Szatmár és Bereg, 1930 (10. évfolyam, 1/480-49/558. szám)
1930-03-16 / 11. (490.) szám
2-ik oldal. 1930. március 15-én. uitmli ti um és pedig az a határozottan mutatkozó tény, hogy a kisantant államok érdekei szétváltak egymástól, mert sem Románia, sem Jugoszlávia nem hajlandó támogatni Csehország akcióját Magyarország ellen. Románia és Jugoszlávia ugyanis, a hágai egyezmény mielőbbi életbeléptetését kívánja. Érdekeinek az életbeléptetés annál inkább megfelel, mert a hágai egyezmény életbeléptetése esetén Németország részéről jóvá- tételi fizetéseket várhat. Ezzel szemben a hágai egyezmény életbeléptetése esetén Csehor- szágnak meg kell kezdenie a terhére rótt fizetéseket. így tehát Csehország szeretné minél mesz- szebbre kitolni a hágai egyezmény életbeléptetését. A kisantant államainak érdekei ezen a téren világosan szembekerültek egymással. Ha majd az uj idő uj lehellete elérkezik hozzánk a tavaszi szellő szárnyain, elérkezik az ideje majd annak is, hogy ezekből a jelenségekből olyan reális alapokat létesítsünk, amelyeken felépülhet az uj magyar külpolitika. Kárciiüs Hisses maaakassiiänef« Március 15-ét az 1927 : XXXI. te. nemzeti ünneppé nyilvánította ugyan, de a törvény nem ad felhatalmazást arra, hogy az említett napon az ipari munkának, ideértve a kereskedést is, szünetelése elrendelhető legyen. Mivel idevonatkozólag úgy az érdekeltség, mint intézmények részéről ismételten merült fel kétely, a m. kir. Kereskedelemügyi Miniszter az 1928 évi 72.812 sz. rendeletével kimondotta, hogy az ipari munkát és a kereskedést vasárnapokon korlátozó rendelkezések március 15-ére nem vonatkoznak és ezen a napon úgy az ipari munkára, mint a kereskedésre a köznapokra vonatkozó rendelkezések érvényesek. Tatárjárás Vásárosnaráyban. Szerencsére nem a valóságban történt, csupán csak a színpadon, de ott aztán sikerült. A most alakult „Vásárosnaményi Műkedvelő Gárda“ mutatkozott be a farsang utolsó vasárnapján a „Tatárjárás“ cimü 3 felvonásos, rendkívül hangulatos operettel Vásárosnamény és vidéke közönségének. A táncmulatsággal egybekötött előadáson hihetetlen méretet öltött az érdeklődés. Ekkora közönséget még nem igen látott az „Apolló“ mozgó-szinház. Az előadás megérdemelte ezt a nagy érdeklődést. Erről a legteljesebb elismeréssel szólhatunk. Műkedvelők ritkán produkálnak ilyen összhangzó, magával ragadó játékot. Egyetlen zökkenés, egyetlen hamis hang nem zavarta az egész játék menetét s ezért a legteljesebb dicséret illeti a karmestert: Gáli János igazgató-tanítót. Amikor ott ül a karmesteri székben, a kis dirigens-pálcával kezében, szinte messzire sugárzik róla, hogy ez az ő muzsikális lelkének az életeleme. Nem okleveles zenetanár ő ilyenkor, se nem igazgató, csupán csak karmester. Se nem több, se nem kevesebb : karmester. Elfelejti a közönséget, a színházat s ha egy „fortissimo“-nál megkéi-7 deznéd tőle, hogy hívják: nem tudná megmondani, Ez az ihletés pillanata. Nem tehet róla, hogy igy van s talán nem is tudja, hogy az egész operett nagy sikere rajta fordul meg.. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy elismeréssel ne említsük Ujj László rendező nevét. Neki köszönhetjük a formás, szép játékot, a szereplő személyek könnyed s különösen a komikus jeleneteknél igen hatásos alakításait. Látszott és megérzett az egész előadáson, hogy a műkedvelők rendezője minden, csak nem műkedvelő rendező. Annál sokkal több. A szereplők ? Megmondhatjuk őszintén és minden bántó szándék nélkül, hogy ha Mogyoróssy önkéntest nem Thuróczy Böske alakította volna, kevesebb szóval is elintézhető lenne ez az egész Tatárjárás-ügy. Lelke volt az előadásnak s mint színházi berkekben mondani szokás: ő vitte az egész darabot. Kedves és biztos játéka, kellemes hangja, alakitó erejének őszintesége még egynéhány hivatásos színésznőben is irigységet kelthetne. Méltó társa volt Riza bárónő, kit Szűcs Marisk alakított kiváló sikerrel. A műkedvelő gárda büszke lehet rá. A többi szereplők is kifogástalanul megállották helyüket. Az egyetemleges nagy dicséretből külön felemlitést érdemel Papp Rózsika, aki Treszka szerepében bájos és kedveset volt, — Vodilla Pál játékáért, ki Lőrentey főhadnagy szerepét, Konc Elek szép, kellemes tenor hangjáért, ki Túri szakaszvezető szerepét és Hankovszky Lajos, páratlan komikus játékáért, ki Val- lerstein tart. hadnagy szerepét alakította rendkívüli sikerrel. Summa summárum: az előadás úgy erkölcsileg, mint anyagilag szépen sikerült. A befolyt tiszta jövedelem a helybeli református és katholikus templomok építésére adományoztatott. A felekezeti megértésnek és összefogásnak gyönyörű példáját mutatta meg ezzel úgy a redezőség, mint a különbség nélkül érdeklődő és áldozatot hozó nagy közönség. Jó reménységgel és örömmel várjuk a folytatást. (Klmn.) Az összefogás. VI. Áttérés a keresztyénségre. Ősi lobogó, kurjongató, istenét tettel —- tényleges áldozattal hívogató, igéző vallását megadó keresz- tyénséggel kellett felcserélnie a magyarságnak. Szabadon, merészen vett és teljesített áldozatai helyett olyan hitvilágot kellett vállalnia, amelyik éppen akkor megejtődésre, magába roskasztó megadásra, egyénisége és függetlensége feláldozására kényszeritette. Át kellett vennie ezt a hitvilágot szorító, kényszerítő körülmények, mondhatjuk, megmaradhatása miatt. És át kellett vennie ném jószántából. Nem egy megunt hitregét cserélt fel egy jobban megkívánt vallással, de egy nagyon is élő, sőt még eléggé ki sem alakult, sem eléggé nem rögzített hitvilágot. És nem egy véle rokonnal,'de egy egész életmódját, egész lelkületét merőben megváltoztató világgal, Ami pedig még ennél is elhatárolóbb befolyással volt ránk, az a fontos körülmény, hogy olyan nemzetek papjai terjesztették nálunk. ezt a magyar felfogással ellenkező hitet, akik a legparányibb megértés nélkül eltiporni, kiirtani törekedtek hitvilágunk minden nyomát, Áldozási módjaink mellett szokásainkat, regéléseinket, meséinket és énekeinket sem tűrhették. Ezek, a tőlünk bizony meg-meggyötört népek fiai „pogány“ magot szimatoltak minden életmozzanatunkban. Erőszakolt volt ez az áttérités, ami sosem lehet zavartalan és tiszta eredményű. A Vallás ugyanis, mint egész életünk, lassú és természetes fejlődés eredménye, müve. Hogy természetes vallomássá érlelődjék, ahhoz bizonyos vonalban egybe kellett volna esnie életmódunkkal és meglévő hitregéinkkel, valamint áldozási felfogásainkkal az uj vallásnak. Ám épen ebben van a nagy különbség. Keresztyénnek; érzem magam és nem óhajtanék sérteni senkit felfogásában, amikor az összefogás feltételeit keresem, de rá kell mutatnunk, miért lett „szektáskodó" a magyarság és hogy miért hatott rá tompító, tunyaságba rántó hatással a keresztyénség. Említettük már, hogy nem is voltak eléggé kifejezettek, rögzítettek hitregéink. Száguldva élő, kalandozó nép voltunk. Nem volt időnk megállásra, sem lassú fejlődésre, alkotásra. De rögzitetlenül is élő, dübörgő s követelőző valóság volt életmódunkkal egyező hitvilágunk. Közelebbről csak összehasonlítások utján mondhatunk helytállót ősi vallásunkról, mert századokon át volt rá gondjuk és a középponti hatalom támogatásával erejük a papoknak, hogy minden emlékünket kiirtsák. Alig néhány szavunk, alig pár emlékünk, néhány véletlenül megirt eset, olyik törvény, a külföldiek megfigyelése és feljegyzései igazítanak el, hogy a rokon népek sahmanisztikus vallásával volt egyező a miénk is. Vatha 1047-i lázadása idején kelt II. András Edictuma, melyben szigorúan kikelt „a folyton ápolt seythiai vallás“ ellen és elrendelte a „hamis istenek megtagadását és a bál vány kövek lerombolását“. Vatha János nevű fiáról viszont az maradt fenn 1061-ből, hogy javas asszonyokat gyűjtött maga köré s vélük jóslatokat meg istentelen regéket mondatott, Szent László első Décrétuma szerint ökörrel kell bűnét megváltania annak, aki kutak, fák, források és kövek mellett áldozik. A Névtelen királyi jegyző szerint viszont Árpád és előkelői Tass és Tuhutum vezéreknek a Meszes alján végzett munkáik örömére, — Önd és társai saját Furcsa képek. Móricz Zsigmond. A mi megyénknek számos olyan tehetsége van, akiket nem ismerünk, nem akarunk ismerni, vagy félreismerünk. Politikai, társadalmi, technikai és irodalmi kiválóságainknak többnyire az a sorsa, hogy virágzásukban nem akarjuk ismerni őket, vagy egyáltalán nem veszünk róluk tudomást. Kölcseyvel sem szimpatizált a korabeli megyei társadalom, irodalmi értékét pedig éppenséggel alig ismerte, vagy Gaál kovácsmesterről, aki a legprecízebb svájci óra márkák első kontsruktora volt, kevesen tudják, hogy megyénk egyik szamosmenti falujából való. Ma sem jobb a helyzet. Ma a megyei irodalompártoló közönség ismeri ugyan Móricz Zsigmondot, a magyar irodalom ma élő legnagyobb regényíróját, sőt a megye irodalommal nem foglalkozó közönsége is kénytelen volt tudomást szerezni létezéséről a közelmúltban, mikor hívei ünneplésben részesite- ték a jubiláns írót, mégis Móricz munkáiról egy keserű s egyáltalán nem tárgyilagos bírálat vált általános felfogássá. Természetesen az a hir, hogy Móricz Zsigmondot, megyénk szülöttét, a „Légy jó mindhalálig“ cimü színmüvéért, az Akadémia a Vojnich éremmel tüntetette ki, büszkeséggel tölt el bennünket, s okot ad arra, hogy Móricz irodalmi értékeiről gondolkozzunk. Jó alkalom, hogy az általános felfogást a helyes kritika útjaira tereljük. Móricz Zsigmond regényei legtöbbször megyénkben játszódnak le. Tiszacsécsétől, Tiszabecs, Csenger, Fehérgyarmat, Fábiánháza nem egy tipikus területét ismerhetjük fel. Alakjai is közülünk valók. Parasztjaira, papjaira, hivatalnokaira, ha ujjal rámutatni nem is tudunk, de típusaival lépten-nyomon találkozunk. Ép’ ez az oka a róla alkotott ferde ítéletnek. Teljes mezítelenségben, hibáinkat és erényeinket pellengérre állítva látjuk magunkat könyveiben. Éles látással s fotografikus hűséggel veti papírra legrejtettebb mozdulatainkat és gondolatainkat s győzelmi örömükben úgy áldoztak, hogy felvágtattak a hegyre (Tárcái) s „pogány szokás szerint egy igen kövér lovat leöltek s nagy áldomást csaptak“. A szentgalleni esetet pedig úgy beszéli Ekkehard, hogy 926-ban ott portyázó magyarok „két halottjukat megégették" s az ott talált bortól felajzott kedvvel kezdtek isteneikhez kiabálni. Sőt a papot és a bolondot is kényszeri- tették, hogy vélük kiabálják varázs igéiket. Már ez a néhány történelmi adat is bizonyítja, hogy mennyire nem egyeztek hitregéink az európai, középkori keresztyénség magatartásával. A Lehel monda őrzi azt a minden vallás első követelményeként szereplő hitet, hogy a halállal nem múlik el mindenestől életünk, mert a lélek, illetőleg cselekedeteink értéke megmarad. Hazajáró lelkek- ről még ma is beszélnek „falvaink- ban“. A vérivás akkori áldozataink közt közönséges volt. Ugyanebből ered a jegyváltás és kézfogó. Napkelte és napnyugta babonái azt mutatják, hogy a napnak is nagy szerepe volt felfogásunkban. A „Hajh rege, rejtem" nemcsak 3 ma is szokásos regéléseket magyarázza meg, de vallási imádkozásaink módjára is rá villant. Amint ugyanis ál1 1
