Szamos, 1901. április (33. évfolyam, 27-34. szám)
1901-04-18 / 31. szám
XXXIII. évfolyam, Szatmár, 1901. csütörtök április hó 18. 'WÍ&X N* 31-it SÚH.V 7TV Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. a szatmarmbgyei gazdasági egyesület hivatalos közlönye. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 8 kor. —'Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű dijak S-zatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Nyilttér sora 20 fillér. bűnt követünk el, melyet eléggé elitélni nem lehet. Ebből következik, hogy nem szabad oly érdekeket képviselnünk, melyek meggyőződésünkkel ellenkeznek, különösen pedig nem szabad oly különféle érdekeket képviselnünk, melyek egymásba ütköznek, mert meggyőződésünk nem lehet többféle. A meggyőződésnek több irányba való kiterjesztése — éppen rovására az alapmeggyőződésnek — erkölcstelenség, melyet a kétszínűség elnevezéssel nem eléggé jellemzünk, mert ennél is roszabb. Felbuzdult az erkölcs érzete és újabb időben ismét felszínre került összeférhetetlenség kérdése, — nemcsak a parlamentben, de más helyeken is. A kérdés tárgyalása során kisül, minő nehéz megszabni azt a határt, hol kezdődik és hol szűnik meg a meggyőződés igaz nyilvánulása. Egyrészt az összeférhetetlenség szigorú meghatározása a legkitűnőbb erőket elvonná tevékenységűk leghasznosabb mezejéről, másrészt a meggyőződés két- vagy többfelé osztásából ellenkező érdekek ütközhetnek egymásba. A lelkiismeretesség alapjára kell tehát fektetni a kérdés megoldását s innen kiindulva helyesen és élesen meg kell külömböztetni, miféle állások és ioglalkozások lérnek meg egy személyben, anélkül, hogy a reá bízott ügyek bármelyike kárt szenvedhetne. Mert politikai és erkölcsi hiba oly álláA meggyőződés. Az emberi ész fürkészi és keresi az okozatokat. Ha megtalálja, ezekből vonja le következtetéseit, ezek alapján irányítja működését. Nem elégszik meg azzal, hogy látja, hallja és tapasztalja, mi van, de tudni vágyik, miért van igy és nem másképpen és nem lehetne másvalahogyan jobban is, előnyösebben is ugyanazt az eredményt elérni. Amig van élet, nem nyugszik az ész. Az ész tétlensége akkor sem áll be, ha minden más működés szünetel. Mindazt, amit az ész szakadatlan működése összegyűjt, tapasztalatnak nevezzük. A tapasztalaton alapszik a meggyőződés. ü.m az életben a meggyőződés teljesen, hamisítatlan szavát vajmi ritkán halljuk. Az életben az úgynevezett udvariassági hazugságok napirenden vannak. Annyiféle titkos és rejtvényes utai vannak az életnek, hogy a meztelen igazságnak bemutatása, az igazságnak hangos kikürtölése önmagunknak, másoknak és gyakran a legjobb ügynek is ártalmára lehetnek. Ne forgassák úgy szemeiket az álszen- teskedők! Bátran merem mondani, hogy nincsen senki, aki Epaminondasnak — kiről azt állítják, hogy sohasem mondott valótlant — ma még követője lehetne. Példákkal könnyen bebizonyítható ez. Teszem azt, tudjuk valakiről, hogy nagy bűnös. Hirtelen meghal. A felesége elmondja nekünk, sőt tanuul is hi, minő becsületes, tisztességes, jóravaló volt a férje. Kinek van szive ilyenkor a szegény megtört asszonynak a szemébe vágni, hogy a férje gonosztevő volt. Kinek mi haszna volna ebből. Nemcsak, hogy véleményében hagyjuk az özvegyet, sőt egyenesen helybenhagyjuk állításait, nem is gondolva arra, hogy minő valótlanságokat mondunk. Tehát éppen meggyőződésünk ellenére beszélünk ilyenkor. A meggyőződés ilyetén elhallgattatása még csak megjárja. De a közéletben minő gyakran találkozunk olyan hazugságokkal, melyek ellen küzdeni eléggé erősek nem vagyunk és csak a szélmalom harcz nevetséges komédiájába esnénk, ha kikelnénk ellenök. Az élet megcsiszol bennünket annyira, hogy sok esetben elhallgatjuk meggyőződésünket. Kell, hogy elhallgassuk, nehogy hiábavaló vitákat keltsünk, melyek sokszor ádáz czi- vakodásokra, elkeseredett harczra vezetnének. A meggyőződés hangjának élesíttitása tehát gyakran megbocsátható, különösen akkor, midőn oly érdekekről van szó, melyeket megsérteni jogunkban nem áll. Megbocsáthatatlan ellenben, ha a meggyőződésünkbe mások által vetett hitet nem igazoljuk azzal, hogy meggyőződésünket nyiltan hirdetjük, szigorúan követjük. Ha mások érdeke lesz reánk bizva, meggyőződésünkből semmit sem szabad elsikkasztanunk, mert ez által olyan U t c z á n. — Irta: Soyal. — Borús arczozal, csüggedt fejjel Bolyongok az utczán le s fel, Lelkem mélyén hordva a kint, Mit az élet utamra hint. A sétálók : ura, hölgye, Vidám arezot, mosolyt öltve, Baját, gondját álarezozva, Mellettem fut, halad tova. Ha rám néznek — kinevetnek, Felém gúnyos szókat vetnek, Hogy nem vagyok én is, mint más : Haszontalan komédiás. ... Fényes urak! szép asszonyok! Nevessetek . . . kaczagjatok! Nem irigylem boldogságtok, Nem kell az a fényes átok. Őszinte, igaz éjszakán, Ha nincs veled, csak a magány, — Szemedben is könj'ü reszket, Érzed te is a keresztet . . . Egy hazug história. A „Szamos“ számára irta : Jékei Károly. (Folytatás.) Ekkor, de csakis ekkor tudja meg, mi a szerelem. Szeret, szeretve vau. A csattanó csókok édes tengerébe fúlva feled, a mult s a jövő kételyei nem jutnak el fülébe, a pillanatoknak él s ezeket a pillanatokat örökké valóknak hiszi. Nem gondol a változóra, nem hisz a csalódásban. Reá nézve csak a választott él. Feled, feled s a feledésben, a minden mást kárpótoló Ő-ben találja fel az igazi szerelmet s abban van benne mindene: szerelme, üdve, boldogsága. Hisz, mert hinni tud, nem remél, mert már mindent elért. A vágy, a szenvedély ismeretlen előtte, csak szerelmét reméli öröknek. Lassan szállingózó bópihók hulltak csendesen. Az utczát vékony, fehér lepel födte el, s ebben az egész hó fehérségben, mint esthajnal csillag állott a természet között. Szótlanul haladtunk egy ideig a korcsolyástó felé Egy helyre indultunk. A korcsolyapálya sima tükö rón szántottuk a jég barázdákat; irtunk reá czifra értelem nélküli vonásokat, a melyeknek azonban mégis van értelmök. Emitt bizonytalan, reszkető vonalak mellett erős, biztos, jellegzetes vonalak haladnak. Egy félénk, szerelmes leánykát erős férfiú tanit. A vonalak szépen, egyenletesen haladnak a nagy kanyarulatig, a hol a mellett számtalan karczolás látszik egy helyen, ahol pihenőt tartva vallották meg egymás szerelmét. Karomba fűztem gyenge karját s vittem hosszú, hatalmas iveket írva le. Szótlanul elóbb, majd halkan csevegve. Erősen tartám, ő még erősebben fogódzott karomba. Magamhoz szorítottam. Éreztem szivének verését szivemen s beleszédültem hangos dobogásába. A szánkó csilingelt, haza mentünk. El kellett vállnunk, hogy este a Vigadó parkettjén folytassuk félbeszakított idyllünket. III. Selyemruha suhogás, ezer ajakról szerte szálló édes csevegés, vidám kaczagás, édes illat tölti be a nagy terem levegőjét. Ezer és ezer csokor virág kábitó illata, a színek káprázatos- sága s a fólhalk suttogás, kaczaj oly mámoritó varázsa olvad össze, hogy beleszédül az ember, vakká lesz, mámorban úszik, s mintegy önfeledten kél szilaj tánezra, majd a lágy, édes melódiára érzéki, csábos tánezra perdül s meg- ittasul a gyönyörtől. A legszebb leány Clarisz volt. Világos égszínkék selyem ruháján hófehér díszek között égő vörös szegfű bukója borította el kebelét. Ob! igy még igózőbb volt, mint akkor, amikor először láttam meg. A diszkréten kivágott ruha látszani engedte alabástrom nyakát, vállát, hó keble lágy ringását. Kecses, karcsú termete lengön hajlott, ringott. — Radios rázendítette a most úgy felkapott régi magyar nótát: „Ezt a kerek erdőt járom ón . . .“ Tánezra kértem. — Ha megengedi. — Magával szívesen ! — Pedig nem vagyok oly kitűnő tánezos, hogy előnyt adjon annyi jó tánezos előtt. — Maga mindig kisebbnek akarja mondani magát, mint a milyen talán voltakópen. — Köszönöm! Maga is elismeri, hogy csak „talán“ vagyok jobb, mint a milyennek magamat szeretem tudni. — No jó! magával nem vitatkozom. — Én nem vitatkozni akarok magával ma, de tánczolni és . . . és . . .
