Állami Gimnázium, Szamosújvár, 1898

12 sőinek tartották. A házasságot megelőzőleg a római legényember is kereste az alkalmat, hogy választottját vonzalmáról biztosítsa. Ha a leány viszonozta a közeledést, csak úgy hívták jövendőbelinek (sperata), mint akár a mai világban. Mikor a kezét meg is kérték a szülőitől, s a kérő megállapodásra is jutott velők, azt mondták a lányról, hogy „pacta“ (megegyezett).

A házasságkötést jegyváltás előzte meg, a mikor a házasulandók kölcsönös Ígéretet tettek egymásnak, hogy közöttük a házasság létre fog jönni. Ez az Ígéret azonban nem volt törvényesen kötelező s bármelyik fél elállhatott tőle. Különben a következőleg folyt le: Az eljegyzés napján, ha a madarak megfigyelése kedvező jelekkel járt és sikert ígért, a házasulandó felek szülei, jó barátok és barátnők jelenlétében, sokszor tanuk előtt is, megkérdezte a férfi a nőt, hogy igéri-e, hogy neje lesz. Mire a nő azt felelte, hogy ígéri. Viszont a nő is ugyanígy igértette meg magának a férfi részéről, hogy férje lesz. Az eljegyzési formulában használt ezen „Ígér“ (spondeo) szótól nevezi a latin dir/érkezés-nek (sponsalia) az eljegyzést, s a mátkapárt eliyérkezettek-nek (sponsus, sponsa). Ezután a férfi foglalót (arra), a későbbi időkben a helyett vas karikagyűrűt (anulus pronubus) adott át a leánynak Ígérete zálogául. A leány semmiféle zálogot nem adott. Az eljegyzést lakoma zárta be s a rokonok ajándékokkal lepték meg a leányt.

Jegyváltás után kitűzték a házasságkötés napját. Magától érthető, hogy a kezdetben nagyon vallásos rómaiaknál is voltak bizonyos napok, a mikor házasságot nem igen kötöttek, lakodalmat nem tarthattak. így májusban kerülték a házasságkötést a hazajáró lelkek engesztelő ünnepe (Lemuria) miatt, különben, mint Ovidius költő mondja, a házasság nem volt tartós. Junius első felére estek a Vesta szűznek szentelt napok, a mikor szintén tartózkodtak házasságkötéstől. Szintén lelkiismeretbe vágó dolog volt márcziusban nősülni vagy férjhez