Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1926

5

centennnárium alkalmával valódi nagyságára ismerünk. Talán azért ver úgy bennünket a Magyarok Istene, mert soha sem becsültük meg azokat, akik az Ő nevében jöttek hozzánk a léleknek ünneplő ruhájában nagy akarásokkal, szent elhatározással — s mi mindig a félreismerés és a meg-nem-értés keresztjére vertük őket. Jól tudja ezt Gyóni s ezért fakad ki: „Költőnek, jósnak, búsnak, újítónak hétszer kell itten vezekelnie!“ A sok tolongó lelki pór közt ő a fennkölt gondolkozásé ember magános útját járta. Ügyes senkiknek állt a pillanat, míg vele a kegyetlen fáraó, a köarcú Élet bánat- pirámisokat építtetett.

Pedig a magyarság prófétái közt Gyóni Géza egyike a legifjabbaknak s épp ezért legközelebb áll hozzánk. Ö már a huszadik század forrongó, viharos életét éli s a mi időnk embere, akiben saját érzéseink és gondolataink visszhangja kél.

A mi pesszimizmusunk sötétlik lelkén, mikor az élet nagy igazságtalanságai lesújtják; a mi tépelődésiinkre ismerünk, amikor mai súlyos problémák, a társadalom vérző sebei aggasztják; a mi keserűségünk sír fel benne, amikor kétségbeesetten látja, mint veszik útjukat tengerenátra hétszükesztendők szűk aratása miatt elkeseredett, vasizmos öklü magyar parasztok, akik délibábot kergetnek; a mi lelkünk nyughatatlansága remeg soraiban, mikor a nagy világégés közepette keresve-keresi a világítótornyot, amely kikalauzolja a szomorúság tengeréből s az értelmetlen nagy káoszból, amelyben megdermedt a hit, ledőltek a templomoltárok, kiábrándultunk sok régi ideálból s a próféciákban nincs többé varázs . . .

S e sok tépelődés között állandóan érzi az elhivatás lázát. Tudatossá azonban ez az elhivatás csak akkor váiik benne, amikor Szabadkáról egyenest Przemysl várába kerül, hogy Gyóniban mekkora lelki erő lakozott, azt csak akkor láttuk meg, de ugyanekkor már el is vesztettük őt. Az ostromlott várban jelent meg 1914-ben, a magyar katonák karácsonyára „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett“ című verskötete, melyet a vár védői tízezer példányban kapkodtak szét. A háború veszett nyomorúsága és ezer halálos szépsége avatta igazán költővé Gyónif. Przemyslben az immár másodszor körülzárt vár halálra készülésének isszonyatosságai között élt. Ezekben a sorsdöntő napokban és végtelen éjtszakákon, amikor lángoló vörösben égett a lengyel hegyek orma, amikor orosz ágyúk tüzétől nyögött a véres föld s szép piros vitézek váltak pillanatok alatt fekete csontvázzá: itt ébredt Gyóni elhivatásának igazán tudatára, itt vált világossá előtte a cél, amelyre a végzet öt kiszemelte.

Egy legendás hírű hatalmas várba szorult bele öccsével, Mihállyal együtt, aki főhadnagy volt. A várban kevés kivétellel magyar katonák vitézkedtek, magyar katonadalok csendültek fel a régi