Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1905

Szavait idézzük. Helén iszonyodik szüleitől, nővérétől, sógorától s kétségbeesett resignatióval nézi a család pusztulását; ő a darab hőse, legalább neki jut a legnagyobb szerep, mert Lóth nem tarthat a „főhős“ elnevezésre számot. Hauptmann nagy költői tehetsége itt nyilatkozik meg először. Első helyen áll — ami különben a „Papa Hamlet“ szerzőire is vonatkozik — rendkívül éles megfigyelő ereje, melylyel ő a mindennapi élet minden jelenségébe behatol: a parasztmajor s az azon lejátszódó jelenetek plastícitása és hűsége megdöbbentő. A cselédség, Kahl Vilmos, Krause és felesége, Hoffmann jellemzése a megszólalásig hű. Kevésbbé sikerült a Loth alakja. Reformernek, szocialista agitátornak mutatja be (tulajdonkép maga a költő), de nem elég határozott, nem eléggé aktív, általában sokkal jelentéktelenebb'személy, semhogy nagyszerű eszméinek keresztülvitelére hivatva volna; m1- kor pedig a leányt meg kellene mentenie, nem teljesiti hivatását, hanem gyáván meghátrál s világboldogító eszméi ellenére lemond jegyeséről, egyedül azért, mert félti utódait az alkoholtól: pedig a viruló egészségnek örvendő Helén irtózik a szesztől, sőt szemünk láttára megiszik másfél pohár vizet a kútnál. Loth eljárása érthetetlen és lélektanilag nem indokolható : az ártatlan teremtést pedig összemorzsolja a helyzet tragikuma. A közte és Loth között lejátszódó szerelmi jelenet elragadó, méltán állítják párhuzamba a Romeo és Júliáéval; páratlan az utolsó jelenet megrendítő hatása; általában: sikerültebbek az egyes képek, a részletek, mint a színmű a maga egészében, habár a költő lázas érdeklődésünket mindvégig ébren tartja. A való a legsötétebb színekben van feltüntetve, kizárólag az élet sivár oldalaival foglalkozik, szemléltetve ezt az élére állított helyzetek meglepő rajzában; igaz az is, hogy gyakran — különösen az utolsó felvonás jeleneteiben — túlságos a színpadi hatásra való törekvés»

— ii —