Szabolcsi Őrszem, 1939 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1939-06-15 / 8. szám

SZABOLCSI ŐRSZEM 3 előrelátással és körültekintéssel vezetett élet- tevékenységet próbálom beállítani az örökké­valóság hosszmetszetébe, vagy a világegyetem keresztmetszetébe, csak annyit állapíthatok meg, hogy az ember a saját célja felől hal­vány se jtelemmel sem rendelkezik. Ha útjá­nak végső pontját próbálom előre meghatá­rozni az általa eddig megtett útból, annak irá­nyából és várható további alakulásából, csak egyre következtethetek: arra, hogy az ember célja az, amit ugyanolyan elavult köznyelven ezzel a szóval fejezünk ki: „pokol“. Oknyomo­zás és értékvizsgálatok alapján próbálhatunk elmélkedni az élet értelme és értéke felől, bi­zonyos komolynak tetsző, tudományos színe­zetű csevegésekben, de ezek az ember céljáról feleletet adni nem fognak, mert nem is tud­hatnak­Az ember céljáról csk Az szólhat, Aki az embert létrehozta és az életbe beállította. Az, aki engem létrehozott és a tér és idő ke­reszt- és hosszmetszetébe beállított, ezt üzeni nekem arról, ami célt elibém adott: ... „Nem látsz célt magad előtt? Ne félj, mert megvál­tottalak, neveden szólítottalak, az egyszülött Fiamat adtam érted, hogy Benne fiammá fo­gadjalak. Ne félj! Fogadd el, maradj benne, hogy megtisztíthassalak kiváltképen való néppé, jó cselekedetre igyekezővé, mert úgy szerettelek, hogy most az én gyermekemmé fogadtalak az én Egyetlenegyemben. Hogy mi a végső terv rólad, az igazi örök célod, majd nálam megtudod, amikor te is hasonlóvá let­tél Fiamhoz. Most légy boldog abban, hogy nem te választottál célt magadnak, hanem én választottalak téged, hogy sok gyümölcsöt te­remj, mert látod, az egész teremtett világ só­várogva várja az én fiaimnak a megjelenését.“ ... Ez a cél. De ez sem cél úgy, ahogy emberileg értjük, hanem rendeltetés. Boldog, dicsőséges rendeltetés. Szeged. Dr. Csillik Bertalan egytemi m. tanár. AZ EGYHÁZRÓL Szeretsz-e templomba menni? Református tesvérem, szeretsz-e templom­ba menni? Vagy csak megszokásból, esetleg illemből látogatsz-e el néha? Akkor szinte lát­lak, amint beülsz egy egész csomó igénnyel megszokott padodba s megszemléled, rokon- szenvesek-e a körülötted ülők, akiktől elvá­rod, hogy tisztelettel bánjanak veled. Fontos, hogy kellő hőmérsékletű legyen a templom és ho^v kedves énekeid kerüljenek sorra. Mikor pedig a lelkipásztor belekezd beszédébe s te kényelmesen elhelyezkedsz a padban, felvil­lan szemedben a kritikus várakozó tekintete, aki szigorúan megbírálja, jó volt-e a prédiká­ció, vagy nem. Úcrv sajnálok minden református embert, aki csak annyit vár és legfeljebb csak annyit tud kapni egy gyülekezeti istentiszteleten, hogy megállapíthatja: szépen beszélt az ige­hirdető, és megnyugodva távozhat, mert ele­get tett Istennek. Olyan nagy örömtől és boldogságtól ma­rad megfosztva az az ember, aki nem értette meg, micsoda nagy ajándéka Istennek, hogy mi tagjai lehetünk az Ő tiszta evangéliumi egyházának és hogy résztvehetünk istentiszte­letén. Nem mi teszünk szívességet Neki, ha templomba megyünk, — ellenkezőleg, Ő olyan kegyelmes, hogy megengedi nekünk. Te pedig, Testvérem, ne embert menj el hallgatni, — de Istent. Az Igében Ö mindig szól hozzánk, s ha valami meg is zavarja áhí­tatunkat, hidd el, aki azért megy templomba, mert Istenhez vágyik közelebb jutni, mindig kap Tőle lelki ajándékokat. Nekem mindig boldog öröm belépni templomunkba mert olyan az számomra, mint­ha minden alkalommal bizonyságot tennék hitemről az egész világ előtt. Igen, én ide tar­tozom s ha egész életem hálaének lenne, akkor sem köszönhetném meg Istennek eléggé, hogy Ö Igéjének fényével világít itt nekem. Tudom, hogy otthon is lehet imádkozni, Bibliát olvasni. Ez természetes, hiszen magá­nyos, csendes áhitat nélkül nincs keresztyén élet. De micsoda öröm, hogy nekünk, akik közös hitben, közös világosságban, egy édes­anyának gyermekeiként szétszórva járjuk utainkat a világban, — megengedte Isten, hogy Önála, az Ö vendégszerető atyai házában találkozhassunk. Itt mindnyájan egy család gyermekei vagyunk, akárhonnan jöttünk, s szabad mindenkinek túláradó szívvel énekben magasztalni a mi Atyánkat. Ilyenkor úgy megértem a zsoltáros Dávid király boldog fel­kiáltását: íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak! Kérd Tőle az áldást és neked is megeleve­nedik a templomi istentiszteleted. Márton Lászlóné.

Next

/
Oldalképek
Tartalom