Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1925

3

félét összeolvastam s átéltem — hogy soha hazafiságomban még csak egy percre sem tántorodtam meg.

Az 1—V. tanulmányaim tehát sorsdöntők voltak életemben. A VI—VII. osztályú tanulmányok is nagyban lekötöttek, sok mindenféle érdekelt: filozófia, természettudományok, de szerencsétlenségemre ekkor nem tudtam egyetlen tanárom figyelmét magamra terelni s hozzá kamaszodtam. Hogy a kamaszodás az ifjú életében mit jelent, mindenki jól tudja, a pedagógusok legjobban. így történt, hogy én anélkül, hogy erre okom lett volna, bizonyos sértődöttséggel távoztam Szarvasról s a Vili. osztályba Késmárkra mentem. Az isteni gondviselés kegyes volt hozzám, mert olyan tanárok hatása alá kerültem, akik szeretetükbe fogadtak s akiknek hálásan ismerem be érdemül, hogy zökkenőbe került életem folyását ismét a helyes mederbe terelték.

Szarvasi sértődöttségem azonban soká tartott, s voltak körülmények, amelyek e sértődöttségemet növelték. 1896-ban már úgy éreztem, hogy a magyar nyelvtudományi irodalomban egy kis nevem kezd lenni. Ekkor szólítottak fel, hogy vagy a bécsi udvari könyvtárban vállaljak állást, vagy a Magyar Nemzeti Múzeumban. Én gyűlöltem Bécset, minthogy előzőleg két és fél éven át való ottani tanulmányaim alatt hazám iránt ellenséges légkört tapasztaltam, s ezéit a budapesti Múzeumot választottam. Az nap, mikor múzeumi tisztviselővé felesküdtem július első napjaiban, közvetlen esküm előtt találkoztam a budapesti Mizmm-kávéházban egyik kedves emlékű szarvasi tanárommal, boldogan újságoltam örömömet, hatása azonban semmi sem volt. Megerősödött hitem, hogy én az intézetnek olyan növendéke voltam, aki quantité negligeable. Nem soká kezembe akadt a gimnázium milléniumi értesítője, s szomorúan láttam, hogy az intézet egykori jelesebb növendékei közt nevem nem szerepel.

Sebem soká sajgott s csak lassan-lassan hegedt. Hegedésé- ben nagyrésze volt a minden szép és művészi iránt fogékony, költői lelkű Mocskonyi Józsefnek. Őt párszor felkerestem s a vele való érintkezés s az a mindinkább meggyőződésemmé váló hitem, hogy sértődöttségemnek magam vagyok az oka, lassan-lassan eltüntetett minden fájdalmas emlékezést szivemből. Tiz-tizenöt éve már annak, hogy szüleim látogatása alkalmával fel-felkeresem az intézetet soha el nem múló hálám jeléül azért, hogy itt formálódtam emberré, itt szereztem meg azt a készséget, hogy a tudományt utolsó lehelletemig szeressem s szivem utolsó dobbanásáig műveljem s itt alakultak ki életfelfogásom alapjai. Csoda-e hát, ha mindezért hála és szeretet tölti el szivemet ez intézet iránt s csoda-e, hogy most, midőn e nagymultu intézet szellemi és anyagi érdekei irányításával, vezetésével felügyelői minőségben inegtisz-