra valót talál elmondani.

Szóval vannak dolgok, melyek a második kiadásban sem unalmasak ; a betegségből meg a váltóadósságból elég egy kiadás is; ellenben a töltött káposzta, borsos kolbász meg a piros bor mindig kelendő vendége a vasárnapi terített asztalnak.

Legyen ilyen vendég az én felolvasásom tárgya: a női szépség, melyről azonban be kell vallanom, hogy már más alkalommal is olvastam fel.

Lehet, hogy többen vannak a t. közönség soraiban, kik valami meglepő uj dolgot p. egy pár szép költeményt vártak tőlem ; de méltóztassanak megbocsátani, a szatmári közönséget annyiszor rászedték már, hogy nem lehet tőlem rósz néven venni, ha én sem tudtam a kinálkozó alkalom csábításának ellenállani és a kedves meglepetések számát hajlandó lettem egygyel szaporítani. Aztán azt tapasztaltam, meg a művelődés történelem és a tőzsdei árkelet is amellett bizonyít, hogy midőn a csizma ára emelkedik, a verses költemények értéke hanyatlásnak indul; de igazolja állításomat az is, hogy mig saruban vagy épen saru nélkül járkáltak az emberek, a verses költeményeknek sokkal nagyobb kelendősége volt. Ezek a tapasztalatok arra indítottak engem, hogy különben már bevégzett verseimet, melyeket felolvasási czélokra Írtam és költeményeztem, az asztalfiókban hagytam; s még csak azt súgom meg, hogy mikor a női szépségről akarok egyet mást elmondani, miért választottam olyan szó katlan czimet, — hát csak azért, hogyha csakugyan sületlen lenne, amit t. vendégeimnek feltálalok, a czim szokatlansága kárpótolja vagy egyenlítse ki a tartalom silányságát, mint kiegyenlíti a magas kalap az alacsony embert, meg a bársony és selyem ruha a parafajellemet.

„A női szépség tankönyve“ czimen nem rég egy füzet jelent meg; és az, ha nem is a szépség, kapható minden könyv- kereskedésben. Az ára nincs kitéve, talán azért, mert a női szépségnek sokan meg sem tudnák az árát adni. Ennek a könyvnek a hatása alatt, de nem abból, — kívánok egyet mást elmondani, jól tudván, hogy farsangban és farsangon kívül mindig igen sokan vannak, kik szeretnének szépek lenni, vagy megszépülni.

Hogy mi u női szépség, azt nehéz volna meghatározni, mert az olyan tág fogalom, mint p. az Eldorádó, melyben kiki a maga szájaize szerint véli feltalálni a boldogság kincses bányáját. De hogy valójában van és tpljes erővel uralkodik, azt nem is számúvá a regények és szerelmi verses dudolások királynőit, leginkább érzik azok az öreg urak, kik titkon és nyíltan, de okvetlenül bomlanak minden szépség után, — niég a nem szépek után is. Nem is csoda, aztán ártatlan felfogásuk meg is bocsátható, mert a női szépség az, ami a bölcsből bolondot, a királyból koldust, és a zsarnokból kötélén vezetett majmot csinál.

Egy ilyen hatalomnak bit tokában lenni, vagy tudni azt, hogy az miként szerezhető meg, valójában többet érne egy szombati tál lencsénél, melyet valamikor Jakób pátriárka nagyon sokra becsült. Én azonban, ha tudnám, akkor sem mondanám meg, s hogy mégis azzal foglalkozom, annak az az oka, mert kapós a tárgy. Nem lévén pedig a nap alatt semmi uj, én is csak olyan dolgokat mondok el, amiket mindenki tud.

Kezdem tehát a külsőn, — a bőrön. — Nem látszik ugyan eszményinek a dolog, hogy épen a bőr az, amit előtérbe hozok, mert lehetnek sokan, akik azonnal a bőrös boltokra vagy a bőrvásárra gondolnak; de ki tehet róla, ha legeszményibb női szépség is éppen úgy bőrbe van burkolva, mint a dalmát bor.

Ami a bőr szépségét illeti, nem féltem a bőröm kimondani, hogy legszebb a tisztán tartott bőr; — igaz, azt szokták mondani, hogy kinek szőre, bőre veres, abba jó lelket ne keress; de szépség tekintetében a bór szifte egészen viszonylagos fogalom. Nálunk a hófehér, másutt a barna, olajsárga, rézvörös vagy éppen a feketeszin a legkapósabb, mig a libabőrért senki sem lelkesül. Mindenesetre baj, ha az «mber nem fér a bőriben — akinek csak csonijabőre, akinek a padra viszik a bőrét, akire ráhült a bőr. Kellemesebb az az állapot, ha az ember majd kiugrik a bőréből, mintha a bőrét nyúzzák, vagy ha I bőrével fizet. — Ferencz királynak midőn azt kérdezte Háry Jánostól: hogy s mint van, — ez azt feleltei „még a régi bőrben, mint láthatja felség.“ — Tehát a bőr régisége is nyom valamit a latban, bár az is nyér egy futó tekintetet, aki uj bőrbe bujt. Az a közmondás hogy az asz- szonynak hét bőre van, goromba férfitól származik, akinek minden rá fér a bőrére.

Akinek kedves a bőre, melyre rózsaszínt lehel a szellő s melyet élénk pirosra fest az izgalom, a hevület, vigyázzon rá, hogy szépségét el ne veszítse, melyet nem a kendőző szerek hoznak meg, hanem a gondos és rendes élet mód adja meg.

Most áttérek a női szépség egyik symbolumára, s ez a haj. — Mióta a költők már akár lanton és citerán, akár csak háromlyuku füzfasipon, vagy árvavárrae- gypj tillinkón zengik azt az édes bus báTényleg csak

szabóüzletében szerezhetjük be hazai gyártmányú gyapjúszövetből csinosan kiállított, legjobb szabású téli felöltőinket és öltönyeinket, hol papi öltö> nyök és reYerendák a legszebb kivitelben készülnek. Részit sikkes szabású mindennemű egyenruhákat, raktáron tart mindennemű egyenruházati czikkeket,

Szatmár, IDeáls-tér. “Váxosla.ázép\il©t-