Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1891
9 leznie volna kötelessége, hogy igazán vezethető tanítva nyaivá alakuljanak ! Ellenben a tanár mindenekre kiterjedő méltányos jó akarata, türelme, kitartó gondossága, személyválogatást nem ismerő igazságossága bátorítólag fölemeli, lekötelezőig felfokozza még azon tanítványoknak a munkakedvét, maguk iránti bizalmát s önérzetét is, kik kevésbé lehetségesek, gyengék, zárkózottak s ép azért tömeges tanításnál máskülönben nehezen kezelhetőknek bizonyulnának. Már ezen külsőségekben is nagy nevelő befolyása van tehát a példaadásnak, de még inkább kiérezhetó annak cthice nemesi tő ereje a bensőségekben. Így mindenek felett, joggal tán senkitől se kívánhatni olyan és annyi alapos megítélését önmagának és másoknak, mint az igazságok hirdetésére hivatott tanártól. Mindenesettre elfogulatlan igazságszeretetre, ámítástól ment őszinteségre van utalva a hivatását szerető lelkes tanár. — sőt mondhatni senki sem annyira, mint foglalkozásának természeténél fogva épen ö. Minő ellentéte ennek aztán az a tetszelgő hiúság, az a sokszor nem is egészen tudatos önámitás, nagvokoskodás, gőgös önérvény keresés, melylycl sokan eltelve, a maguk tökéletességét, gondolkodásbeli ügyességét, előkelőségét íittog- tatni hajlandók még a tanszéken is. Mintha bizony, vele adott megfigyelő ösztönénél fogva a legkissebb tanítvány is ki nem erezné a valódi embert s meg nem tudná különböztetni azt a képzelt nagyságával hinskodó és dicsekvő elhízottól. De nemcsak egyéniségünk értékének megítélésében, hanem az általunk iskolaikig végzett tanítási feladatok becsülésében is szoktassuk magunkat — mi tanárok — elfogulatlan józan önbirálatra. Minő ferde helyzetet teremt például az, ki több tartalmasságot s alaposságot kíván felelő,
