Szamos, 1900. november (32. évfolyam, 88-96. szám)
1900-11-04 / 89. szám
XXXII. évfolyam. Szatmár, 1900. vasárnap november ró 4. 89-ik szám. ZAMOS. I ■ í Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. \ ,-A 1 'V» Előfizetési ár: ! SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kori Rákóczy-utcza 9. SZ. Egyes szám ára 20 fillér. [ Mindennemű dijak ízatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Nyilttér sora 20 fillér.. Szinügyi állapotok. Lapunk előző számában röviden megemlékeztünk arról az akczióról, mely a szini kerületek megalkotásával hivatva van, hogy a vidéki színészet ügyét uj alapokon szervezze. Hogy mennyire itt az ideje a vidéki színészet jelenlegi állapotán változtatni, arrról jelenleg talán egyetlen város sem nyújt meggyőzőbb bizonyságot,-mint Szatmár. — Városi színtársulatunkat ugyanis jóllehet, az a mi igényünknek megfelel, mondhatni mindig ugyanaz a csekély számú közönség látogatja azzal a külömbséggel hogy e csekély szám néha még csekélyebb. Az is gyakran megtörténik, kogy több ember van a színpadon és zenekarban együtt véve. mint a mennyi a nézőtéren i',,y pár alkalmat kivéve így telt el az októberi hónap. Arra aztán már csak igazi bohém kedély képes, a mit ennek daczára is tapasztaltunk. A színészek játékán nem látszott meg egy estve sem a közönség közönyössége. Ugv játsztak, mintha mindig telt ház lett volna s ezt ki is fejezték. A színigazgatóra persze magára is ráfért a biztatgatás, mert hát neki, akár van közönsége akár nincs, a társulatot fizetni kell. Őt is lehetett azonban idáig suggerálni: mi- nálunk ez a szokás, októberben nincs publikum, de majd novemberben, deczemberben !, Némelyek az első hó leesésével hozták kap- j csolatba a közönség pártoló kedvét. — De hátha deczeniber közepéig sem esik le a hó ?! Tagadhatlan, hogy a színházba járó csekély közönség soraiban is találunk állandó pártolókat, kik a szinügyet közügynek tekintik; kik a szinügy ilyetén pártolása miatt nem titkolják el aggadalmaikat s szétnézve az üres házban kérdőjelként tekintenek egymásra: hát igy mi lesz? Az a néhány ember, mint a közönségnek egy parányi lelkes töredéke az egész közönségért érzi a felelősség súlyát, mely pedig épen nem ‘ őket, kik jelen vannak, hanem egészben véve a nagy közönséget terheli. — De hát micsoda felelősség illeti a nagy közönséget? kérdezhetné valaki. Mindenkinek privát ügye, hogy elmegy-e a színházba, vagy nem! Hát az igaz hogy e {elfogás semmiféle nyomtatott kódexbe nem ütközik sezért kelletlen s némelyek szerint talán Ízetlen dolog bárkit is interpellálni. S mégis annak a néhány embernek igaza van kik a közönség felelősségének nyomása alól magú cat ridegen e-nan- czipálni nem tudják. Igazuk van azért, mert a nemzeti szinügy pártolása, miként sok egyéb, olyan noblesse oblige, a mit az, kinek magyarázni kell, nem érti meg és sajnos, a ki értené, az meg nem teljesiti. Kiket látunk a színházban ? Bizony leginkább azokat, kik szerény havi fizetéseikből állítják össze költségvetéseiket s abból, a mit lehet a szinügy pártolására is „kiszorítanak.“ A tőkét nem látjuk sehol, mely kamatjaiból valamit a nemzeti szinügy támogatására áldozna, a mint ezt a noblesse oblige iránti érzéknek kellene sugalmaznia. A társadalom kollektív fogalom, mely az egyesekből alakul s igy, ha a társadalom bizonyos irányú felelősségéről van szó, természetes, ha a privát felfogások sem von- ! hatók ki a kritika alól. Nekünk pedig olyan egyes esetekről van tudomásunk, midőn társadalmunk legvagyonosabb tagjai ridegen utasították vissza ja bérlet iránti ajánlatot, egészségi állapotukra, vagy megszokott életrendi kényelmökre történt hivatkozással, mintha bizony a bérlet rendes megjelenésre kötelezne! Egy kis Mo- liere-féle tanulmány alapján erre még azt is I elmondhatnék, hogy ha a bérlet meg volna, i talán az egészség is javulna valamit s hogy I a kényelmetlenség sokféle neme közül itt talán az a legáltalánosabb fajta szerepel, mikor pénzt kell kiadni, ha mindjárt e csekély kiadás érezhető különbözetet nem okozna is. De hagyjuk ezt. A noblesse oblige-re történt hivatkozással szemben az ilyfajta igazság kimondása a legkényelmetlenebb; mi csak mint a szinpártolás hiányában szereplő legfontosabb okot akartuk fölemlíteni. Erre a legfontosabb körülményre pedig rámutatni már csak azért is szükséges, nehogy az illeA „Takácsok.“] Nem könnyű íeladat volna e darabnak tisztán drámai szempontból való vizsgálata és méltatása, mert oly eszme — és érzés-világgal állunk itt szemközt, mely bennünk a társadalmi embert semmivel sem érinti kevósbbé, mint a műélvezett. Ha talál Aristoteles meghatározása, hogy az ember „társas állat“ ; ha egyetértünk Guyauval abban, hogy a társadalom teszi az egyént emberré, úgy természetesnek tűnik fel lelkűnknek ez) irányú megnyilatkozása akkor, mikor századvégünk legfontosabb áramlatának, szociális gondolatoknak elemzésével foglalkozunk. — A tudomány már száz alakban vitatta a kérdést, elméleteket állitva fel és döntve meg; a gyakorlati alkalmazás is feltünedezett kisebb-na- gyobb sikerű kísérletekben, de a problémának művészi alakban való felvetése még aránylag szűk körre terjed. Munkácsy nagyhírű alkotását, a „Sztrájk“-ot ezen mozgalmak hatása alatt hozta létre ; teremtő erejét azonban csak az izgatás jelenetei ragad ták meg, az előzmények és következmények, az okok és megoldás öt nem érdekelték. — A munkásnyomor újabban hatalmas szószólóra akadt, korunk egyik legnagyobb szobrászi lángelméjében a belga Meunierben, ki bejárva hazája bányavidékeit, az alacsony és megvetett kunyhókban, a pillanatról-pillanatra halállal fenyegető sötét aknákban gyűjtötte anyagát a fáradságnak és szenvedésnek klasszikus fenséggel megérzókitett alakjaihoz. — A költészet terén két geniális szellemmel találkozunk, kik nagyobb erélylyel igyekeznek a világ részvétét a legemósztőbb foglalkozástól elcsigázott nép szomorú helyzete felé fordítni: egyik Ada Negri, olasz költőnő, a másik Hauptmann. Mindkettő a gyártelepeket kalandozza bé képzeletével, — de mig az előbbi maga is a nyomor gyermeke, megelégszik a fájdalom kicsalta jajkiáltásuk megható tolmácsolásával, addig az utóbbi, mint jogász és bölcselő, felhívja figyelmünket a szociális bajoknak, társadalmunk e nyílt sebeinek orvoslására is. Drámája elrettentő képe annak az áldatlan küzdelemnek, melyet az elnyomott munkás nép urai és az államhatalom ellen folytat; festi felzúdulását a ruhátlauság és éhség fájdalmától kiűzött tömegnek, mely egyszer áttörve gátjait, őrültként rohan a pusztításba és pusztulásba. A takácsok közül nóhányan nem birva már el szegénységük terhét, gyárosukhoz, Dreisziger- hez fordulnak gyámolitásórt, a ki azonban szívtelen hivatalnokaihoz, a panaszolt bajok nem utolsó okozóihoz utasítja őket, s igy kérésük eredménye nem lesz egyéb, mint guuy és gorombaság. A kenyórvesztós félelme, határozott czólok kitűzésének hiánya egy ideig elodázza! még az elégedetlenség nyilt kitörését, bár a szá- I jaskodó Bäcker, a minden komolyságot nélkülöző, zavargást hajhászó s izgága munkás e tipikus alakja, példát nyújt a fejhajtás büntetlen megtagadására. — A II. felv. Baumert takácsnak, a koldusság minden piszkát, az urgyülölet minden elkeseredését személyében egyesitő munkás embernek lakában játszik. Részvéttel és irtózattal tölt el bennünket ez az ember, ki két óv óta nem látván húst asztalán, most nem bírja megemészteni végső Ínségében levágott kutyájának húsát. Kegyetlen gyűlölet lakik benne minden gazdag ellen s készség állapotának bármily utou-módon való megváltoztatására. A nyomorúság felkorbácsolta indulatok e kétségbeejtő se- tótjóbe enyhitő sugárként világit be nejének csendes és békés szelleme, ki irigység nélkül tudja I nézni a csillogást és vagyont s csak annyit kíván, mennyit a legegyszerűbb élet követelhet. Körükben jelenik meg előttünk a bekövetkezendő mozgalom vezére, Jäger Móricz, a kiszolgált katona, ki a fővárosnak és szociális újságainak felforgató észméivel szaturálva hazaérkezik, szervezi a tömeget, irányt mutat törekvésüknek, tárgyat vágyaiknak s áldozatot bosszuszomjuk- nak A korcsmában összegyűlt (III. felv.) és fel- bujtogatott banda egyenesen Dreisziger palotájához indul, melynek hapuját bezúzva felrohan. (IV. felv.) Hiába volt a pap békítő kísérlete, az árt nem lehetett feltartóztatni; tőrve-zuzva ömlik az a termekbe s a kimenekült házbelieket nem nyelhetvén el, mindennel érezteti romboló hatását, mi útjába kerül. Az V. felvonás átvezet bennünket a szóm- szédközsógbe, Hilse apó házacskájába, hova Hornig, a rongyszedő hozza hirül a forrongást. Három különböző vóralkatu s részben a kor és nem által elválasztott ember figyel az elbeszélésre. A szegény, de vallásos és becsületes, tűrni akaró és tudó öreg; heves, kitörésre hajló és vakmerő menye s az apját és nejét szerető férfi.
