Szabolcsmegyei Közlöny, 1876 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1876-07-13 / 3. szám
111. évi folyam, 1876 3. sz Nyíregyháza, július 13. Vegyes tartalma hetilap. 5PNf B ElőQzctési árak hrlyhen és postán küldve: Egész érre . ... . . 4 frt. Félévre ....... 2 „ Negyedévre ..........................1 „ Előf izetési pénz s minden közlemény a ,,Szabóirsmegyei Közlöny4* szerkesztőségéhez bérmentve küldendők. Hirdetések jutányosán küzűltatnek. Öt hasábos (jStiW nor térfogata egy.tori közlésnél 5. kr, többszörinél 4 kr. liélyogdlj : minden belgtatiísért külön 80 kr. „Njilt-tér‘-i közlemények dija : egy négyszer hasébzott garmond sor 20 kr* ' ' " * «0 •Név- vagy hérmentetlenül beküldött kéziratok nem vétetnek tekintetbe. Úgyszintén kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 10 kr. Nézzünk szét a nagyvilágban ; nem látjuk e hogy még a legcsekélyebb kiterjedésű ország fiai és mily meleg ragaszkodással viseltetnek nemzeti öltözetükhöz, szokásaikhoz és erkölcsükhöz, egész a makacs önfejűségig ? Vagy talán éppen ez által is ebben mutatják ki miveletlenségü- ket ? Lehet, hogy sokan gondolkoznak igy. Am tegyék. De én megvallom, hogy bizonyos nemével a szégyennek viselem az idegen öltözetet. Vannak másodrendű, csekélynek látszó dolgok, melyek közelebről tekintve s lénj’egiiket véve, még is nagy fontossággal bírnak. Látjuk hogy még a leghatalmasabb nemzetek is, kiknek épen nem lehet okuk félni az elnyeletíetéstől, megsemmisítéstől és beolvasztatástól; még is mily féltékenyen őrködnek a nemzetiség ügye körűi. Mi azonban folyvást a legnagyobb közönnyel nézzük a nálluk naponként hatalmasadó germanisátorok s mások működését. Magyarosodjnnk azért: ne csak öl-! tözetben hanem a nyelvben is. Es ez már, t. i a magyar nyelv bírása igen fontos ránk, s nyíregyházára nézve is ; leginkább pedig a hazára. Ha Magyarhonban a magyar nyelv elsajátítására nagyobb gond fordittatik a múltban, ma Magyarország egészen más állást foglal el az európai népcsaládok közt; nem ily alárendeltet. Ma európa ismét a válság előtt áll. Ki tudja rövid időn minő alakot öltenek magukra az államok és az egyes nemzetiségek. Két erős hatalom készül, vagy már megy is a sikra hogy százados politikáját érvényre jutassa. Egyik az orosz, másik a porosz ; amaz szláv iát, emez germániát akar teremteni. Kérdem, lehetséges volna-e ez; vagy csak gondolnának reá a hatalmak, ha egyes országok, ide értve Ausztriát, Magyarországot, Szerbiát, Bolgáriát sat. saját uemzeti válfajuk természetéből és nyel véből indáivá ki, művelődik vala már szá- zadokkal ^ezelőtt ? Bizonyai nem. Míg ellenben igy, csak mint portéka tekintetnek, kikre a nagy hatalmak alkudoznak; A magyarnyelv elsajátítása, mint fen tebb is érintem, fontos ránk nyiregyháza- iakra nézve is. A nyirengyházai szláv ajkú nép ide lett ékelve a legmagyarabb megye lakói közé : tehát életszűkséggé vált a magyar nyelv. Es ki hinné hogy mégis annyira elhanyagolták azt vezetőik, a lelkészek a népanyagi kárával, mely viszás körülményen még ma sem akarnak gyökeresen változtatni. Mit ér az ha a 12 éves gyermek midőn az/iskolából visszamegy a házi tüz- s az egyházba, tud Tis^KÍ^W^yárul ? A háznál és templomban teljesen elfeledi s lesz az ami az öreg apja. Ez az oka annak, hogy a Nyíregyház város vagyonos polgárainak gyermekei is maradnak gazdálkodók, 100-200 közzül alig válik ki egy, áki tudományos pályára adia magát. És ez uraim nem jól van igy. Ez előbb-utóbb megboszulja magát, sőt már ma is tapasztalhatni a túlságosan sok idegen értelmes egyéneket. Miért ne lehetne minden második vasárnapon magyar isteni tiszteletet tartani a népeknek ; nem a müveiteket hanem a tanyai s városi gazdálkodó népet értem ? Bizony lehetne ; sőt kellene. Azért ajánlülagjyju'OSodjHiili ! Csudálatos nép vagyunk mi magyarok. Mindenütt fennen hangoztatjuk, hogy magyarok vug3runk ; hogy büszkék vagyunk magyarságunkra. Ebben különben van is valami. Három nemzetet ismerek Európában, melynek fiai még ha kicsinyitőleg említik is faját, vagy boszantási szándékból dobják szemébe nemzetiségét, mindig nemével a büszkeségnek válaszolnak hogy: az vagyok ! E három nemzet az angol, a fran- •zia es a magyar. Való, igaz, hogy szegény hányt-ve- tett, vihartépett nemzet vagyunk, még is meg kell vallanom, ha kinevetnek is, hogy nem adnám magyarországomat a leggazdagabb nemzet az angol kincshalmazáért, nem a gőgös porosz nép halántékát körül folyó dicskoszoruért; nem Peru aranyaiért és Brazilia gyémántjaiért. Meg vagyok győződve, hogy igen sokan éreznek velem igy c hazában ; még is mennyi a magyartalanság, mily nagy a haza érdekei iránti közöny s a honfiúi erények iránti tiszteletlenség még saját körünkben is! ? Levetettük a szép magyar ruhát s idegennel cseréltük fel; kalpag és kucsma helyett köcsög kalap emelkedik fejünkön Mit szólnának őseink, ha felkelnének sírjaikból s meglátnának benőnket, korcsnemzedéket ? ! Tudom és megengedem, hogy „restis non facit monachum“ ; hogy ez idegen ruha is takarhat becsületes magyar szivet; de én azért mégis jobban szeretném ha nem vetettük volna le, ha még most is és mindig viselnénk ősi, nemzeti öltözetünket. TÁRCZA. ft f lK ITi E D EU IjB Á B, — Eredeti beszély — Irta: ifj. Donászy Fcrencz. Miklós. Hanyatló félben van a nap, sugarai mint bibor küllők meredeznek a láthatár kék hegyei felett. Nincs szebb az alkonyatnál; a hazatérő nyájak kolompja, az estharang szelíd szava, és a mindent megaranyozó búcsú sugarak oly képet alkotnak, melyet nem képes senki visz- sza adni, csak ama nagy mindenható művész... a természet, melynek album lapjain találunk több ehez hasonló képet. A mint a hazatérő nyájak, s a gabonát hazahordó szekerek által felvert porfellegek eltűntek ; a falufelé egy lovagot láttunk ügetni, setét, habos ménen az országúton. A lovag fiatal és szép. Az akkori idők divatja szerint, hosszú fürtökben válaira hulló gesztenyeszin hajat viselt, miket kerecsen tollas fövege alatt, lágyan lengetett a gyenge szellő. Nyiltszivüséget tökrödző arcza, és kék szemei egy rokonszenves alakot állítanak az olvasó elé. A lovag vizsga tekintettel nyugtatá szemeit a vidék égig nyúló szikláin és hegyein. Miután égy darabig vizsgálódott szemeit a csalódás kifejezésével fórditá lova fejére és megsarkantyuzá annak oldalait. A mén vágtatva haladt a közeli falu Mire beért a faluba, arra már a nap lenyugodott, mindent ama kelemes félhomály borított melyet az ábrándos lelkek úgy szeretnek. Kövessük mi is a lovagot; az utczákat öntöző s éneklő leánykáknál megszakadt a dal, s bámulva néztek az i'iggetö lovag férfiú felé, oly ismerősnek de oly újnak tűnt fel előttük ez az arcz. A falu déli részén a fáktól élrejtve és beárnyékolva fekszik egy hosszú nádfedelii alház, magas palánkkal körülkerítve. Udvarán vén akáczok hajtogatták lombos ágaikat egészen a ház felé hajolva mint ha oltalmazni akarnák az ég minden csapásától, a ház végébe szép rendben hosszú kert ynulik le, majd egész a közeli erdőszélig, a csűrök kazalok akiok s egyébbgazda igás épületek emelkedtek. E ház özvegy Galombosi Galambosi Anna nemzetes asszonyé. E ház előtt állt meg a lovag. Lováról leugorva kinyitá a palánk erős ajtaját s lovát kantárjánál fogva az udvarba vezeté. A tornáczon egy örömsikoltás hangzott, s könnyeden szőkéit le onnan egy mintegy tizenhat éves leányka. Miklós! édes Miklós bátyám! Isten hozott, hogy fog örülni anyánk hogy megérkeztél, oly régen vártunk már, s mig beszélt; hó karjait bátyja nyaka körül foná, s ajkát mintegy csókra nyujtá felé. Miklós szólni nem tudott, csak az öröm őrületes némaságával szoritá keblére erősen húgát. Egy darabig igy tárták egymást átkarolva. Jer be a házba, — szólt a leányka vidoran, — szegény édes anyám hogy fog az Őrölni, de tudod mit Miklós ? Mit édes Izám ? Te kiu maradsz az ajtó előtt, én csak lassan készítem erre elő anyánkat, de lovadat is el kell vezettetnem, János, János. Az udvarban levő egyik épületből egy cselédforma öreg ember czammogott elő. Összecsapta kezeit, oda ment Miklóshoz kezet akart csókolni. Ne bántsa János, csak szorítsa meg, papoknak és öreg asszonyoknak szokás kezet csókolni. Oh édes urfi, azt hittem hogy mikor elment sohase látom többet, öreg vagyok, de az Isten meghagyta érnem hogy a kft kezemen hordoztam mégegyszer megláthassam mekkora legény lett belőle, mekkora volt mikor elment. János bácsi vezetesse el Miklós lovát, — szólt Iza félbe szakítva az öreg ömlengéseit. — Adjon neki jó abrakot mert hosszú útról jön — folytató Miklós, — Jer Izám a hfyzba. Hogy fog őrülni a nagyasszony mily derék szép legény lett belőle, ha ezt a boldogult nagy uram látná, — dörmögé magában az öreg, miközben a lovat maga vezeté az istálló felé, ott oly adag abrakot adott neki örömében hogy hat lónak is elég lett volna. Te Pista, — szólt az ott tisztogató ko- kocsis forma személyiséghez, — látod ezt a lovat ? Látom János bácsi 1 No jól van, ha látod, ennek a lónak még ma olyan fényes legyen a szőre mint a napsugár, enni inni elég legyen neki megértetted? juk e kérdést a közönség s a praesbiterium figyelmébe. Hiszen a nyíregyházai szlávajku nép oly magyar, a minő csak kell hogy legyen szívben és lélekben. Miértne lehetne nyelvben is az ? ! Magyarosodjunk tehát, öltözetben és beszédben egyaránt. Ezt elvárja a haza é8 el Nyíregyháza város polgárságának érdeke. Kuethy. A nyári vizsgák után. Hogy az iskolai nevelés és az oktatás az emberi elmét képezi, szivét nemesíti, hogy voltaképen csak az iskola befolyása folytán lesz, emberré az ember, amennyiben általa nyeri meg az igaz, szép és jónak élő, maradandó fogalmait; az oly igazság, melyet mai napság okos és értelmes ember kétségbe nem vonhat. Ezen magasztos eszményi czélért már nem kell oly igen küzdeni, ezen czél már nagy részt ki van küzdve, sok helyen az állás pont el van foglalva. A hol ezen nemes czél ki- küzdetett, ott a legfőbb érdem minden bizonnyal a tanerők-é, mind a kik a kultúra hivatását a néppel megértették, meg azon igazságot is, miszerint az iskola a műveltség szülője, a népszabadság és jólét fonása. Mivel pedig csak jó tanító képezi a jó iskolát; ennélfogva bátran ellehet mondani, hogy a tanítóság hatalom, habár nem is nagy í de a kultúra áldásai terjesztésében okvetlen fontos hatalom. Minden hatalomnak czélja a hódítás, de mindegyik hatalom a maga módja és maga eszközeivel hódíthat. A hadsereg fegyverrel, harcziasan hódit, az iskola és annak főtényezője a tanító, a tudomány fegyverével, a művelődés eszközeivel törekszik Meg János bácsi.', No jól van, tudod mi a hir ? Nem én. Miklós Urfi megérkezett a király udvarából, s ezzel az öreg ott liagyá a bámuló kocsist. Iza benyitott a szobába, ott egy meglett korú tisztes asszony éppen a fehérnemű rendezésével foglalkozott. Iza oda ment nyakába borult és megcsókoló. Mi lelt Izabellám ? — kérdé Galambosiné. Iza nem szólt csak nevetett és könnyezett egyszerre. Miklós, Miklós rebegé ........ Az égre tán tudósítást kaptál hogy valami baja van — szólt reszketve Galambu- siné, letéve a kezében levő ruhadarabot, — szólj mert e tétovázás megtöri szivemet. Nem neki semmi baja — Tagoló Izabella. Talán megérkezett ? Erre feltárult az ajtó belépett Miklós. Az özvegy viharos sikoltásával borult az érkező k ebiére.......... Eg yik sem tudott mást szólani, mint, óh édes fiam ! óh édes anyám!........ Iz abella ott állt. Hát engem egészen kihagynak ? — kérdé ezüst csengő hangján. Az özvegy ö hozzá is oda ment s keblére vonta — édes kis leányon^ — rebegé. A kedélyek lecsendesedtUj, Miklós fáradtan telepedett le a nagy ferbte bór pam- lagra. Ugy-e elfáradtál, s egészei megtört az ut édes fiam ? felé. (Folyt, köv.)
