Szamos, 1899. november (31. évfolyam, 88-96. szám)
1899-11-05 / 89. szám
Az 1900-iki kiállítás épületei sokkal számosabbak, mint az 1889-ikié, aminthogy a műépítészek száma is nagyobb. Egészen más rendszert követnek most, s ez által elérték, hogy az épületek nem mind úgyszólván egy sablonra készültek. Különösen elkerülték a sok egymásmellé sorakozott tárakat, amelyeknek egyhangúsága 1889-ben a szemet sértette. Ahelyett, hogy a paloták építkezését egyetlen egy műépítészre bízták volna, mint 1889-ben, többeknek osztották szót ezt a munkát s bárha az épületnek bizonyos összefüggésben kell egymással álluiok, mégsem lesznek szembeszökően egyformák. A háttérben Hénard villamos palotája áll, Paulin hatalmas kútjával, amelyek egy egészet látszanak képezni és elfödik a gépcsarnokot. Utóbbinak belsejét Paulin vezetése alatt átalakítják. Az Esplanade des Invalides-ou a Pont d’ Alessandre nagy fasora mindkét oldalt hasonlóan be les ■ szegve palotákkal, amelyek egymással összhangzanak ugyrn, de építészeti szempontból külön alkotások. Végül mindé palotákra — úgy az Esplanade des Invalideson, minta Mars-téren levőkre —- emeleteket építenek. 1889-ben a különféle franczia és idegen iparágak termékei valameny- nyien földszintes épületekben voltak elhelyezve és csak az elemi és felsőbb oktatás, a könyvkö tészet, könyvnyomdászat, könyvkereskedés, rajz- müvészet, szobrászat és fényképezés osztályai találtak a szabadmüvészetek palotájának karza tain helyett. Ezek a kiállítási osztályok azonban aránylag csak sziikebbkörü közönséget érdekelnek és sohasem volt valami nagy tolongás az említett palota emeletére. Minthogy 1900-ban minden osztály 25 százalékkal tágasabb helyet kap és a sétányok részére is igen jelentékeny teret szántak, beállott az emeletek építésének szükségessége. Azok a kiállítók, akik nem kaptak helyet a földszinten, keservesen panaszkodnak és az 1889-iki kiállításra hivatkozva azt állítják, hogy a közönség nem fog az emeletekre menni, mire az igazgatóság igy válaszolt : „Bocsánat, de ha előbb nem akart a közönség emeletre menni, most majd késztetjük rá.“ Ha majd szemügyre veszi a közönség a paloták terveit, számos hatalmas lépcsőcsarnokaikkal és látni fogja, hogy a vendéglők és mulatóhelyek is emeleten vannak, ha a felhúzó gépeket és mozgó lépcsőzeteket megszámlálja és megfog győződni arról, hogy a közúti vasút is az első emeleten teszi le utasait: úgy inkább az a kérdés merül fel, vájjon nem inkább a földszinti kiállítók lesznek-e a károsultak. Ez talán különösnek látszik, de ha tekintetbe vesszük az igazgatóságnak az emeletek iránti előszeretetét, úgy be fogjuk látni, hogy a földszinti kiállítónak nincsen előnye. A vendéglőknek az emeleten való elhelyezése egészen megváltozott képet fog a Mars-téren levő palotáknak kölcsönözni. Páholyok és külső karzatok a palotákba világosságot, levegőt és életet fognak vezetni. Magától értetődik, hogy az épületeke kül csinyjával építészeti szempontból is kiválóan érdekes látnivaló fog a szemlélő elé tárulni; aminthogy egyáltalában szembetűnő a kiállítási épületek gazdag architektoni jellege. Ekképpen a kiállítás külső képéről nagyjában beszámolván, remélem, hogy az olvasó köny- nyen el fogja képzelhetni az ez épületekben elhelyezendő gazdag tartalmat is, amelyről nehány hét múlva bővebbet fogok Írhatni.-d. Színház. Szerdán (nov. 1-én) „Az eleven ördög“ került színre Guti Sarolta első felléptével, csekély számú közönség előtt, Feledi Boriskával a czim- szerepben. Az előadás egészben véve sikerültnek mondható s a főszereplők derekasan oldották meg feladatukat. Guti S. élénk, temperamentumos játéka jó kreatúrája volt Marianne szerepének. Szegedi — mint Hermine — kedves énekével vívta ki az elismerést, GulyTás a Tibiill de Hugeon, Fényessi a Pomponius, Tábori a Desperierez szerepében szinte jók voltak s folytonos derültségben tartották a közönséget. — Kisebb szerepeikben a többiek is sikerült alakításaikkal igyekeztek teljessé tenni az összbenyomás kellemességét. A kiről legelőször kellett volna megemlékeznünk, Feledi Boriskát, mint Letorieres Vicomte személyesitójót szándékosan hagytuk legutoljára, nem azért, mintha talán mai játéka és éneke nem felelt volna meg az ő művészi alakításának és tehetségének, hanem egyéb ok miatt. Ezen a helyen is meg akarunk emlékezni arról az igazán érthetetlen körül- mény'röl, mely lapunk legközelebbi számában is már kifejezést nyert, t. i. nap-nap után operettek kerülnek színre,' nelymk természetesen kimerítik a legjobb erőket annyira, hogy képte- telenek művészi elért sikereiknek továbbra is megfelelő alakításokat bemutatni. Ezt a hatást tette ránk Feledi mai játéka. Az első felvonásban még teljes erejében és szépségében érvényesíthette szép hangját, de már a második s móginkább a harmadikban látszott rajta a kimerülés, szerepét valósággal kedvteleuséggel játszotta, néha-néha igyekezett ugyan tultenni önmagán, illetőleg kimerült állapotán, de ez természetesen nem sikerült. Nem hisszük, hogy az iga .gatónak is az lenne az érdeke, hogy a legjobb erők is kétségessé váljanak, a sok és kimerítő játék következtében s igy teljes jóindulattal ajánljuk figyelmébe a munkabeosztás és a közös teherviselés elvét, melyet hisszük, hogy meg is fog valósítani, már csak abból a szempontból is, hogy az előadásokban nagyobb változatosságot eszközöljün. A függöny lebocsá- tásánál pedig ajánljuk a nagyobb óvatosságot, mert a mai könnyen végzetessé válhatott v^lna épen az előbb említett művésznőre nézve. Csütörtökön, halottak napján, nagyon csekély számú közönség vett részt a „Kaméliás hölgy“ előadásán. Ebből pedig az a tanulság, hogy akkor, amikor a közönség a nap estéjét a halottakról való kegyeletes megemlékezésnek szenteli, nem szívesen keresi fel a színházat, még ha oly kitűnő darab kerül is színre, mint a kaméliás hölgy s olyan jó alakításban is, mint a minőt Arday Ida, e tehetséges drámai művésznő nyújtott. Az Arday Ida játékában eddig is mindig méltányoltuk tehetségét s ezúttal, midőn Gauthier Margitot személyesítette s még közelebbről szemügyre vehettük egy egységes drámai jellem alakításában, még nagyobb elismeréssel kell róla szóllanunk. Akár a a kedélyárnyalatok finoman disztingvált kifejezését, akár a drámai pathosz erősebb megnyilatkozását tekintjük, mindenütt a helyzetnek megfelelő s alapos tanulmányon épülő játékában gyönyörködhetünk. Igazolta ezt könnyed és kiválóan routinirozott mozgásával, hanglejtésével, egész megjelenésével; a Gauthier Margit majdnem pillanatonkint változó szeszélyes jellemének kidomboritásában azonnal biztosan eligazodik s a szerző intenczióit dicséretes hűséggel adta vissza. Szereplő társai kevés ambiczióval s vontatott játékkal segítették Ardait. Rakod- czay Duvalját kivéve kevés élénkséget és igyekezetét árultak el. Ez az észrvótel különesen Simont (Armand) illeti, ki feladatát teljesen kimerítve látta abban, hogy a súgó után szerepét felmondta. Pénteken fél helyárakkal „Egy magyar huszár káplár Bécsben“ ez. bohózat került színre telt ház előtt. Az előadásról sok mondani valónk nincs, csak annyit tartunk szükségesnek megjegyezni, hogy a sok túlzás, extemporizálás azt a hatást tették, mintha az ember circusban volna. Igaz, hogy a karzati közönség jóízűen mulatott, sűrűn adózott elismerésével, de az nem lehet ambitiója egyik művésznek sem, hogy pusztán a karzatnak játszók. A sok érthetetlen és indokolatlan túlzásban jól esett látnunk, hogy akadtak egyesek, kik nem estek tulságba s elismerésre méltó igyekezettel mérsékelték a többieket is. Meg van mindenről a maga véleménye és pedig nagyon is határozott véleménye, csakhogy az idealizmus itt is átvonul gondolkozás a módján. Egy kis jellemző dolgot mond >k el erre : Ismered, hogy színésznőink mennyire szeretik a minél nagyobb virágbokrétákat, virágkosarakat, és hogy azt tüntetőleg nyílt színen adják fel nekik. — Tisztelet a kivételeknek ! Mikor ezeknek a nagy bouquetteknek az anyagi oldaláról volt szó, a mi bájos primadonnánk erre igy felelt: Én nagyon szeretem a virágot, de a csokornak nem a nagyságát nézem, hanem az esik jól benue, hogy látom, miszerint megemlékeztek rólam. Ez a primadonna képes egy szál virágnak is örvendeni! — Szegény balek! — mondaná errre Corinna. Emlékszel, az a kis barna vidéki diva, a ki a te 8 frtos virágkosaradra ezt mondta: — Inkább semmit se küldjön, mint ilyen snass portékát! Hát még ha tudta volna, hogy ezt a nyolez irtot is kölcsön kértük — az órára. Tehát a mint láthatod, az idealizmus mellett még szerény is. Ugy-e, hogy nem primadonnának való két tulajdonság. De hát még ha látnád, hogy milyen szolid, akkor igazán kétségbe esnél. Ha a színházban nincs, akkor mindig otthon ül és tanul. Rágja a betűt barátom, mint mi nem rágtuk az egyetemen. A korcsma? Minden igaz leiek dicséri az urat! Ha néha bemegy zenét hallgatni, ez valóságos esemény számba megy. Ilyenkor aztán aranyos a kedve, adja, hogy ö most mulat, pedig egy kis pohár b®rt nem volna képes kiinni egészen. Ellenben a kutsóberes holmijának mód felett örül. Ha valamelyik tisztelője egy 10—20 kr. értékű kutsóberes plüche doboz, szánkó, vagy puttonnal meglepi, akkor annak úgy meg tud örvendeni, mint a gyermek az alvó nagy babának. És ez a gyermekes kedélyű lány milyen nagy művész a színpadon. Mikor idejött, senki sem ismerte, ma már, ha az utczán megy, csak azt hallod — Itt megy az édes Feledi, az aranyos Feledi ! Egy csapásra meghódította ezt a kényes ízlésű közönséget, oda lopta magát a szivébe, vele mulat, vele sir, ha színpadra lép. Az életben oly gyermekes leány csupa ideg a színpadon, élénk, fürge, mint egy mókus, üde, mint egy virágcsokor és routinirt, mint egy nagy művésznő. A hangja kellemesen csengő, szépen iskolázott, megpezsdül a véred, ha vidám nótát csicsereg ajka; de ha szomorút énekel, kőny szökik a szemedbe tőle, mikor hallgatod. Úgy tánczolja a magyar tánezokat, mint egy verbunkos. Szóval kész művésznő, bármilyen fiatal is még hozzá. Csak egy a hibája, hogy túl érzékeny a kedélye és bolondos jó a szive. A mit más fel sem venne, vagy talán jót nevetne rajta, azon ő napokig elbusul, elsír, mint a megsebzett galamb. Minden embert jónak tart, talán épen azért fáj annyira, ha valaki megbántja, mert az ideális felfogásán esett ezáltal csorba. De majd ez az érzékenység is elmúlik, az idő, mely az arezokra ránezokat szánt, kérget von az ő érzékeny szivére is. De váljon megmarad-e akkor is az a szerény ideális gondolkozás és az a tiszta poezis benne, melyet neked annyit dicsértem ? Én a mennyire ismerem, hiszem, hogy megmarad. De többet nem irok már. Úgy Írtam róla, a hogy ismerem. Ha a rajz nem tökéletes, tudd be fogyatékos irói tudományomnak — és annak, hogy egy fiatal lányról csak fiatal ember irhát kellő lelkesültséggel, nálam pedig már maholnap ezüst fürtökkel játszik a szellő. Isten veled ! ölel barátod a Józsi.
