Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1905
Es sind meiner Seele Schwingen Belastet mit Erdenstaub — — mondja Gorkij a „Nap gyermekeiben.“ Henrik is a nap gyermeke, az új vallás, a mindenkit boldogító vallás hirdetője, amelyet exaltált képzelete ragyogó színekben lát. Kísérlete hajótörést szenved az örök emberin, „mely minket mind leköt.“ — Sokat vitatott alakja áll a darab élén: voltakép nem más, mint az emberektől megundorodó költő. „Übermenschnek“ érzi magát, lelke belső sugallatát követve, tehetségéhez méltó új, jobb életet akar kezdeni és családja pusztulásának okozója. A mit a költő itt magasztos életideálul állít oda, azt megtestesíti Goethe: Mephistója; az „elsülyedt harang“ ideálja; az emberiségről lényeges vonásaiban fellelhető a „Faustban“. Csakhogy ott a kétségbeeső Faust az éjféli harangszó hallatára, melylyel a húsvét reggelét beharangozzák, tehát a — régi harang szavára leteszi kezéből a méregpoharat: Erinnrung hält mich nun mit kindlichem Gefühle Vom letzten, ernsten Schritt zurück, O tönet fort, ihr süszen Himmelslieder! Die Träne quillt, die Erde hat mich wieder! Faust a harangszó hallatára remél, Henrik kétségbeesik. A hatás ott felemelő, itt lesújtó. „Az elsülyedt harang“ (főszereplőiben) nagyban hasonlít a „Magányos emberekhez“ (Henrik—Vokerat, Magda-Katicza, Rauten- delein-Mahr Anna): a harangöntő azonban consequen- sebb, mint Vockerat. A hatás is hasonló: a harangöntő nem bírja rokonszenvünket annyira, mint az elhagyott Magda; a bájos Rautendelein. Henrik törekvéseiben van valami bizonytalanság, homály. Nem igen tudjuk, mi az a magasztos eszme, a melynek szolgálatába áll, minő, kit szolgáljon az a hatalmas méretű építmény (félig templom, félig királyi palota), melynek építésébe fogott?!
