Szamos, 1902. május (34. évfolyam, 35-43. szám)

1902-05-29 / 43. szám

gyűltünk e helyen, hogy emlékezetünkben a múltaknak áldozva, lelkünk szabadon nyilatkozzék meg.

Az emlékezés pedig a lélek virága, ennek igazi költészete.

És megemlékezvén most is . . . mig lelkünk a múlt idők bemohosodott lépcsőin merengve jár, a több, mint félszázadot haladt idők forgatagában állapodjunk meg egy mozzanatnál, mellette egy névnél, amelyek mindenike a magyar nemzet történetében ép olyan magasztos, mint jelentőségteljes.

Az idő 1847., melynek méhóben a tűzhányó-hegyek bensőjéhez hasonló lávaszerü forrongásban voltak a kitörni készülő hazafias eszmék, amelyek nemsokára átalakították a magyar nemzet politikai és társadalmi életét.

A név: Petőfi Sándor neve, aki akkor már meghódította költészetével a magyar nemzetet és a kit azóta a magyar dalköltészet szinte utolérhetetlen nagy mesterének tart és tanít úgy a nemzeti lelkes közelismerés, mint a tudós kritika s az irodalomtörténet is.

Tehát róla, Petőfiről emlékezünk, a nagy idők e lángszavu költőjéről, aki eredeti nagy tehetségével költészetünk egére tüneménysze- rüen tűnt föl, mint egy üstökös, aki tündöklő leikével beragyogta a honi költészetet, aztán csaták zajába fűlt, ahol máig is szinte titokzatos módon végezte be rövid, de dicsőséges pályafutását.

Róla emlékezünk, aki már mint nagynevű iró, gyakran és előszeretettel időzött Szatmár- vármegyében, nevezetesen: ebben a házban, mint vendége, Pap Endre költőtársának.

Ez időkről gondolkozván, mintegy önkénytelenül áll elénk e kérdés, hogy: Petőfi a nép gyermeke, a legmagyarabb vidéknek, a Duna Tisza közének szülötte, ugyan mit keresett, miért időzött oly gyakorta a mi vidékünkön? a hol — bizonyos tekintetekben — a magyarság védőbástyáját, de egyszersmind a végső pontját is találta ?

Megfelel erre maga a koszorús költő, aki e házban egymással találkozni szokott előkelő társaság közepett gyakorta mondogatta, hogy: az Alföld, a magyarság izma, vére, lüktető ereje, mig az ország felvidéki magyar érzelmű megyéi, különösen : Szatmár, Ung, Be- reg és Zemplén a magyarság intelligencziája, annak gondolkozó lelke.

Ezt a két nemzetfentartó tulajdonságot látta és érezte Petőfi Szatmármegyóben, s ezért lelkesedett és ez hozta gyakorta e helyre az ünnepelt költőt.

Innen van az, hogy mig Petőfinek az akkori irók között, az ország bármely részét tekintve, alig van egy két jó barátja, addig magában Szatmárvármegyében, nevezetesen itt Szatmár városában sok jó embere volt, kik ünnepnek tekintették azt az időt, melyet a költő körökben töltött.

forrasztja sziveiket, melyeket csak a Nyomor tett egymás iránt oly keménynyé.

A férj késő este tér meg. Az egész napi súlyos munkától s hidegtől kimerültén és megdermedve nyit ajtót s amint tudatára jut a helyzetnek, a neje iránti nyomorszülte keményszivíiségé- ben őt okozza a gyermek haláláért s résztvevő szavak helyett, szitokkal illeti.

S a szegény asszony, kinek Nyomor a kísérője, nem utazhatik semerre bánata és durva férje elől. Legfeljebb a folyónak veheti útját, hogy eltemesse ott magát fájdalmával együtt.

S a Bűn nemcsak az említett gyilkosság alakjában jár a Nyomor helyein, hanem mez nélkül, el nem takarva, miáltal bárha sokkal hamarább fedezheti is fel az Igazság sújtó Istenasszonya, mégis akadálytalanul terjesztheti magából tovább és tovább a fertőző kóranyagokat.

íme a Jólét és Nyomor képei!

Oh ti! kiknek a Jólét állandó' társatok, s kik az ö napsugara« arczának folytonos derűjében a tőletek oly távol jaró nyomort csak ködkép gyanánt látjátok s igy valódi fogalmat nem is alkothattok róla: ^álljatok le gyakrabban otthonotokból a Nyomc' tanyáira,has láttáraborzadályfutja át tagjaitokat, mely szivetek húrjait rezgésbe hozza, siessetek a Jólétnek rátok ömlő sugaraiból önkezűleg irányozni egyet-egyet a Nyomor e fészkébe. A bennük lakók áldó fohászt küldenek majd értetek az ég urához, ki meghallgatja azt, s jutalmat ad síron innen, síron túl.

Ez a körülmény adja, meg a magyarázatot ahhoz, hogy mi most itt ünnepet ülünk, hogy emlék-táblával jelöljük meg azt a házat, a mely látta, a mely magába fogadta egykoron Petőfi Sándort, a kit azóta a dicsőség egére csillagul tűzött föl a tehetsége előtt meghódolt idő, nemzedék, sőt az egész müveit világ!

Tisztelt ünneplő közönség! Mi, midőn ezen irodalmi-törtóuelmileg nevezetes ház előtt ma egybegyülünk, hódolunk amaz általánosan igazságos felfogásnak, hogy : az utókor hálás kegyelettel őrzi mindazon nyomokat, a melyeken históriánk nagy kincs-s háza valaha föl- épülend.

az utókornak nemcsak joga, de egyszers- mint, szent kötelessége is, hogy nyomról-nyomra jelölje meg azon helyeket a melyekhez az előző emberöltőket tekintve, nemzeti emlékek fűződnek.

Kell-e szebb emlék, édesebb tudat ? mint rátekinteni arra a házra, a melyben Petőfi. Sándor életének gyönyörteljes óráit élte akkor, midőn Pestről le-íerándult mennyasszonyához Erdődre, vagy onnan visszajövet, meg-megpi- hent e házban és lelke édes vergődését e ház csendjében és ihletett körében érlelte szerelmi dallá, a melyek ma irodalmunk legszebb lapjait képezik, vagy házi gazdájának Pap Endrének, derűs és mindenkor nagyon szives körében űzte el homlokáról a gondokat, a melyeket a jövő bizonytalan képe támasztott a gazdag lelkű, de különben szegény költő előtt ? !

A „Szatmári Kölcsey-Kör“ tehát, illetőleg e város, hiszen a kör kebelében együtt van városunk szine-java, midőn ez ünnepséget rendezi, meghajolva a múlt időknek messze kiható eseményei előtt, tulajdonképen példát mutat a jelen kor gyermekeinek, úgy mint a jövő nemzedéknek arra, hogy lankadhatatlan szeDt buzgalom vezérelje őket minden időben, mindazon nemzeti momentumok összegyűjtésében, vagy megjelölésében, a melyek politikai vagy kulturtörtónelmünk egyszóval: nemzeti históriánk egy-egy számottevő részét képezik.

Adjon a Gondviselés nemzetünk jelenlegi és jövendő ifjúságának igaz hitet, biztos tudást és lelkesedést, hogy megérezzék és átértsék az élet köznapi dolgai közepett is mindazon mozzanatokat, melyek arra vannak hivatva, hogy belőlük majdan a magyar nemzet fejlődésének hamisítatlan nyomai és meggyőző történelme bontakozzék ki.

Ezen hitemben nyitom meg e mai ünnepséget és adom át a szót Dr. Koroda Pál urnák, mint a „Budapesti Petőfi-Társaság“ küldöttjének, felkérve őt, hogy ünnepi beszédét megtartani szíveskedjék.

A budapesti Pető fi-társaság képviseletében megjelent dr. Koroda Pál, a következő beszédet tartotta :

A Petőfi-társaság nevében jövök, hogy együtt ünnepeljek a Kölcsey-körrel, mely Petőfi Sándornak uj emléket állított. Ez a kis tábla közelebb hozza szivünkhöz a mi dicső költőnket, mint budapesti nagy márványszobra, vagy mint a segesvári síkon emelkedő nagy kő-gula. Mert ez a tábla azt a házat jelöli meg, ahol Petőfi Sándor életének boldog, talán legboldogabb időszakát töltötte. A márványszoborban hiába keresnők a költő szivét; ez a forró a segesvári kő-gula táján hült ki, de itt dobogott a leghevesebben, e Lázban, melyet 9 tábla jelöl meg. A segesvári kő-emlék a költő halálára, a mi örök gyászunkra emlékeztet, ez a tábla vigasztal, mert felidézi azt a rövid időt, mikor a mi költőnk tövises pályáján a rózsák nyíltak. Itt dalolta ő el a küzdelmes és a diadalmas szerelem gyönyörű énekeit. Ezek az énekek azóta sok szívben keltettek viszhangot és még sok szívben fognak viszhangot kelteni. Együtt álmodunk, együtt vívódunk, együtt ujongunk a költővel. És mig újra érezzük, ami itt az ő szivén átviharzott, a költő alakja a boldogság sugárzó fényében jelenik meg előttünk. És e fényben látjuk azt a nőt is, aki a költő lelkét mámorositotta, olyannak látjuk őt, aminek a költő irta le ... az elhajított özvegyi fátyol nélkül, nemesen daczolva a költőért mindenkivel és feláldozva a költőért mindent. Az az árnyék, ami az ő alakját kíséri, a költő halála után támadt ; a költőt amig élt, ez a nő elárasztotta boldogsággal és szivéből az ujjongó szerelem énekeit verte fel. És magas régiókba emelte a költő lelkét. Petőfi Sándor e házban, szerelmi mámora közepett érezte leghatalmaj sabban költői hivatásának teljes magasztossá- ! gát. Itt vallotta rokonul a napsugarai Home- ! roszt és a ködös Osziánt, itt készült a világszabadság harsány hymnusára. És mialatt legszebb csalogány-dalait énekelte, itt mondta ki,

| hogy a világnak nem csalogányok, hanem pa- I csirták kellenek. Pacsirták, kik a hajnalt hirdessék és az emberiség jövendőjét köszöntsék.

És Petőfi Sándor énekelte az ő pacsirtadalait is. Mindjárt az első a „Talpra magyar“ az egész nemzetet verte fel aléltságából. 0 lanttal és karddal küzdött a magyar nemzet jövendőjéért; az ó-világ rombadöntéseért és az uj világ megteremtéséért. E küzdések lezajlása uán a lánczok csörgése némitotta el a csalogányok és pacsirták dalait egyaránt. De ő ez időszakban sem hagyta el nemzetét, mely az ő dalaiban, az ő jóslataiban keresett vigasztalást. És jöttek uj időszakok, a magyar közéletben a legkülönbözőbb, a legellentétesebb eszmék, törekvések űzték, hajtották egymást, sok nagyság dőlt porba, sok próféta vesztette hitelét, de Petőfi Sándor dicsőségének fénye minden időszakban tündöklőbb lett. 0 lelkesítette mindenkor az igazság bajnokait. A mi nemzedé künket is Petőfi buzdítja arra, hogyan szeressük a hazát, Petőfi haragja ostorozza azokat, akik vétenek a haza ellen, Petőfi sarkal küzdelemre mindaddig, mig a bőség kosarába nem nyúlhat mindenki egj’-aránt és mig a szellem napvilága nem ragyog minden ház ablakán.

A költő emlékét örökítve, az ő eszméit idézi elénk ez az emléktábla, melyet a Kölcsey- kör hazafias kegyelete emelt Szítson ez mennél több szívben tiszta lelkesedést, ez a lelkesedés minél gyümölcsözőbb tettekre serkentsen, hogy az a hajnal, mely a költő itteni látómé - nyában még csak közelgőnek tetszett, a dicső jöendő hajnala valósággal felvirradjon Magyar- országra.

Ekkor lehullott a lepel az emléktábláról, melynek helyesbített szövege a következő :

E HÁZBAN LAKOTT PETŐFI SÁNDOR MINT KÖLTŐ TÁRSÁNAK PAP ENDRÉNEK VENDÉGE

MIKOR SZENDREI JÚLIÁT 1847-BEN MEGLÁTOGATNI TÖBB ÍZBEN LEJÖTT A FŐVÁROSBÓL.

MEGJELÖLTETTE A SZATMÁRI KÖLCSEY-KÖR 1902. MÁJUS 25.

Tordai G. Erzsébet lépett ezután a dobogóra s szavalta el „Dal Petőfiről“ czimü saját szerzeményű költeményét, gyújtó hatással, mit a közönség lelkes tapssal jutalmazott.

Ezután dr. Fechtel János, a Kölcsey-kör ügyvezető alelnöke a következő beszéd kíséretében adta át gondozás s megőrzés végett az emléktáblát Morvái Jánosnak, a ház tulajdonosának.

Mélyen tisztelt ünneplő közönség !

A világ legszebb ünnepei a nemzeti dicsőség emléknapjai.

A népek és nemzetek történetének ezek a legtanulságosabb és legmaradandóbb lapjai, erkölcsi lelkesítő erőben a legkimagaslóbb mozzanatai, a melyek mint messze sugárzó máglyafény, belevilágítanak a letűnt korszakok s évszázadok homályába s mint mózesi tüzoszlop jelöli meg a későbbi szerencsés pályafutás hatalmas országúján.

A mely nép lelke fel tud magasztosulni a melegség keblében lakozó nemzeti őserő fel tud buzdulni a hagyományok nagyszerű eseményein, annak a népnek joga van hosszú élethez, a mindinkább megizmosodó, az egész világnak imponáló hatalomhoz és a fokozódó közboldoguláshoz.

Megbecsülni történelmének dicső fordulatait a nemzet számára annyi, mint fénj'es múlt után teljes erővel és bizalommal készülni a későbbi sorsdöntő küzdelmekhez, mint a saját fejlődésén, haladásán öntudattal, önérzettel, szorgalommal dolgozni.

Gyáva és nagy hősökről lomhán megfeledkező nemzedék a pusztulás szégyenletes végzetének néz elébe. És eljő az óra, midőn a fen- tartó erőforrások kiapadnak, az idegek elpattannak, az izmok ellágyulnak s ő elernyedve, sompolyogva hurczolkodik el a nagy szerepek világszinpadáról, hogy helyet engedjen az előre törő, ifjú erőtől duzzadó cselekedni, hatni, hódítani, élni vágyó ifjabb népeknek.