Szamos, 1915. április (47. évfolyam, 86-115. szám)
1915-04-18 / 103. szám
2 oldal SZAMOS (1915 április 18. 103. szám) Az ötös bakák husvétja. Közös ünnep az orosz raivonallal. — A „Szamos“* eredeti tudósítása. — A nyugatgaliciai harctérnek Kólóm eától északra elnyúló, lövészárkokkal felszántott mezőin a tavaszi napfény most viaskodik a Kárpátok késői hótakarójával. A hótömeg, mint egy vesztes hadsereg, megindul, lassan- lassan elvonul, gyérülő katonái: hószemcsék megsemmisülnek a tavaszi nap tüzében. A mező kezd feketedni. A levegőt szűz föld szaga teszi bujává, a lágy húsvéti szél elviszi a magyar baka lelkét haza, a televény mezőre, ahol már zöldülnie kell a vetésnek, ahol kisebb a vakondtúrás, mint ezen a vérrel áztatott mezőn, amelyen nincs vetés, csak aratása vagyon a háborús halálnak, ahol nagy csukaszürke menyétek, földszinü orosz vakandokok túrják maguk alatt a földet. Husvét van. Feltámadás napja. Valahol Szatmárban, a nagy orosz síkságon apró harangok szólanak máma, ünneplős lányok, özvegységre jelölt asszonyok, árvának induló gyerekek templomba mennek ... Itt nem hallik harangszó, pedig 0. és K. nincsenek messzi ide, de hadi területen néma a harang. Gyanús itt még a templomba hivó harangszó is. A dombos vidéken még csak egy fatornyos templom sem látszik, mindössze egy árva feszület szomorkodik lelketlen nagy sebével az utszélen. Kőfeszület szép színes galambokkal, előtte betonból tákolt oltárféle, mint egy összeomlott falusi tűzhely. Valamelyik istentelen gránát szerte hordta,- csak Krisztus maradt sértetlenül rajta, meg egy fél galamb szép, piros szinre festve. A többit elvitte a gránát. Merthogy ezen a vidéken gyanús még az ut- széli feszület is. Hátha municiót rejteget alatta valamelyik hadviselő. Nagy, néma csend. A mi lövészárkaink és az orosz fedezékek közt, amint végighúzódnak a mezőn, hol 1000 méter, hol csak 500 a távolság. A nagy, méla csöndben, amelyben ott úszik a két ellenség összeesett husvétjának istenes, áj latos hangulata, ha akarnak, átkiabálhatnak egymáshoz a katonák. A két front között drótkerítések, mint otthon a málékóróból, fűzfavesszőből font sövények, határt állanak: eddig a mienk, innen a tietek. Nem is igen készül ma itt birtokháborítás. Imitt-amott sóhajtás hallatszik. — Tán a szeretődre gondolsz, pajtás? A pelyhesképü standbeli mesmeg sóhajt egyet: — Jószágot szeretnék látni, ügy pár kajlaszarvu ökröt vagy két pej anyakancát, amint lassan baktatnak az eke előtt Egy nyeritő csikót szeretnék látni, amint gyenge lábával a barázdák közt botorkál, barázda- billegetőt, amint a friss szántásból férgeket , szedeget . . . Egy jószágot szeretnék látni, j hogy megsimogassam, hogy átöleljem a nya- j kát, hogy megcsókoljam . . . — Hiszen ha éppen jószágot akarsz, j ecsém, van az ágyú előtt, meg a municiós ! szekérben, megö'elheted. — Nem élet ez, komám, mindig a földre pökni. — Tán a muszka cár koronázó termében szeretnél a tükörpádimentumra ser- cinteni ? — Otthon ilyenkor nem jut hozzá az i ember, hogy a földre pökjék. Markába pökik ' ilyenkor a magyar, oszt az ekeszarvát fogja meg véle. Kilenc hónap óta meg mind a - földet áztatja a pipaszár leve. Pisszegés, káromkodás fut végig a lövészárkon. — Gyere le onnan, nem jösz vissza hé. Beléd lőnek. A fedezék tetején egy barnaképü cigánykatona ül. Egészen kinnt ül, hogy teljes célpontot mutat a kilométernyire sem álló orosz rajvonalnak. Visszakacag, nem megy. Kon- zerves dobozban szappanhabot kavar, vásári kis tükrét maga elé illeszti és egy sárkapa- rónak is beillő beretvával kezdi lekaparni j képéről a szakállt. Annak ugyan beszélhet- i nek. Ül nyugodtan a fedezék tetején és bo- j rotválkozik, mintha otthon ülne a ház előtt j és előtte vályogfalak állanának. A lövészárokból rákáromkodnak. — Gyere be, rád lünek. — Van tán istenük, nem lőnek máma. í Meg oszt van itt mellettem elég hely, ahun i elmehet a golyó. Nem muszáj éppen hogy engem tanáljon. A barna fiúnak igaza van. Az orosz 1 nem lő, hanem csak kiabál. Sötétfehér szinü i keszkenőket lengetnek az orosz lövészárokból, integetnek és — erre már a mieink is i kidugják a fejüket a Deckungból — öt orosz elindul fegyver nélkül a mieink felé. Öt i orosz jön libasorban, a többi meg kimászik a fedezékéből és úgy kiséri szemmel az öt- : nek az útját. Elérnek a saját drótkerítésükig, alulról ! kibontják a drótsövényt, átmásznak. — Tegyétek be a kisajtót a hátatok me- ! gett fiuk, kiáltanak a mieink, mert cug lesz. i Az öt orosz elérkezik a mi sövónyün- j kig. Ezt már nem merik megbolygatni, csak j megállnak, integetnek. A mieinkből is megindulnak nehányan, j ugyancsak fegyver nélkül az oroszok felé. í Ekkor már mindakét rajvonal kibújt a fede- j zékből, mind integetnek egymásnak, jönnek j közelébb, közelébb egymáshoz, a drótsővény- i nél paroláznak. A földszinü daróccal bevont bütykösök i koccintnak a mieink tábori kulacsával, meg- ; kinálgatják egymást, isznak, aztán tisztesség- I tudóan megtörlik a Waffenrock ujjával a bütykös száját. Szalonnával, cipóval kinálgatják egymást, konzerveket cserélnek ki . . . husvétot tart a két raj vonal együtt. Invitálják egymást: — Legyen szerencsénk a mi lövészárkunkban. — Gyertek át ti is egy kis vizitre hozzánk. Kis kaput bontanak a drótkerítésen, j önnek-mennek egymáshoz oroszok és magyarok Az oroszok nagy büszkén újságolják a mieinknek Przemysl elestét. — Sebaj, mondják a mieink, mégsem tudtok ti itt beljebb jönni. — Igen, de mi sokkal többen vagyunk mint ti. — Nem az számit, hogy kik vannak többen, hanem az, hogy ki verekedik jobban. — Igen, ha mind szüknadrágos magyarok lennétek, azt nem szeretnők, hízelkedik egy magyar trafikot pöfékelő orosz. — Hát a tisztjeitek hol vannak? kérdik a magyarok. • — A mi tisztjeink mindég hátrább vannak a rajvonalnál, nem úgy, mint nálatok. A mi tisztjeink vigyáznak magukra, rohamra se mennek előttünk, mint nálatok. Loholva jön egy orosz a barátkozó csoportok felé: — Két tisztünk van a fedezék mögött, azt üzenték, hogy szeretnének átjönni a ti tiszjeitekhez reggelizni, husvétot tartani. — No csak szaladj vissza hamar, mond meg a tiszt uraknak, hogy nálunk szívesen látják őket. Sajnos azonban, a tiszt urak vizitjére nem került sor. A tüzérségi megfigyelő állomásról meglátták a nagy húsvéti komázást, ami a for- srift értelmében szigorúan tilos a rajvonalak között: figyelmeztetésül elsüvitettek a fejük fölött egy shrapnellt. Egyet meg még egyet és egy harmadikat is. Az oroszok szemrehányóan néztek a mieinkre: hát ez a hires magyar vendég- szeretet ? És most az egyetlen egyszer népszerűtlen lett a magyar gyalogág előtt a tüzérség. — Ejnye no, ez mégsem járja, mikor ilyen jól megvoltunk már egymással. — Ne locsolódjatok hé— kiált a tüzérség irányába egy baka, — hiszen csak holnap van ünnep másodnapja. A tüzérség leadott még egy pár megró- vást. Talán fzándékosan történt, hogy a shrapneliek mind oldalt pukkantak el, sem a házigazdákban, sem a vendégekben nem esett kár. A cimborák visszahúzódtak, kiki a maga fedezékébe. A vendéglátók elkísérték vendégüket a drótkapuig és betették utánuk a kisajtót. Mindössze mitőlünk maradt három ember oroszéknál, tőlük meg öt nálunk. Amint elült a shrapnell, hazatértek ezek a vendégek is. A mi három bakánk elbúcsúzott az orosz házigazdáktól, a mieink is elengedték az öt oroszt. De az orosz rajvonalhoz már csak négyen érkeztek meg. Az ötödik a drótkerítéstől visszafordult, meggondolta a dolgot, megszerette a magyar szállást. Két napig, amig a közös ünnep tartott, a két lövészárokból egyetlen puskalövés sem dördült el. Ünnep harmadnapján megkezdődött ismét a háború. Az ünnepre szegődött cimborák elkeseredetten lövöldöztek egymásra, azután erős sturm következett, a magyar rajvonal húsvéti barátainak vérében gázolva, azok holttestén át bevonult az oroszok lövészárkába és a két orosz tiszt ur másnap már csakugyan nálunk reggelizett. Mikor pedig a vitéz magyarok elfoglalták az oroszok lövészárkait, a következő érdekes és szóról-szóra másolt nyomtatványokat találtak ott elszórva: Magyarak! A németek frigytársanak önnek megcta- 1 atkoznak Przemysl elfogatván elmegadtok! S igy tovább tusakodni hiábavaló. A tavasz érkezik, a mezőgazdagaink maradnak kidolgoztetlen. Az éhség fenyegetnek Önnek. Elmegadtok ! Elmegadtok... elmegadtok . . . — Pajtás, hogy hasonlít ez az orosz nyelv a magyarhoz, mondják egymásnak a szinmagyar bakák, akik nem bírtak rájönni, hogy az „elmegadtok“ magyarul azt jelenti: adjátok meg magatokat! * így mondják ezt el az szatmári 5. gyalogezrednek a harctérről hazaérkezett tisztjei. Jambó-sapkák megérkeztek Kardoshoz!
