Szamos, 1900. szeptember (32. évfolyam, 71-79. szám)
1900-09-16 / 75. szám
XXXII. évfolyam. Szatmár, 1900. vasarnap szeptember hó 16. 75 ik szám. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ars SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Rákóczy-utcza 9. sz. Egyes SZám ára 20 fillér. | Mindennemű dijak £ zatmáron, a iap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Régi mulasztás. A magyar nemzetnek soha sem jutott eszébe, hogy az országban lakó vagy ide beköltözött népek nemzetisége ellen küzdjön. Bizonyiiják ezt ama számos különajku néptörzsek, melyek hazánkban feltalálhatok s még ma is ugyanazokat a nyelveket beszélik, melyeket elejétől lógva sajátjuknak neveztek. Ez a magyar nemzet önzetlen becsületességéről tanúskodik. De ha a dolgot nem ideális, hanem gyakorlati oldaláról tekintjük, t meg lógjuk látni, hogy mily nagy kárára volt már eddig is ez az engedékenységünk, j Más nemzetek éltek hatalmi jogaikkal s innen van, hogy például Poroszországban hiába keresnék ama különböző szláv törzseket, melyeknek vegyülékéből a porosz nép formálódott. Nálunk az idegen népfajok megőrizhették nemzetiségi sajátságaikat. És mi a jutalmunk? Hogy ellenségeink maradtak. Hogy csak a legközelebbi példára hivatkozzunk, a minap történt az a brassói közgyűlési határozat, mely szerint a város ál-; talánosan használandó nevéül a magyar1 Brassó helyett az idegen Kronstadt-ot óhajtják megállapittatni. Bizony, megbocsáthatatlan mulasztást[kö- vettek el őseink, hogy lovagias nagylelkű ! séget alkalmaztak ott, a hol az öníentartási ösztön a politikai előrelátás csak a czélszerüség törvényének tekintetbevételét követelte volna. A magánéletben egyesek önfeláldozása másokért olyan erény, melyet nem lehet eléggé dicsőíteni, de népek nemzetek életében vétek, melynek büntetésétől az utódokat meg nem mentheti semmi hatalom. A magyar nemzet nagylelkűségéből és jószívűségéből az ellenség fegyvert kovácsolt magának s a hibás mértékkel osztott szabadságban keresi magának azt a jogalapot, melylyel jótevőjének jóságát, szabadságát és tekintélyét megtámadni elég vakmerő. Nem volt helyes a magyarságnak ez a nagylelkűségből származó mulasztása, mert nemzetek életében az erősebbnek nem szabad erejét léhán elfecsérelni, különben önmaga adja fel a hivatást, melyet a Gondvi selés az emberiség fejlődése érdekében neki szánt. Bár soha ne tévesztette volna el szem elől a magyar nemzet, ' hogy midőn ide a különböző népek s nemzetiségek közé ékel - tetett, nem a megtürelés missiója bízatott reá. hanem vezérnek szemeltetett ki. A mint őseink a mulasztás, úgy a jelen nemzedék a tévedés hálójába esett. A mai magyar ember azt hiszi, hogy a szabadság az a hatalmas fegyver kezében, melylyel mindent kiegyenlíthet. E képzelődésben a legnagyobb engedményeket teszi meg; konok és irigy ellenségeinek, kik szeretnék egy kanál vízbe fojtani, „fehér lapo kát“ osztogat s nem tud eléggé csodálkozn hogy az igy kommendált orvosszer ellenkező hatást szül. Az adott szabadság a gyűlölet nyílt kimondásával, a lojális elbánás fennhangon hirdetett árulással fizettetik vissza. Ki ne szeretné a szabadságot, ki ne óhajtaná azt az emberiség közt meghonosítani. De létünk olyan feltételekhez van kötve, hogy szabadságot rendszer nélkül gondolni nem lehet. A hol pedig e rendszer mellőzhetetlen, ott a helyes mérté i és arány felismerése a legfőbb bölcsesség, a mely ellen a tévedés sokkal károsabb, mint maga a mulasztás. Első sorban magyarok vagyunk, első sorban kötelességünk magyar nemzetünk hegemóniájának megtámadhatatlanságát ez országban biztosítani és igy mindazok az engedmények, a melyek Magyarországon élő idegen fajoknak nemzetiségük ápolására adatnak, saját biztonságunk alapja alá ásott aknák, melyeknek felrobbantására a gyutacs ellenségeink kezében van. Ne a felekezetiség különbözőségét, a lelkiismereti szabadság jogát állítsuk oda mértékül, hanem azt a félremagyarázhatlan követelményt, hogy Magyarországnak csak magyar polgárai lehetnek. Ki vonakodik azzá lenni, távozzon tőlünk, körünkből; hiszen bőséggel megáldott vidékeink találnak majd akárhány lakót, ki a dús földdel örömmel vállalja magára a magyarságot is. Legjobb, leguűitobb es legolcsóbb ásványvize k & ilttffll* toM iwiilit li f§i®!tt ifiiffiiife • Feltűnő gjógj hatással alkalmaztatnak : köszvénj’, vese, hólj’ag, gyomor, torok, tüdő és gége bajok esetén. Kapható füszerüzletekben és az uradalmi ásványvizbérlöségnél Szolyván (Beregmegye). — Prospektus ingyen és bérmentve. Ä Bodóék reménye. Irta: Szabados Ede. A Pistuka! Az volt ám a gyerek ! Mikor éktelen sivitással beköszöntött a | világba, úgy fogadta a Bodó-pár, mint a hogy a várva-várt későn érkező vendéget szokás. De soká is késett! Hót álló esztendeig szőtték a szülei azt a sok aranyos álmot, mig végre kibontakozva testet öltve, mosolygott rájuk az eleven gyönyösüség. — Nem hiába reménykedtünk, anyjuk — szólt István gazda — meghallgatta a jó Isten fohászunkat! Előbb a gyermekre, aztán összenéztek, egymás keblére borultak, úgy sírtak soká, soká önfeledten, boldogan. _Milyen szép, milyen beszédes a szeme! Ja j, csak tartsa meg számunkra a mindenható ! — Fölneveljük, kitanittatjuk, derék ember lesz belőle. Meglásd anyjuk, nagy örömünkre fog még válni ez a kölyök ! Lehajoltak I ölcsője fölé mind a ketten, ezer csókot, nyomtak arczára kezére. * Nem akadt a falubeliek közül egy sem, aki ne szerette volna a Pistukát._ Naphosszat ott! I.pninl ögyelgett a Bodóék portája körül apraja, nagyja, bámulva nézegették minden mozdulatát. Boldog volt, aki ölbe kaphatta, czuppanó csókot nyomhatott piros-pozsgás orczájára. Hát a szülei hogyne beczézgették volna ! Alig tudott megválni attól a kis moszattól István gazda, amikor reggelenként munkára kellett mennie. S milyen nehezen várta az estét ! Úgy rohant haza, mint a fergeteg, felkapta a kis kópét, ölelgette, czirógatta. Dehogy adta volna oda az anyjuknak ! Kivette az már a maga részét napközben, most már ö a soros, nem is mond le a jussáról széles e világért. Gyönyörűen fejlődött a Pistuka testben, lélekben. Két esztendős korában megeredt a beszéde, elgagyogott egész nap. De szívesen is győzték hallgatni. Aztán meg rajzolt is Tyüh ! mennyi p 1 aj - bászt el nem vagdaltak a kedvéért. — „Sebaj, mondta az apjuk, van még a zsidónál!“ — Ami csak régi kalendárium volt a háznál,'mind telefirkálta a kis haszontalan, sőt néha-néha megesett, ha nem ügyeltek a keze járására, hogy a tanító ur friss újsága is képes lappá változott, mire visszakerült a gazdájához. Megijedt ilyenkor István gazda, hogy most már nem kap több olvasnivalót. Maga ment el a tanító úrhoz, megI kérte szépen, ne haragudjék, de az mosolyogva j vigasztalta : — Sose búsuljon, István gazda, csak maradjon meg továbbra is a Pistuka munkakedve ! — Meg is marad az, tanító ur, meglássa. Édes apja vagyok, igaz, de dicsekvés nélkül mondom, nem láttam még ilyen gyereket, amióta 1 a világon tudom magamat! Szerette a fiú a mesét szörnyen. Mondott is az apja meg az anyja, ameddig csak győzte hallgatni. Három esztendős korában már ő volt a mesemondó. Ha uem akadt más hallgatója, előránczigálta a Lompos kutyát, annak mesélt, akár akarta, akár nem. Az volt ám a nagy nap, mikor először j nyitott be az iskolába! Úgy ült ott a sok vásott siheder között, mint egy arkangyal, szeme ott függött a tanító ur ajakán, szóról-szóra elmondta I odahaza a szüleinek, mit hallott s a tanító ur úgy feldicsérte a többiek előtt, hogy sziute pirult belé. — No alkjuk) — szólt István gazda, — ugv-e hogy nem csalódtunk a reményünkben ? Nagy ember lesz ebből a fiúból, nagy örömünk fog telni benne. Büszkék lehetünk reá. — S az anyjuk boldogan mosolygott s amikor
