Szamos, 1902. szeptember (34. évfolyam, 71-78. szám)

1902-09-25 / 77. szám

nemzedékre torlódó szükségeknek, századokon át halomra gyűlő tényeknek eredménye“. Mégis övé a diadal, övé a dicsőség örök zöld babéra. Ezt hangoztatja Deák Eerencz is, ki 1867-ben az országházban igv emlékezik meg Kossuthról: Magyarország közjogának történetében legfontosabb korszakot képezi azon átalakulás, mely 1847—48-ben történt, mert e nélkül a korszak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöpörték volna alkotmányunkat. Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak (Kossuth Lajosnak) nevével, ki azt 1848-ban megindította, ernyedetlen erélylyel keresztül vitte. Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, müvének ezen része fenmaradt és fönn fog maradni, mig nemzetünk él, mig országunk áll s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva . . .“

Kossuth alkotni akart, építeni és nem rombolni. A békét akarta és a nyugodt fejlődést e hazában. Hogy mégis 1848. április 11. után vérbe borult e hon s ágyudörgés riasztotta fel az örömmámorból a boldog nemzetet, nem az ö hibája. 0 polgárháborút sosem akart. „Ha polgárháború üszkét vetem ... a nemzet közepébe — igy szól egy beszédében — oly felelősséget vállaltam volna magamra, melyet a pokol minden kínja sem büntetne eléggé, mert nem képzelhetni undokabb bűnt, mint játszani a polgárok vérével s egy nemzet nyugalmával.“

Ha mégis fegyverre szólította magyar népét, ezt azért tévé, mert a nemzet függetlenségét és ősi szabadságát védeni akarta egy szószegő, a honra nehezedő, jogtipró kormány ellen. önző czél nem vezérelte soha, csak nemzete boldogsága. S mikor a világon páratlanul álló szabadságharcz után a szent ügy elbukoH, s ő a bitót kerülve, idegenbe kibujdosott, szegényen, koldusbottal kezében hagyta el ezer sebből vérző hazáját. Odakünn pedig szive utolsó dobbanásáig forró, olthatat'an szeretet tel csüggött a drága hazán.

A Gondviselés ritka magas, bibliai korral áldotta meg a nagy hazafit, a bölcs számüzöt- tet s 92 éves korában kopogtatott csak ajtaján az élet dija — a halál.

A magyar nemzet pedig, mely ma is meg- gyujtá országszerte a lelkesedés, hálás emlékezés lobogó oltári tüzét, — jóltevőjének, nagy fiának emlékét soha el nem feledi. El se is feledje soha, — úgy éljen ez a nemzet, ngy éljen ez a haza! !!

A közönség a beszéd végeztével lelkesen és zajosan tapsolt perczekig az ünnepi szónoknak, a ki ilyr nagy sikert még nem ért el a nyilvános szereplés porondján.

Végül Kovács Leó nyug. honvédezredes, bizottsági tag inditványt lett az emlékbeszéd jegyzőkönyvbe foglalása s Kossuth Lajos életnagyságu képének a nagyterem részére való lefestése iránt.

Elnöklő polgármester ez indítványokat egyhangúlag elfogadottnak s a jegyzőkönyvet nyomban hitelesítettnek mondván ki, a díszközgyűlést déli 8/412 órakor berekesztette.

Társasebéd a Pannóniában.

Délután 1 órakor társasebédre gyűltek össze városunk polgársága köréből mintegy 200-an. A Pannónia táncztermében három hosszú asztalsor mellé telepedtek a jelenvoltak, köztük veterán honvédőink, kik ez alkalommal a város vendégei voltak. Városi törvényhatóságunk nevében dr. Vajay Károly, t. főügyész emelt poharat. A hazafias tüztöl áthatott szép beszéd nagy hatást keltett. A hivatott szónok ezeket mondta :

Mélyen tisztelt Uraim!

Ősi magyar szokáshoz híven — a nagy nemzeti ünnep alkalmából áldomásra jöttünk össze.

ősi szokás szerint pohárral kezemben állok fel én is, hogy ez összejövetelnek néhány perczét azon férfiú emlékének szenteljük, aki Magyarország újabb történelmének legnagyobb alakja, a kinek 100-ik születési évfordulóját az egész ország oly felemelő módon most ünnepli.

Nem lehet czélom — de czéltalan törekvés is volna — egy pohárköszöntő szűk keretében még csak rövid vonásokban is vázolni azon férfiú életét és működését, a kinek neve egy egész korszakot jelent.

Az ünnepélyek során erről megfelelően történt gondoskodás — őrzi már emlékét e város törvéuyhatóságának évkönyve is — azonban nem zárkózható m el attól, hogy legalább is legfőbb vonásokban reá ne mutassak e tüneményes életpályára, arra a hatásra, a melyet Kossuth Lajos a nemzeti legújabb fejlődésre gyakorolt — és a melyen tulajdonképen mai állami szervezetünk nyugszik.

Kétségtelen, hogy Kossuth Lajos legmaradandóbb, legnagyobb müve az 1848-íki törvények megalkotása, Ezen törvények megalkotása nélkül

— a mint maga a haza bölcse, Deák Ferencz is elismerte — a fejlődő koreszmék rég elsöpörték volna alkotmányunkat. —Ezen nagy átalakulást — a mely által a régi rendi alkotmány helyébe — a népképviseleti alkotmányos államforma lépett — a mely a nemzeti társadalmat szélesebb alapokra fektette, a melynek jelszavai: a szabadság, egyenlőség és testvériség voltak, össze fogja kölni a történelem mindenkor a Kossuth Lajos nevével

— müvének ez a része fenmarad, mig nemzetünk él — és abba nemzetünk hálája és emléke lesz mindig csatolva.

Majd jöttek a gyászos napok — az uj alkotmányos szabadságnak át kellett esni a vérkereszt- ségen. Kossuth Lajos lelkesítő szózata — méltó nemzedékre talált; — hivó szavára seregek támadtak, a melyeket napok szültek, mégis mintha szülte volna három század.

Ebből a napok szülte seregből lettek a névtelen félistenek — lett a magyar történelem örök büszkesége, a magyar honvéd. — Ez is az ö müve

— az ő lánglelkének egy-egy szikrája hatotta át a sziveket.

Majd jön a nagy nemzeti tragoedia — megtört szívvel — de nem csüggedve és lelki erővel folytatta tevékenységét s azon hosszú évtizedeknek és nagy munkásságnak eredményeként nemzetére hagyta „Iratait“, a melyekben a magyar nemzet — nemcsak a magyar remek irás örökszép példáját, de mint Cicero megírta hires rerum a se gestarum — saját történetét, ez se Kossuth Lajos működése, de ebben az újabb kor valóságos történetét találja meg a nemzet.

Ezen iratainak előszavában sejti nemzete ujjáébredését — a midőn azt Írja, hogy úgy tetszett nekem, az ég csillagsorainak fényadásaiból

— könyeim fátyolán egy sugár lövellene felém, mely hirdeti, hogy nemzetem irtózatosat fog szenvedni, de nem hal bele és hogy igaza volt, hogy nem halt bele, mutatja a lezajlott nagy nemzeti ünnep.

Ezekben rövid képét adva összejövetelünk czéljának, mint már a későbbi nemzedék tagjai,

— úgy gondolom — ha meghajolva Kossuth Lajos nagy és feledhetlen érdemei és emléke előtt, helyesen cselekszünk, ha a hála érzelmeit is megszólaltatjuk.

Majdnem egészen elmúlt már a nagy nemzedék, a mely őt ismerte és szavát hallotta, az eltávozottakra áldást kérünk az Égtől, ahová nemes lelkeik elszállottak, — de még vannak, a kik itt vannak közöttünk — élnek a nagy nemzedékből, a kiket üdvözölhetünk, a kik megérték, hogy az eszme, a melyért véröket ontották, igaz és szent volt, mert ha nem az lett volna, elveszett volna a szélben, mint a sóhajtás.

Ezeké és ezen itt közöttünk levő öreg honvédeké legyen tehát az első áldomás.

Majd ismét elmélyedve Kossuth emlékezetébe, megakad szemünk a testvériség, egyenlőség és szababság szent szavain. — Megakad gondolatunk — az 1848-iki nagy alkotásokon, a melyeknek megvalósulása képezi minden magyar hő vágyait. Ezekben az eszmékben elmerülve szeretett hazánkra gondolunk — s a nagy férfiú lángoló honszerelmét idézzük szivünkbe és kívánjuk, hogy az ő magasztos alakja álljon mindenben honfiúi lelkesedésünk tengerében szikla gyanánt, amelyről lelkesedésünk hullámai visszacsapódva korbácsolják fel érzelmeinket, valahányszor arra a nemzetnek és hazának szüksége leend. Hassa át szellemed honszerelme e hazának minden polgárát, rang és mód, felekezet és nemzetiség-különbség nélkül, hogy e hazában fellelje ki-ki boldogulásának feltételeit, a munka elnyerje bérét, a tudós jutalmát, a törvény a tisztelést és a polgár a szabadságot.

A magyar nemzet boldog jövőjére emeljük tehát másodszor a pohárt.

Végre hol pihenjen meg szivünk és hol találjon nyugtot lelkesedésünk, hol keressük mindannak biztosítékát, amit Kossuth Lajos alkotott, a törvényes szabadságot, az alkotmány és törvény oltalmát, hol keressük másutt, mint nemzetünk ősi, szent szimbólumában, a magyar szent koronában.

E szent szimbólum jelképezi a szabad alkotmányos Magyarországot és a magyar nemzetet. —

Ebben és ennek fölkent viselőjében bírjuk zálogát a politikai alkotmányos szabadságunknak.

És most, amidőn láttuk, hogy a nemzet minden rendű és rangú polgára mily lelkesen ünnepelt, jól esett látnunk, hogy a szent korona atyai jóságu fölkent viselője, szeretett királyunk, szivének melegségével tekintett le magyar nemzetére, nem zavarta meg e nemzeti ünnepet a legcsekélyebb félreértés sem. A feledés fátyolát nem leb- bentette fel semmi és senki.

Jól tudjuk, mily áldás fakad, ha a trón és nemzet lelkében egyetért s most, amidőn a hazafias lelkesedés közepette leborulunk Kossuth Lajos emléke előtt, egy szívvel és egy lélekkel ezen emlék dicsőségére, tiszta ragyogására, az ő alkotásainak hű őrére, a magyar alkotmányos szabadság legfőbb biztosítékára ürítsük ki poharunkat, a magyar szent koronára s az abban rejlő két nemzeti reményre, szeretett királyunkra és hazánkra.

Éljen a király és éljen szeretett hazánk!

Az éljenzéssel fogadott, erős szónoki lendülettől hatásos beszéd után Fekésházy Gyula kir. törvszéki biró emelt poharat általános figyelem között. Meggyőződéstől áthatott hangon emelt poharat ama kegyelet állandóságára, melylyel ez a város, ez a nemzet, a Kossuth’ emlékét körülveszi. Szépen fejtegette, hogy milyen hatalmas erőforrása a kegyelet a nemzetnek s éljenzések közt fejezte ki azt a meggyőződését, hogy a meddig e kegyelet, addig a nemzet is élni fog.

Az ebéd alatt, mely minden tekintetben kifogástalan volt, Bunkó Vincze játszott szebb- nél-szebb hazafias nótákat s a közönség csak akkor kezdett oszladozni, a mikor 4 óra felé a Deáktéren a népgyülés kezdődött.

A népgyülés.

Az ünnep zárópontja a délután 4 órakor a Deák-téren lefolyt népgyülés volt.

A városház homlokzata előtt a tűzoltók vontak négyszög alakjában széles kötélkordont, melyen beiül a közreműködő dalegyesületek zászló alatt, a zenekar, a hivatalos személyek, a hölgyek, s az értelmiség foglaltak helyet.

A kordonon kívül mintegy háromezer főnyi közönség, vegyesen nők és férfiak, helyezkedtek el, a kik mindvégig példás rendben hallgatták végig a népgyülést.

Pontban 4 órakor a dalegj'esület és az iparos énekegyesület M é d e r Mihály karnagy vezetése alatt egyesülten elénekelte megnyitóul dr. Pap Zoltánnak Kossuth-himnuszát.

A nemzeti zászlókkal és drapériával gazdagon díszített városházi erkélyen ezután megjelent Osvátli Elemér ref. főgimn. tanár, a népgyülés szónoka, aki messzehallható hangon, mély hatással s a szónoki formák választékosságával előadta a szépen átdolgozott következő tartalmas beszédet:

A nemzetek életében az egyes korok fontosabb eseményei nagy embereknek nevéhez vannak fűzve, kiket a gondviselés mintegy odaállított a végtelenség ama pontjára, a melyen korukat átalakíthatják s a jövendőt irányíthatják. E nagy emberek között is külön hely jutott nemcsak ezeréves történelmünkben, de a világ összes czivilizált nemzetének emlékezetében Kossuth Lajosnak, kinek születése száz- esztendős fordulóját ünnepli a magyar nemzet. És felhangzik országszerte ünneplő sokaságok ajkáról a zengő ének, a magyar nép imádsága :

.Valahány csepp esik rája,

Annyi áldás szálljon rája i*

Az a nemzeti szellem, mely őt szülte, ihlette s vezette egész életén át, ünnepli most az ő emlékét, az ő szellemét. Örök dicsőségének fénye rásugárzia ez ünneplés rendjén az egész hazára, a magyar nemzetre, s egy fenséges gondolatban és egy szent törekvésben egyesíti az egész magyar társadalmat, hogy ma gondolatainak és érzelmeinek teljes melegségét reáárassza Kossuth Lajos emlékezetére.

Szent tisztelettel, s csodás áhítattal mondom ki nevét, azt a nevet., mely nemzetünk történelmében talán a legnagjobb, mert a közszellem — még életében a nép, — mindnyájunk „édes apjává“ magasztositotta. Nincs erőm versenyre szállani a nemzeti közérzület csodás ihletével, a költészet erejével, az ékesszólás hatalmával s a történelemmel — mint az örök igazságok hirdetőjével — hogy nehány perez alatt itt föltárjam teljes nagyságát és dicsőségét egy egész századnak, mely vele egy, mely örök emlékében az ő nevét hirdeti, az ő dicső