Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1861
10 Berlinben a minta-iskola felső osztályaiban fölmerülnek e tárgyakon kivííl a görög és latin nyelvek, — s a francia már a harmadik osztályban tanittatik leginkább az anya- nyelvre támaszkodó gyakorlati módon. E tárgyhalmaz szerencsés kezelésére nem kis befolyással van a helyes tanmód, — melyben a fö' cél, kell hogy folytonosan szem előtt tartassák, — mely nem egyéb mint a tanitással s a tanítás által a növendéket nevelni. — Épen abban felelnek meg ez intézetek leginkább föladatuknak, miszerint nem az idomitást de a nevelést vették vezérelvökűl. De ha már a nevelés puszta meghatározása is nehéznek mutatkozik, mennyivel nehezebb lesz annak kivitele. Emberi szempontból a nevelés fő elve a legtisztább emberiség (liumanistikus miveltség), keresztény szempontból az emberinek átistenűlése. — Bár- mint vegyük is, — előre látható, hogy a nevelőnek magasztos, de sok felelősséggel járó föladata a mily nagyszerű ép’ oly nehéz is. — Mennyi tökélyt kell egy nevelőnek önmagában egyesíteni, ha célt akar érni nehéz pályáján?! Nagykorúság gondolkozás- és tettben; okszerűség, — mely az önkénynek útját bevágja; — lelkiesmeretesség, mely a fél- munkával nem tud megelégedni; önmegtagadás, akaratszilárdság, tevékenység, az ifjúság iránti szeretet, erkölcsös magánélet, s mind e mellett szép jártasság a tudományban képezik a jó nevelőt. — Ezek mind oly tulajdonok, melyeknek megszerzésére szorgalom, gyakorlás s Istenben vetett bizalom kívántainak. Innen van, hogy a tanítók gyakran lerázzák magokról a nevelő nehéz kötelességéit, s megelégszenek, ha a feledésnek adhatnak holt tudományt. — A tanítás azonban a nevelésnek csak egy alárendelt eszköze, s mindig haszontalan bérenc marad az, ki e kettős feladatot magában nem egyesíti. — Ezt érezék az itteni semináriumok, s kettős keresztet raknak a tanítók vállaira, midőn tőlük, a tanitás mellett, nevelői ügyességet és tevékenységet is követelnek. — De elveszik jutalmukat. — Ha megfontoljuk, köny- nyebb is egy egyetemi tanárnak állása, ki, — elvonva a roppant előmunkálatok terhétől, — a paragraphusok leolvasása közben és után nem törődik hallgatóival, — mint egy ilyen tanító é, ki saját családja gondjait a végetlenig szaporítja az által, — hogy a reá bízott növendékeket gyermekeinek tekinti, kiknek testi s lelki üdvéről gondoskodni köteles. Pedig alig fogja megtagadni e gyöngéd családias viszony léteiét az, ki az általam fölkeresett intézeteket meglátogatja. Hogy ez nem mindig igy volt, s hogy a semináriumi élet, a tanórákban és azokon kivííl zárdáivá aljasúlt, melyben az elöljárók és alattvalók közti különbség az elhide- gűlés válaszfalát vonta tanítók és tanítványok között, ezt a történet bizonyítja. — A hannoveri seminárium azon mostanig fönálló alaptörvénye is mutatja ezt, mely szerint a seminárium tanítóinak meghagyatik, nem pusztán a külső ügyességet ráerőszakolni a növendékre, mint inkább együttlét, társalgás és bizalmas eszmecsere által oda törekedni, hogy az intézet tagjaiban a tanítói élet kifejlődjék, úgyszólván az ige testté váljék. — E magasztos célért sokat áldozik a wolfenbütteli s különösen a berlini intézet is, habár a tanárokra nézve ily kötelező törvények nem léteznek. — Annál kedvesebb jelenségnek tekintheti minden nevelésbarát, ha ezen tanintézetek is kiemelkednek hagyományos hibáikból, s a nevelés szent ügye melletti buzgóságukban, a nehezebb útat választják.
