Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-04-01 / 4. szám
2 SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. április hó. megnőtt igényeivel. Fent és lent egyaránt szinte tobzódva halmozódtak az utóbbi évtizedekben az igények. Láttam falusi zsellérfiut pantallóban és kamásnis cipőben, divatos bőrkabátban es látjuk ezerféle módon és alakban, a társadalom minden rétegében annak az egészségtelen, a mindennapi békesség és a mindennapi kenyér szempontjából egyaránt veszedelmes igényességnek a jelentkezését és uralkodását, amely a falusi szegény napszámos- fiút kivetkőztette egyszerű, tisztes, magyaros ruházatából. És fájdalom, alig látjuk viszont jelét annak, hogy hasonló vágyakozással és igényekkel néznénk a ma- gasabbrendü élet, egy tisztultabb világ, egy lelkileg finomabb és gazdagabb jövő felé. Ilyen vonatkozásokban túlságosan is igénytelenek vagyunk. |f Hol vagyunk ma általában a puritán élettől? Hol vagyunk attól, hogy a puritánok, a lélekben és életükben tiszták alakítsák a ,,közvéleményt", a tömegek élet- felfogását? Nem ott van-e a hiba, nem azért van-e úgy, ahogy van, mert mi magunk is, akik az Ige népének szeretjük magunkat nevezni, megsavanyodott kovásszá, megizetlenedett sóvá lettünk ?! Érdemes ezen elgondolkozni. És nem kell-e visszatérni — ha élni és boldogulni akarunk — atyáink egészségesebb, tisztább életfelfogásához, igénytelenebb életmódjához és viharállóbb jellemük titkához: az életformáló és életmegszentelő Igéhez? És nem kell-e szívünkre vennünk és az életünkkel továbbadnunk halhatatlan Arany Jánosunk nagy tanítását: ,,Földi ember kevéssel beéri, Vágyait, ha kevesebbre méri"!? Ferenczy Károly. TÁRCA Megtagadtalak... Uram ! én Téged megtagadtalak! Együtt ültem békésen Veled, arcodra néztem, fogtam a kezed. Egyszeresük éreztem, hogy zuhanok sötét lesz — és forgószél támad s én ott vagyok a főpap udvarában s így felelek a cselédlánynak: „Nem ismerem, — én soh'se láttam őt! Uram! Te ott állsz Kajafás előtt. A terem mélyén sötéillk a bú A fájdalom és a — halál. Magad vagy ott Megváltó Jézusom, Szent tekinteted most engem talál, — Én Idekinn az örömtüzek mellet bizonyítom, hogy nem is ismertelek ! óh, vedd le rólam szent tekinteted! Eléd ontom bűnbánó könnyemet — Uram ! hidd el, mégis, mégis szerettelek ! Nyíregyháza. Vajas Klára. Isten hőse Japánban* Irta: Dr. Dómján János. A karácsonyi vándor. 1909 karácsonyán egy sápadt, vékony diáik lépett ki a köbéi theologia kapuján. Társai már napokkal ezélőtt szétszéledtek, hogy boldog családi körben örvendezzenek a Megváltó születéséinek s ő most egyedül indult el, hogy .magának otthont találjon. Nem tétovázott, mert tudta hová megy. Útját arrafelé választotta, ahol a távolban imár sötétlettek a siníkavai nyomortelep összezsúfolt házad s látni leihetet a o&enevész ut- cagy er ekeket és zajos korcsimálkait. Kevés ruháját, néhány könyvét kézikocsin maga tolta jövendő lakásáig, alhol derekas munka várt rá: a vérfoltos falakat újra kellett meszelni, hogy a bennük elkövetett utolsó gyilkosság szomorú emlékét eltüntesse. Fülében még ott csengtek a theologia .igazgatójának kérlelő szavai, aki fényes jövőt jósolt neki s mindenáron szerette volna visszatartani ettől a lépéstől. De hasztalan. A kérlölésre még erősebb lett elhatározása, hogy életét és munkáját a nyomortanyák lakóinak szentelje. A gyermek. Hogyan jutott erre az elhatározásra? Amint erre a kérdésre választ akart adni, édes és szomorú eirdékeklbem elvonult előtte egész eddigi élete. Látta magát mint kicsiny gyermeket, akihez otthon csak akkor voltak kedvesek a mostoha anyja és testvérei, ha vendég érkezett és mindig éreztették vele, hogy korán elhunyt atyja, mint idegent hozta he a családba. Keserű napjait nem Ha megáll a Makkai-féle történelmi igazság s ha igaz, hogy a világháború végeztével meghalt a régi Magyarország, akkor ebből természetszerűleg az is következik, hogy halálra Ítéltettek és idővel ki is pusztultak azok az emberek, akik személyükben jelentették a békebeli hitvallókat, átformálásra kényszerűitek azok az intézmények, világfelfogások és keretek, amelyekben a háború előtti magyar ember boldog békeéveit töltötte. Csak egy nem változott meg: a krisztusi igazság, amely egy és ugyanaz a világháború előtt és a világháború után. Balgaság minden bajért a Mát felelőssé tenni. Csak a lelkileg is vénülő emberek felfogása kendőzi utolérhetetlen széppé a múltat, mert hiszen a múltban is voltak hibák és súlyos bajok. A ma már idős ember háború előtt fiatal ember volt. Az idős ember testi és lelki betegségeinek, nehézségeinek súlyát tükrözi vissza a Ma és sóvárogva gondol vissza a múltra, amikor a fiatalság gondtalansága, felelőtlensége, frissessége és üdesége aranyozta be a láthatárt, de amely időszak ugyanakkor az akkori öreg embereknek éppen olyan gondterhes, nehéz és kilátástalan volt. Ha megáll a Makkai féle történelmi igazság és igaz az, hogy ennek az országnak is magyarságra van szüksége, akkor a Farkas István püspök úr kérdésére azt kell válaszolnunk, kogy a tiszai falvak régi reformátussága meghalt, mert új keresztyénségre volt szükség. A háború vérzivatara, a forradalmak szennyes porfelhője végig száguldott a szabolcsi falvakon is és bizony sok erkölcsi értéket röpített magával. Az új lelkészgenerációnak nehéz akadályok álltak útjába. Soha nem ismert, nagymértékű anyagi gondok között vad, neveletlen emberanyagból kellett fáradságos munkával hívő keresztyéneket nevelni. A falu jegyzőjének, tanítójának, rombadöntött tekintélyét semmiből kellett újra felépíteni s a földesurak védett gazdákká váltak az elszegényedés kapcsán, — ezért is nagyban csökkent az adakozási készség. Hogyne rendült volna meg a szülőtisztelet a gyermekekben, amikor volt idő, mikor az Istent, nemzetet és családot is száműzték az ember életéből! édesítette meg az iskola sem, ahol mindig az első tanulók között volt. Szünetben elhúzódva, valamelyik sarakból nézte vidám társai játékát és aggódva vigyázott arra, hogy senkit meg ne bántson. Amikor — teljesen alaptalanul — meg is vádolták, hogy egy kisleány az ő ütésétől lett súlyos beteg, három napig szakadatlanul sírt s minden apró holmiját pénzzlé téve ment el a szülőkhöz, hogy kárpótolja őket s bocsánatukat kérje. Ebbe a rossz emlékbe még hosszú évek múlva is belejajdult a lelke, valahányszor rágondolt. Egyetlen és zavartalan örömét a természet adta. Szívesen járta be tekintélyes birtokuk mezőit, ahol a béresek, miint legidősebb fiút, mégás tisztelettel fogadták s legnagyobb öröme volt, ha a virágbaborult cseresznyefák, csodálatos és ismeretlen mezei virágok közt kószálhatott, vagy a rizs aratásánál felügyelt. Teltek az évek s nagy, súlyos terheket hagytak hátra: atyja meghalt, a birtok megapadt, jórészt elveszett, de egyetlen megértőjének, a természetnek mind forróbb szívű szerelmese lett. Mindez egy szempillantás alatt átfutott emlékezetén s örült, hogy mögöttük vidámabb emlékek fénye is felragyogott lelkében. Krisztus keresztje alatt. Egyik ilyen kedves emléke az amerikai missziói iskola volt, ahová az angol nyelv kedvéért járt. Ekkor már gazdag nagybátyja nevelői gondoskodása alá került, aki szívesen törődött vele, de kit agad ássál fenyegette, ha keresztyénné lesz. A Lélek munkáját azonban emberi akaratnak megakadályozná nem lehetett. A fenyegetés nem használt s amikor a kereszt történetét hallotta, zokogva tért meg és ajánlotta fel életét Krisztusnak. Szívéből eltűnt a múlt minden keserűsége, kiáradó öröm költözött helyéibe s csakhamar megkereszitelkedett. Még most is tele lesz a szív© örömei, ha ráigondol. Tudta, hogy örökségét, nemesi rangját ezzel elveszti, de koldusszegényen is boldogan ment a theologiára. A hoszVálasz az üzenetre Annak a történelem-filozófiai tárgyú remek előadásnak, amit a napokban Makkai Sándor tartott Nyíregyházán, volt egy mélységesen bölcs és nagyjelentőségű megállapítása. Az 1918-as események keresztmetszetében megállapította Makkai Sándor, hogy Tisza István tragédiája egyben a régi Magyarország halálát is jelentette. E halál után nem lehet semmi olyan többé, mint amilyen az előtt volt s e halál után uj magyarságra van szükségünk. Ezek a megállapítások általános érvényűek, tehát vonatkoznak a magyar reformátusság hitéletére is. Külön érdekessége ennek a nyilatkozatnak számunkra az, hogy mintegy feleletet ad Farkas Istvá,n tiszáninneni püspökünknek a „Szabolcsi Őrszem“ első számában közölt poétikusan szép üzenetére. Ebben az üzenetben hazasóvárgó nosztalgiával simogatja végig a szabolcsi származású püspök leíkiszeme a tiszai füzeseket, a nád- fedeles házakat és galambducos parókhiákat. Ugyan akkor nagyjelentőségű és súlyos kérdéseket is felvet a Szabolcsban maradottakhoz. „Van-e még tisztessége az öreg szülőknek?“ „Van-e még szeretett lelkipásztora, tanítója, jegyzője és földesura a tiszaparti falvak nak ?“ „Nem halkultak-e el a zsoltáraitok ?“ „Tudtok-e még imádkozni, igét hallgatni?" Mint a bizánci kapura dobbanó buzogánycsapások, úgy döngenek ezek a kérdések a szabolcsi reformátusság lelkiismeretén. Lehet-e és szabad-e őszintén feltárnunk a szabolcsi reformátusság mai helyzetét s szabad-e összehasonlítanunk a békeidők hitéletével? Ha megvizsgáljuk a szabolcsi falvak relor- mátusságának hitéletét, sajnos, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a békebeli viszonyokhoz képest ma kevesebb a születisztelő gyermek és kevesebb lelkes, buzgólködó lelki- pásztort, jegyzőt, tanítót és áldozatkész földes- urat találunk. De mások az emberek és mások az életviszonyok is.
