Szamos, 1912. február (44. évfolyam, 25-48. szám)

1912-02-27 / 46. szám

Negyvennegyedik év^oiyar Szatmár, 1912. február hó 27.. kedd. 46- szám. Hol a hiba? (—y—v ) A legközelebbi napok­ban Szatmármegye közigazgatási járásai­nak foszolgabirái levelet kapnak a főis­pántól, melyben értesíti őket, hogy a belügyminiszterhez érkezett jelentések szerint Szatmárvármegye területéről nagy­mérvű a kivándorlás, aminek azután az a következménye, hogy a mezőgazdasági ágazatok munkáshiányban szenvednek. Ugyanebben a levélben fölkéri a főispán a főszolgabírókat, tájékoztassák, hogy a vármegye területén mily helyi okokra vezethető vissza a nagymérvű kivándorlás és javaslatot kér, mily in­tézkedések volnának célravezetők a ki­vándorlás csökkentése szempontjából. Mi, akik nyitott szemmel nézzük és látjuk a kivándorlást, annak okára ha­marosan meg tudunk felelni. Mégis, mielőtt ezt tennők, hivatkozunk a sta­tisztikára. A hivatalos statisztikai ada­tokból kitűnik, hogy a kivándorlóknak majd 90 százaléka földmi vés ember. Ezen az adaton elindulva, rögtön reá is akadunk a kivándorlás tulajdon­képpeni okára, ami nem más, mint a földinség. Panyola. Szomorú helyről, testben lélekben megtört, de Isten akaratán megnyugvó emberek közül, kedves kis falumból, az árviz által elpusztult Panyoláról jövök ne héz szívvel, tört lélekkel. Még nem is olyan régen, alig két héttel ezelőtt egy boldog, virágzó kis falu látszott a Szamos mentén; istenfélő, szor­galmas, becsületes, jó nép lakta azokat a barátságos külsejű, jó módra mutató házi­kókat. S már nagyresze romban, szomorú látványt nyújt az egész helység. A tem­plom körül fekvő magasabb helyen meg­maradt házakban, iskolákban húzódva él­nek összezsúfolva a hajléktalan, nagy részben mindenét vesztett szerencsétlen emberek. Szívfacsaró, szomorú glátvány ez, ki­vált annak, aki — mint én is — közöttük él s ismeri ezt a páratlan szorgalmú, jó­zan életű, tisztességes, egymást megbe­csülő, elöljáróit tisztelő jó népet. Nem lehet leirni, azt csak látni kell, micsoda pusztulás van ott. Különösen egyik, körül­belül 50—60 házból álló utcáján csupán 3 A földmivelésből élő néposztály mindinkább szaporodik, de az a kevés földbirtok, ami a tulajdonát képezi, nem gyarapodik. Nem pedig azért, mert a nagybirtokok határai útját állják. Már most: az a földterület, amely ezelőtt 50—60 évvel eltartott egy családot, ma, amikor ez az egy családból 3—4 család lett, többé nem tudja őket eltartani és a földmivelő kénytelen az országból ki­vándorolni, mert nincs föld, amit mű­veljen. A kivándorlás csökkentésének tehát radikális módja a jelenlegi birtokpoliti­kának ugyancsak radikális megváltozta­tása lenne. Erről sokat Írtak és szónokoltak már eddig és Írnak és szónokolnak még ezután is. Mi is hozzá tudnánk szólni, de szorosan a főispáni kérdése mellett akarunk maradni 8 éppen ezért nem ál­talános és hosszú, törvényhozási módo­sításokat akarunk fölsorolni, hanem fog­lalkozzunk Szatmárvármegye speciális viszonyaival. Szatmármegyében igenis van mód reá, hogy a kivándorlást csökkentsük. Olvassák el e cikkünket a várme­ház áll épen. Itt egy elég erősnek látszó ház fedelestől, mindenestől hátradőlve, amott egy másik, harmadik, . . . tizedik­méternyi magasságban alámosott falakkal összeomló félben. Nagy része pedig telje­sen elpusztulva, falnak nyoma sincs, csak az ajtó és ablakiéi mutatja, hogy ott is ház volt. Ilyen romhalmazakon látható egy-egy hü kutya, mely nem távozik gaz­dája elpusztult portájáról, — őrzi ami nincs. .Némely udvaron — amelyik a viz és feneketlen sártól már hozzáférhető — a romokon tesz-vesz, keresgél a gazda; szinte leiehet olvasni arcáról, hogy talán összes vagyonát az a kis összeomlott ház képezte Valóban sir az emberben a lélek, mikor igy lát tönkremenni egy virágzó, jólétnek örvendő, tiszta szinmagyar köz­séget, az ő szorgalmas népével. Sir az emberben a lélek, mikor hallja a dobszót, mely tudtára adja az élelem nélkül maradt embereknek, bogy a lelkész udvarán ke­nyér és szalonna osztás van. S milyen sziveltépö, szomorú látvány az élelemre várakozó szánalmas csoport; — közöttük számtalan — eddig szükséget nem látott gazdasszony — aki maga is alamizsnát gye bármely részében, mindenütt helyi jellegű lesz. A vármegye közutai — sajnos — minden kritikán aluliak. Hogyha sike­rülne a törvényhatóságnak egy nagyobb szabású közúti programmot létesíteni, amelynek körösztülvitele hosszú éveket venne igénybe, akkor sok ezer dolgos kéz itthon maradna, mert a közmunkák­ból sok-sok család találna megélhetést. Ez lenne az egyik arkanuma a ki­vándorlás csökkentésének. A másik pedig az ipartelepek és gyárak létesítése. Mily óriási energia vész el Szat­mármegyében a vizierők ki nem hasz­nálásával. Még az sem lehet panaszunk, hogy nincsenek vasutaink. Ipartelepet kell létesíteni minél többet. A vállal­kozó tokét kell kedvezményekkel ide édesgetni. Akkor bizony nem vesz ván- dorbotot az a sok hasznos munkaerő, nem özönlenek a kikötők felé az embe­rek, hanem itthon maradnak és itthon keresik meg kenyerüket Kenyeret kell adni a népnek, hi­szen azért vándorol el, mert nincs ke­nyere, mert az éhhalál sorvasztó karjai közül akar elmenekülni. osztogatott az ő szegényeinek és ma a jó­szívű emberek által adományozott eleségen ól családjával együtt. Hát még hallani a biztos halálból szabadult szerencsétleneket. Csak egy esetet beszélek el, mely világos kópét adja a többi élet-halál közt lebegő emberek helyzetének is. Egy 72 éves nyu­galmazott tanitópár saját elbeszélése nyo­mán adom le e hátborzongató esetet: A szerencsétlenség pillanatában mindketten a padlásra menekültek; de hallván a kö­rülöttük recsegő-ropogó házakat, csakhamar lejöttek, hogy legalább életüket megment­hessék- Alattuk a szennyes, jeges ár roha­mosan nőtt s egy fába kapaszkodva kö­rülbelül 2 órát töltöttek nyakig érő víz­ben. Végre nagynehezen feljutott a kőt öreg a fatetejére s erőtlen, gyenge kar­jaikkal a fát átölelve, átázozott ruhában, dideregve, ilyen rettenetes helyzethen vol­tak este 6 órától éjjel 11 óráig. Borzasztó helyzetüket nehezítette, hogy hűséges ku­tyájuk utánuk kúszva, szegény öreg taní­tónő nyakára ülve, minden percben lezu­hanással fenyegette. Ilyen iszonyatos hely­zetben találták meg és vették cáolnakjukba a fáradhatatlan, életükkel semmit sem törődő életmentők. Ilyen iszonyú és ha­jelen számunk 8 oldal terjedelmű.

Next

/
Oldalképek
Tartalom