Szamos, 1906. július (38. évfolyam, 52-60. szám)
1906-07-01 / 52. szám
1 XXXVIII, évfolyam. Szatmár, 1906. julius hó 1. (vasárnap) 52. szám. SZAMOS. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP „A Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületének“ hivatalos lapja. MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. ‘SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap hiadóhivatalaban fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sera 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Á szatmári általános sztrájk méltatásához. A Szatmár és Vidéké-ben egy cikk jelent meg ezzel a címmel: Helyi érdekű társadalom-tudomány. Ennek a cikknek az a tenorja, hogy a Szatmáron föllépett megelőző részleges és a legutóbbi általános sztrájk alkalmából megjelent sajtóközlemények, Írásban és szóban megnyilvánult megfigyelések nem helyesen fogták fel e mozgalmak jelentőségét, mert a sztrájk megoldásának kérdését részint úgy akarják elintézni, hogy le kell törni a sztrájkot, részint úgy, hogy föl kell világosítani az ellenséget: hagyjon föl a harccal, mert a háborúban meghalhatunk : ők is, mi is. Nem szándékozunk polémiába bocsátkozni, sem számon kérni a cikkírótól azt, hogy vájjon helyesen összegezte-e azokat acélpontba vett megfigyeléseket, a melyeket nem minden kicsinylés nélkül helyi érdekű társadalmi tudománynak jelez. Amennyiben azomban a helyi általános sztrájkmozgalomra vonatkozólag, ha nem is tudományos fejtegetést, hanem egy pár tapasztalati észrevételt mi is megkockáztattunk, annyiban nekünk is van egy pár szavunk a dologhoz. A lent említett cikk olvasása után olyanforma benyomást nyertünk, mintha Don Quijotte-tal volna dolgunk, ki a szélmalom kerekeit óriásoknak nézi s azokkal akar hatalmas apparátussal megküzdeni. Mert némiképen, helyi érdekü- ségünk dacára mi is jól tudjuk, hogy az egész miveit világot átfogó, óriási, elkeseredett és mindenre kész szövetség alakult a társadalom mai rendje, összes alapvető intézményei és hatalma ellen. Azt is tudjuk, hogy e harc kiterjed a vallásra, házasságra, a családra, az erkölcsi világfelfogásra, a hazára, a nemzetre, a fajra és végül s főként a magántulajdonra. Azt is tudjuk, hogy a múltban a nagy reformküzdelmeket nem a törvényesség jegyében vívták meg s az eszme haladását egy ember letartóztatásával feltartóztatni nem lehet. Sőt többet mondunk: azt is megvalljuk, hogy bizonyos szociologikus keretekben mi is szocialisták vagyunk, mert beismerjük, s ennek számtalanszor kifejezést is adtunk, hogy a gazdasági viszonyok nem egészségesek, hogy a haza földjének ijjesztően nagyobbik része a nagy birtoktestekben van lekötve és ezért a kapható kisebbik résznek az értéke természet- ellenesen növekedik; hogy a házasság ma nem szent és sérthetetlen (bár eddig sem volt mindig az;) hogy az erkölcsök nem tiszták; hogy a magántulajdon nem tudja igazságosan megosztani a termelt javakat. Azt is bölcsen tudjuk, amit a cikkíró felhoz, hogy ezen óriási kérdések egy világforradalom rettenetes tisztítótüzében fognak megoldódni. De bocsásson meg, mi azért a szatmári szélmalomnak a múltkori széltől forgatott kerekeit ilyen óriásoknak nem tekinthetjük. Még ha úgy fog- nók is tel a múltkori szatmári sztrájkmozgalmat, mint annak a világíorradalmat előidéző eszme- áramlatnak egy jelentős hullámverését : akkor is azt tartjuk, hogy kötelessége a törvénynek, hogy a nagy hullámveréseket lehetőségig a maguk medrébe redukálja, nehogy gátat szakítva tönkretegye azt a vetést, a mely nélkül nem éihet meg még a legszélsőbb szocialista sem. Megengedtük, hogy a sztrájk, mint végső eszköz, adott esetekben a nagy tőke szembetűnő visz- slLáéléseivel szemben indokolt is lehet, de bizonyítsa be valaki azt, hogy Szatmáron a mi iparágaink körében erről van szó, hogy az ipari munkások érdekei ki vannak szolgáltatva; hogy a munkaadók a munkásokkal folytatott egyezségek alapján nem mentek el addig a határig, ameddig saját vállalataik kockáztatása nélkül ez idő szerint elmehettek. Bizonyítsa be azt a cikkíró, hogy Szatmáron a józanéletü és mesterségében jártas mi4Hk^s"raMőke visszaéléseinek ki van szolgáltatva ; hogy nincs meg a munka és pihenés szükséges aránya; hogy nem történik gondoskodás betegségük esetére. És megtorditva az érem másik oldalát, mutassa ki, hogy a munkások részéről mesterükkel szemben här*—-» nyagság, tudatlanság és sokszor roszakarat és izgatás következtében visszaélések nem történnek. Mi is csak azt mondjuk, amit cikkíró mond: „Méltóztassék érdembe bocsátkozni!“ — Hiszen annak a méltatására, hogy a múltkori egész ad hoc tüntetés nem mint a helyzet kényszerűségéből eredt mozgalom nyilvánult meg, hanem a Klopfstein világboldogitó és első sorban az önmaga boldogitását célzó izgatás követkszménye jelentkezett, felhoztuk épen az asztalos-munkások példáját, akik a tüntetés előtt nehány nappal jutottak munkaadóikkal mindkét fél megnyugvására egyezségre s mégis a tüntetőkhöz csatlakoztak. Ki merné állítani, hogy az eközben eltelt nehány nap alatt a világot felforgató eszmeáramlatok oly fordulatot vettek, hogy ennek kifolyásaként egy újabb sztrájktüntetésbe kellett lép- niök ?! De semmi sem igazolja jobban az u. n. „helyi társadalmi tudomány“ helyes álláspontját, mint az, hogy a tenger dagálya nem alakul át gyorsabban apállyá, mint Dal. Te vagy az oltár, én aGfolgota , Mégse találunk egymásra soha. Te vagy a napfény, én az éji köd, Melyet a hajnal lángsugára föd. Te vagy az áldás, ón a földi bú, Te a rózsatő, én töviskoszoru, Te vagy a hit, a szeretet maga, Én a reménynek kihűlt csillaga. Hollósi Sándor. Ä csúnya asszony. A nagy virágos kertre halkan, nesztelenül már ráborul az alkony árnya, a lebukó nap pedig, még mielőtt letűnne mintha búcsúzóul egész ragyogó sugárpompáját akarná a tájra ráontani: vöröses fényben diadalmasan áll a horizonton. Lengyel Józsefné szobájában asztalánál ül, kerülve a zajt, mely hangulatát, fásult hideg kedélyvilágát csak zordonabbá teszi. Néhány nap óta menekül az emberek mindent figyelemmel kísérő, fürkésző tekintete elől. A magányt keresi, melyet most legjobb barátjának tart, ahol senki sem zavarja, a lelkében dúló fájdalmon kívül. Amint így rákönyököl az asztalra és maga elé mered, egy másvilágba tévedt végtelen szomorú tekintettel, csak úgy elmosódva, bizonytalanul, szinte ködszerüen látja a napsugárban hentergö színes pillangókat, amint játszadozva üldözik egymást, aztán összebújnak szerelmesen, hízelegve, majd újból dóvajkodnak végre egészen eltűnnek a napsugárral együtt, miként a hajnali köd, vagy miként az ő lelkének szivárványos álmai. És mintha az est sötétsége az ő egész lényére is ráborulna, elviselhetlen súllyal nehezedne és nyugtalanítaná és gyötörné, hogy szinte feljajdul belé, Lengyelnó úgy érzi, hogy ezt nem bírja soká .. . és azt gondolja: nem élet az ilyen élet.. Lengyel József most nyolc éve, hogy feleségül kérte a dúsgazdag Havas Irmát és a leány, bár akkor látta először a férfit, nem habozott a felesége lenni. Szivesen fogadta a férfit, 1 mert azt hitte, hogy ö másnak úgysem fog kelleni. Tudta, hogy nem öt, hanem a pénzét kérte meg Lengyel, de beletörődött sorsába, mert nem akart vén leány maradni. Kicsi, vézna termetű, szürke szemű, vöröshaju és sárgásbarna arczu csu nya leány volt Irma. És ö igen jól tudta ezt, hisz a nevelőintézetben is emiatt csúfolták a leányok. Pedig úgy szeretett volna szép lenni, szép mint társnői és sokszor kétségbe esetten sirt, hogy az Isten olyan csúfnak teremtette. Később aztán már ezzel sem törődött. Mindig remélte, hogy valaki mégis megfogja kérni és ő megbosszulhatja magát társnőin, mert aszony lesz és boldog. Az esküvő után férjével Olaszországba utazott és a fiatalasszony boldogságtól sugárzó arccal dőlt meg- meutője karjaiba és csókolta lázasan, szüntelen és susogott neki szerelmesen, mámorosán . . . Később a fővárosba költöztek, min denütt pompa és fény vette őket körül és az asszony meg volt elégedve sorsával. Kicsiny fiuk született, kiben Irma minden örömét, boldogságát lelte. Nem vágyott cifra társaságokba, mivel félt, hogy szép asszonyok közé kerülne és érezte, hogy azok mosolyognának rajta és ő boldogtalan lenne. Pia mellett volt mindig ; ringatta, riogatta játszott vele kicsi gyerek módjára és féltette még a szellőtől is, aggódott miatta, mintha el akarták volna rabolni tőle. Még iskolába sem merte adni, nehogy valamikor véletlenül valami baja történjék, hanem otthon taníttatta. Nevelőt fogadott melléje. Lukács Sándor, igy hívták a fiatalembert, magas barna, csinos fiú volt. Lelkiismeretesen fogta fel hivatását és mindent elkövetett, hogy az asszony bizalmát és megelégedését megnyerje, ami sikerült is neki Irma a szeretetnek minden jelével árasztotta el, csakhogy fiát minél jobban megkedveltesse Sándorral. És a kis fiú második apjaként szerette a fiatalembert ; nem tudott tőle ha csak egy kis időre is megválni. Folyton vele akart lenni. És Sándornak megtetszett az asszony és megszerette. Nem tudott magának Róth Fülöp kárlsbádi ezipőraktárát ajánljuk a t. vevő-közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a Pannónia szálloda mellett. — Szatmár és vidéke legnagyobb cziporaktára. ,a nyári idényre megrendelt úri, női és gyermek-lábbelik, — valódi JwÄ box és schevraux bőrből Készült ezipők a legdivatosabb kivitelben. =
