Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1913
9 mélet és gyakorlat között oly gyakran mutatkozik, az induktiv módszernél is fennáll bizonyos tekintetben. S bár az eddigiekben olyan előnyeiről szóltam, melyek a gyakorlatban is érvényesülnek, rá kell mégis mutatnom néhány sajátságára, melyek gyakorlati alkalmazásában bizonyos nehézségeket okoznak. Az indukció elvéből folyik, hogy a nyelvtan minden részének szóban forgó szakaszához az egyes eseteknek, itt nyelvi alakoknak, nagyobb számát kell felhozni, miáltal a tanítás alapját képező nyelvi rész, — az olvasmányok száma is nagy mértékben megbővül. Ezt mutatja kézi könyvünk is, melynek pl. az I. osztály számára irt I. részében nem kevesebb mint 70 olvasmányt találunk. S jóllehet ez a körülmény a szóismeret gazdagságára vezet, ami a nyelvtanulásban szintén fontos tényező, de a tananyag beosztása, elvégzésének időhöz kötött volta, sokszor a tanulók nagy száma nem engedi az olvasmányok ilyen tömegének elvégzését s a bennük foglalt alakoknak a tanuló lelkében való kellő mmeggyökerezését. Ebben az esetben nem marad más hátra, mint az olvasmányok egy részének elhagyása, ami más esetben ugyan nem volna baj, de itt — mint tudjuk — a nyelvtani rész épen az olvasmányokra van építve s igy a kihagyásokkal mindig a módszer elveihez való következetes ragaszkodás forog kockán. A Schuster-féle kézikönyv következetességre törekszik oly annyira, hogy afféle kivételeknek, mint pl. a domus, vagy Juppiter declinatioja külön olvasmányt szentel. De ez a körülmény, hogy minden ily aprólékos eltérésnél is kénytelen a következetesség kedvéért a methodus alapelveihez ragaszkodni, a módszert kissé nehézkessé teszi, a tanítás haladását meglehetősen gátolja s éppen ez az oka a fordításra
