Szamos, 1899. szeptember (31. évfolyam, 71-78. szám)
1899-09-14 / 74. szám
Szatniármegyei Gazdasági Egyesülethez (Szatmári intézendők, s utóbbiak 48 óra alatt Írásban megerősítendők. 2, Nevezési záridő szeptember 20., esti 8 óra. Verseny bizottság: Elnök: Doma- hidy Sándor. Igazgatóság: Domahidv István, Habrovszky József, Hermán Mihály, bér. Kovács Jenő, Magyar Elek, Szerdahelyi Ágoston. Intézők: dr. Böszörményi Emil, Kovásznay Zsigmond. Bíróság: Svaitzer Gábor, Kende Zsigmond1 Mázsára ügyelő : Magyar Elek. Pályafelügyelő : Pethő György, Indító: Kovásznay Zsigmond. Titkár: Poszvék Nándor. Előítélet és élhetetlenség. Jókai egyik regényében ironikusan mondja: „Szegény ember komisz ember“ Ez a mondás közszájra került s azóta széliében hangoztatják. Czitálja pedig leginkább az emberek kétféle fajtája. Az egyik, a mely komiszságát szegénységével takargatja, a másik, mely szegénysége miatt megaláztatásban részesül. Amaz előbbi fajta emberek a szegénység természetes következményéül tüntetik fel az erkölcsi romlottságot, az utóbbiaknak pedig jól esik, ha szomorú tapasztalásuk igazolására koszorús költőnk tekintélyére hivatkozhatnak. Arról az esetről, midőn valaki a becsületén támadt réseket szegénységével akarja fohozgatni, nem szólunk, mert ez csak a védekezésben megszorult ember utolsó menedéke. iSok ral fontosabb és mélyebb jelentőségű az a felfogás, mely a szegénységet a megaláztatás egyik alakjául tekinti s ettől való félelmében oly cselekményekre vetemedik, melyek a társadalomra nézve romboló és felforgató hatást eredményeznek. Ennek a felfogásnak az alapja pedig az az óriási előítélet, mely a társadalmi osztályok alakulásánál nálunk még mindég nem a munka, hanem a vagyon s legtöbbször épen maga a munkátianság állapota szerint alkotja meg a külömbségeket. Ebből a vastag előítéletből következik aztán, hogy a mikor valaki akár önhibájáLegszebb virágszál volt a szép avar nők között Bokolavra : a bűbájos ; Turk a vitéz khá- gán hívta őt lányának s Csarnó a dólczeg levente nevezte kedvesének. Nem ragyogott fényesebb csillag az égen, mint Bokolavra tüzes fekete szemeiben, nem nyílott szebb rózsa messze kelet csodás kertjeiben mint Bokolavra fehér arczán, a sötét éjfél hajnali pírba borult, ha látta fekete hajsátorát, a csalogány ijjedten megrémülve hagyta abba dalát, ha Bokolavra piczi ajkán zendült a nóta, az avar legények kürtje az ő szépségéről zokogott epedő dalokat a csöndes éjszakába, a kóbor lantosok, kik dalaikkal lelkesítették a har- czosokat, őt énekelték meg. Midőn Csarnó az ifjú levente feleségül kérte a szép Bokolavrét, az agg Turk khágán- tól ez megkérdezte a táltosokat, kit boldogítson az utolsó Turk, a vitéz, a bátor fejedelmi törzs utolsó sarja. A táltosok elvonultak a szent berkek árnyába, három napig szították az áldozati tüzet, három éjjel hallgatták a lombok titkos beszédét, virágok suttogását, nézték a csillagok váltakozó fényét s figyeltek a kósza farkasok messze- hangzó vonítására, ekkor megragadták a választ. „Nincs ki jobban szeretné Bokolavrát a vitéz avar nép bátor fiai közt, mint Csarnó, nincs ki bátrabb volna a vitéz avar nép fiai közt, mint Csarnó, nincs közöttünk oly réme az ellenségnek, oly barátja a harczi zajnak, oly hőse nemzetünknek: legyen az övé Bokolavra. (Vége köv.) ból akár önhibáján kívül az ily ferde alapon létrejött társadalmi osztályból egy-két fokkal alászállani volna kénytelen, és pedig oda, hol egyedül a válogatás nélküli munka volna képes biztosítani exisztencziáját, a társadalmi előítélet szent nevében vagy köny- nyelmüen dobják oda életüket, akárcsak egy lyukas mogyorót, vagy bűnös vagyonszerzéssel igyekeznek ideig-óráig magukat regressirozni. A napokban olvastuk a lapokból, hogy egy javakorában volt színész azért nyúlt az öngyilkoló fegyverhez, mert alkalmazást nem kapott s az éhenhalál borzalma miatt kereste a megsemmisülést. De az Istenre, hogy lehet valaki any- nyira makacs, hogy életéhez csak úgy ragaszkodik, ha olyan formában tarthatja fenn, a miben megkezdte? A ki egyszer a színpadon volt, miért kell annak örökre a színpadon maradnia, vagy meghalnia? Azért, mert azt hiszi, hogy neki kötelessége urnák maradni, máskép nem élhet. A társadalmi előítélet oly ólomsulvlyal nehezedik reá, hogy akaraterejét az alsóbbrendű munkára megbénítja s az élhetetlenség inkább a halálba kergeti. Elismerjük, nem kegyeletes dolog az emberi élet szomorú romjain erkölcsi prédi- káczókat tartani. Könyünk és mélységes sajnálatunk kiséri azokat, kik az élet nagy nyomorúságában megélni nem tudnak. Azt, kit a sors lesújtott s az élet zaklatása elől a sírba menekül, érzésünk után védelmünkbe vesszük s vádoló szemünk önkéntelenül a társadalom felé tekint: hát ilyen a védelmed, ilyen a tökéletességed? — De ha az egész igazságot akarjuk feltárni, nem tudunk sen- timentálisok lenni, midőn oly betegségekkel állunk szemközt, melyeket maga az előítélet teremt meg s a mely alól szabad elhatározásában áll az egyénnek magát emanczipálni. Hogy mily mélyre hatolt e társadalmi előítélet a köztudalomba, mi sem igazolja inkább, mint hogy maga az életösztön, e legerősebb indító ok sem tudja ez alól az egyént felszabadítani. Az élet nyomorúságánál jobban pusztít az urhatnámság és energia hiánya. Az a bankár, az a gyáros, az a kereskedő, az a nagy iparos, mely a tönk szélére jutott, borzad attól, hogy az alsóbb rétegbe sülyedjen, hol mnnka után és leszállított igényekkel magát és családját fentarthatná. A közönség előítélete hat reá; az a különös érthetetlen ragaszkodás formákhoz, mik nem kötelezők csak megszokottak. Ha ez előítéletes társadalomból kiszakíthatnák magukat, hol az álszégyen, a megaláztatás érzete nem bénítanák meg akaraterejüket, hol nem kellene tartaniok a szánakozó szomszéd kétlelkű részvététől: eddig íehér kenyeret ettek, most a kenyerök barna; divatos volt eddig a ru- hájuk( most pediglen ócska, — bizony kevesebb számú öngyikosságról számolna be a statisztika. A társadalom, mely az igények nagyra- növesztésével előbb belehajtja bizonyos urhatnámság gőzével az egyént olyan helyzetbe, a mi hiúságának megfelel, később, mikor az a hozzá nem való helyzetért való küzdelemben erejét kimerítette; ismét a társadalom az, mely előítéletével útjában áll annak, hogy az életfentartáshoz szükséges kenyeret megszerezze. Azonkívül, hogy mély szánakozásunk kiséri a társadalom ezen megszerencsétlenedett alakjait, szánakozásunkba belevegyül érzelmünknek az a fajtája is, mit az élhetetlenség miatti bírálatunk hiv ki önkéntelenül ellenük. Fontos nemzetgazdászati okok is kihívják e körülményre a szocziologus figyelmét. Aggódva gondolunk faji alakulásunk jövőjére, midőn a kétgyermekes rendszer divata hazánknak oly területein is kezd Iábrakapni, hol annak eddig nyoma sem volt; joggal látjuk faji önállóságunk veszélyeztetve, midőn az egyre szaporodó kivándorlók statisztikáját olvassuk. Nem lehet csekélyebb aggodalmunk a fenti szempontból sem, midőn látjuk, hogy a társadalom önmaga teremt olyan vak előítéleteket, melyek az egyént az élet elől a megsemmisülésbe kergetik. Pedig a munka mindenkinek nyújt kenyeret, csak ne válogassunk abban s ne akarjunk követeléseinkkel a létkörülmények ellenére is az életnek igényeink szeszélye szerint diktálni. Akkor oszladozni fog az előítélet s kevesebb áldozatot fog követelni magának az élhetetlenség. Válasz egy hegyközségi választmányi tagnak. Mielőtt hivatalosan felvilágosíthatom a „Czifra nyomorúság“ czikkiróját, kijelentem, hogy a személyemet nem érintő dolgokra nem reflectálok. Hogy mire való a hegybíró, azt a hegyközségi rendtartás előírja: de úgy látszik, hogy azt az „egy községi válaszmányi tag“ nem tudja, mer ha tudná, akkor keserves és meggondolatlan feljajdulását ott hozta volna fel, a hol annak helye vau, a választmányi ülésen. Megnyugtatom czikkirót, hogy a hegybíró tudja a kötelességét; ennek teljesítésére esküt is tett s azt meg is tartja Azt, hogy az egész nyár folyamán nem látta, annak csak örvendhet, mivel hivatalos szükség nem volt rá; sem mulatni, vagy valakit mulattatni hívatlanul nem szokott. Csak azt csodálja, ha nem látta, hogy láthatta meg a hegybírót a tornáczon pipázni ? Nem látott tehát és azt állítja saját maga meghazudtolásával, hogy a hegyőrök a hegybírónak dolgoznak. Ugyan kérem, mit? Szedje össze az adatokat, erre leend idő a legközelebbi választmányi ülésig ; megengedem, hogy előter- jeszsze. Még azt is írja, hogy látta, miszerint a szárnyasokat a hegyőrök lövöldözik s a hegybírónál nyájjal van. Ha mindezeket láthatta, hát tudnia kellene, hogy a hegybíró a saját szükségletére tartott szárnyasokat a hegyközségi rendtartásban meghatározott zárthelyen tartja. Nem kellett volna ezt elhallgatni ; mert igy állítását valótlanságnak nyivánitom. Czikkiró rendtartásról is beszélget. Felhatalmazom, a mi különben is kötelessége, hogy ezt ott hozza fel, a hol annak helye van; ne irkáljon feltűnési vágyból, mert még a félrevezetett nagy közönség azt hiszi, hogy valami okosat akar s mindjárt megválasztják „hegy királynak“ és a hegybírónak vélt nagyfizetése mellett megajándékozzák a még be nem ültetett területekkel. Én nem szoktam álarcz alatt járni; tehát kérve kérem, hogy a hegybiróságom alatt elkövetett állítólagos rendetlenségeket részletesen szedje össze és azt nyíltan adja elő a választmányi ülésen. ' Csupán azt kívánom végül megjegyezni, hogy vakondokokkal itt a hegyben kapával tanultam ugyan elbánni, de tisztességes emberekkel szemben vannak más eszközeim is ; azt ajánlom, hogy a köztisztviselők hírlapi birálgatása helyett czélszerübb, ha saját mesterségeinket folytatjuk. Hrabovszky József, hegybíró. PinczeszöYetkezetek alakítása. A hazai szölömivelés jövedelmezőségének biztosítása és fokozása végett, gondoskodni szükséges a bortermés okszerű kezeléséről és előnyős értékesítéséről. Ez a szőlősgazdáknak szövetkezeti alapon leendő egyesülése utján lévén legczél- szerübben elérhető, a nagym. földművelésügyi m. kir. miniszter ur intézkedett egy olyan népies útmutatás kiadása iránt, melynek czélja az,
