Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1905
— 39 — A mester sokat beszél, hősködik, de nem cselekszik. (Lóth, Vockerat, Krampton módjára). A jellemében található fogyatkozásokért bőven kárpótolnak a természeti erők képviselői, főleg Rautendelein. A ki valamikor látta e kedves zenéjü mesedrámát, az Rautendeleint nem felejti el egyhamar. Megjelenése megigéző. „Nem tudja, honnan jött, nem tudja, merre menjen“; a fenyők árnyékában pihen a virágos réten, nagyanyja, a boszorkány (Wittichen) kunyhója mellett. Aztán oda ül a mohos erdei kút szélére, arany fésűvel fésüli vállairól leomló szőke hajfürtéit, ábrándos tekintete a távolban révedez, szeme mélyén a bűvös varázs, mely megront mindent, a mi a közelébe ér — pedig olyan gyengéd, mint a liliom, oly naiv, mint a gyermek: valóságos erdei vadvirág. Hisz azt sem tudja, mi a könny; Nickelmann megmagyarázza neki: Ein schöner Diamant! Blickt man hinein, so funkelt alle Pein Und alles Glück der Welt aus diesem Stein Man nennt ihn Träne. Mily egészen más az utolsó jelenetekben! Fáradtan és elcsigázva ér a válás után az üveghutából nagyanyja kunyhója elé s szomorúan száll le a kútba, mint a brekegő Nickelmann felesége. Bűnhődik, mert embernek szolgált. Még egyszer előjő nagyanyja hívására, hogy a harangöntőt halálos csókjával megölje. Ismét ott ül a kút szélén, komolyan, halványan s elhaló hangon elénekli hattyúdalát: In tiefer Nacht mutterseelenallein, Kämm ich mein goldenes Haar, Schön schönes Rautendelein! Die Vöglein reisen, die Nebel ziehn, Die Haidefeuer verlassen glühn . . . E sorokban, a közbeszúrt románczban és egy-két
