Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-04-01 / 4. szám
1937. április hó. SZABOLCSI ŐRSZEM 3 Elhalkultak a zsoltáraink is. Töredelmesen valljuk, hogy kevesebb súlyt fektettünk a dicséretek éneklésére, mint az énekek dicséretére. Dalköreink műdalokra rendezkedtek be s közben elfeledkeztek a zsoltárok szépségeiről. Vallástanításunk kevesebbet törődött a dallamba öntött ima megtanításávál, ez az oka annak, hogy egy pár közismert dallamtól eltekintve, amit tisztességből minden református ember megtanult, gyakran előfordul, hogy az orgonát csak az énekvezető hangja kiséri. Színtelen és üres lett az imánk is. Nem az emberi szivet Isten szívével összekötő sóhaj, boldog odaadás ma az imánk, de vagy a megszokott szavak értelemnélküli mormolása, vagy szónoki cikornyák, üres frázisok nagyhangú előadása, Visszavágyjuk őseink egyszerű, de áhitatos, rövid imádságait. Zengőbb zsoltárokat és bensőségesebb imádságokaí vár és igér a jövő. Hinnünk kell az állandó fejlődésben s látnunk kell, hogy évről-évre jobb a helyzet a hitélet terén is. Erkölcsi értékek, szellemi erők újjászületésénél évtizedek csak másodperceket jelentenek, ma tehát még nem tudjuk lemérni azt a fejlődést és haladást, amit a háború utáni uj magyar ember lelkiekben elért. Nem tagadhatjuk le azonban azt, hogy sok tekintetben már ma is túl vagyunk azon a mértéken, amit hitélet kérdésében a békevilág jelentett. A jövő szempontjából bennünket csak egy érdekel. Milyen úton halad a fiatalság? Ebben a tekintetben pedig nyugodt lélekkel vallhatjuk meg, hogy jobb erőteljesebb és hitvallóbb, mint a békebeli fiatalság volt és szervezettebb. Az egészséges, józan levente típusa lassan kiszorítja a korcsmái borgőzös bicskás magyart. A sok nyomorúság, sorscsapás okosabbakká, takarékosabbakká tette az embereket. A vasárnapi iskolák, Soli Deo Glóriák, Csendes Napok lélekben többet építenek az ifjúság között, mint a füstös diákszobák békebeli kártyacsatái. A templomok tövében meghúzódó sok-sok újonnan épült falusi, tanyasi iskola, az áldozatos életű lelkipásztorok és tanítók keze alól kikerülő fiatalság a magyar reformátusság minden reménysége. A tiszáninneni reformátusok szabolcsi püspökének adjon a jó Isten hosszú életet, hogy megérhesse ennek az új magyarságnak azt a fejlődési pontját is, amikor a szabolcsi reformátusság önérzetes igaz választ adhat a feltett kérdésekre: „Úgy van, jobban van Uram, mint volt!" Dr. Szesztay András Mi néked az egyházfegyelem? Szükség van-e a kerítésre, az ajtóra, a kőfalra, a határmesgyére, vagy nincsen? Attól függ, hogy kinek kell a kérdésre választ adnia. A tolvaj, a lelkiismeretlen ember, az értékeket nem védeni, hanem pusztítani akaró ember bizonyára azt mondja, hogy nincsen szükség semmi olyan korlátozásra, ami az ő vágyai, gerjedelmei, „természete" elé gátat vetne, határt szabna. Mások viszont, akik védeni akarják azt, amit értéknek ismernek el, amit vérből, verítékből, imádságból, fáradságból építettek fel, szereztek meg, azok számára nagyon is kell a szeges drót, a kerítés, a riasztó pisztoly, a védekezésnek minden fegyvere és eszköze. Van-e szükség egyházfegyelemre vagy nincsen?... Ez a kérdés is attól függ, hogy kinek kell rá választ adnia. Annak-é, aki azt sem tudja, hogy mi az Egyház, vagy annak, aki áldja az Istent azért, amit az Egyház által nyújtott számára és azok részére, akiket szeret, akikért él, akik hozzátartoznak. Biztos-é azonban az, hogy az embereket két csoportra lehet csak osztani: azokra, akik egyházellenesek, egyházzal nem törődnek és azokra, akik élnek- halnak az Egyházukért ? Nincsennek-e átmenetek a két csoport között ? Vagy nincsennek-e olyanok, akik hol az egyik, hol a másik csoportban foglalnak helyet ? Milyen könnyű volna minden egyházi kérdésre választ adni, minden nehéz kérdést megoldani, ha mi emberek elvégezhetnénk biztosan a csoportosítást és juhokra meg kecskékre bonthotnánk szét az embereket, szú tantere és elméleti tudományok azonban nem elégítették ki, hanem azonnal élettel és munkával akarta szolgálni Krisztust, s elhatározta, hogy kiköltözik a legközelebbi nyomortelepre, melyet már előbb ismert, s ahol a testi és lelki nyavalyák ezer fajta vár hasztalan gyógyító és segítő kézre. A keresztyénség nem tan, hanem élet, mondta s a keresztyének prédikálnak, de nem élik, amit hirdetnek. így jutott abba a házba, amely előtt most megáll, amelyet a nép babonás félelemmel került el a meggyilkolt (bent tanyázó szelleme miatt. Kik közé került a Lélek fiatal megragadott ja? A sinkavai nyomortelepen. Ahol sok a fény, sok az árnyék. A viláigváro- sok sötétségében és lelki nyomorúság legmegdöbbentőbb képeivel találkozik az ember. Londonban, a Themze partján a híres Westminster apátság ősi temploma és a parlament mesés gazdagságú paloták között hírdelik az angol dicsőséget és gazdagságot. S a folyam másik oldalán, pár száz lépésnyire a milliomosok palotádtól a legsötétebb nyomortanyák sírják az emberi szenvedés és a bűn jeremiádáját. Kóbé Japánnak legna- fíyob európai kikötője volt, ahol a hajóépátés és a nemzetközi kereskedelem a gyári munkások és napszámosok ezreit gyűjtötte össze. Kóbé mellett terült el az élet hajótöröttjeinek és Lázárjainak igazi hazája, a sáinkaiva.i nyomortélep. A japán lakás az európaihoz viszonyítva üres, mert alig van bútor benne. Itt a sötét sikátoré házsorok egészségtelen odúiban egymás hátán 6—8 ember szorongott. Az egészségesekkel együtt élt és aludt a tüdővészes, vérbajos és egyéb fertőző beteg, s fertőzés veszedelmét úgyszólván senki sem kerülhette el. Megtörtént, hogy a frissen kiterített halott mellé fektették a kisdedet, mert az volt az egyetlen lepedő az egész lakásban, amit az elhunyt alá tettek. Azonban az örökké dúsan arató testi betegségek és járványok veszedelménél «okkal nagyobb csapa* volt a lelki fertőzés. Egy nagyvárosi nyomortelep mindig gyűjtőhelye a társadalom aláhull ott és elesett elemednek s a sinkavad telep ebben szomorú mintául szolgálhatott volna. A kikötő matrózai itt kerestek olcsó élvezetet, hamis játékosok — Japánban nagy szenvedély a szerencsejáték, — itt kerestek áldozatokat, a koldusok seregei itt húzódtak meg s a rablók, gyilkosok itt találtak biztos menedéket az igazságszolgáltatás büntető karjai elől. Néhány újságíró megrázó tudósítást írt ezekről a mélységekről, de az emberek egyszerűen nem hittek nekik. A rendőrség csak a bűnösök után nyomozott a nyomortanyák lakód közt, s a kiáltó sebek szociális enyhítésére, vagy gyógyítására senki sem gondolt. Vallás, erkölcs, szeretet ismeretlen fogalmak voltak s a gyermek elvadultab- ban nőtt fel, mintha rengetegek szabad lakója lett volna. A mérhetetlen nélkülözés és szenvedés következtében a 26 éves fiatalasszony 56 óvesnék látszott, a bűnözés mindennapi dolog volt, s a felnőtt- és csecsemőhalandóság csaknem «háromszorosa volt az országos átlagnak. Kagava ezt a testileg és lelkileg lezüllött tömeget látta meg egyik útja alkalmával. Egy síró fiúcskát kísért haza, akit utcatársa megvert és rizsét szétszórta s most a porból összesepert rizzsél nem mert hazamenni. Otthon egy évek óta beteg és napok óta éhező apa várta a szegényes élelmet, amely közben egészen hasznavehetetlen lett. A gyermeket anyja megverte s az aipa tovább éhezett. Kagava csak ezt az egy megrázó képet látta, de úgy érezte, «hogy olyan ez a nép, mint a pásztor nélkül való nyáj s elhatározta, hogy azzal a könyörülő szeretettél, amellyel őt szerette Jézus, elmegy hozzájuk és hirdeti az •evangéliumot. *A „Missziós Füzetek“ engedélyével. Külön is megjelent és kapható 20 fillérért Budapesten a Magyar Református Külmdssziói Szövetségnél. (Folytatás« következik.) csoportosíthatnánk jók és rosszak osztályára. Hogy ezt a szétosztást nem végezhetjük el, az épen az egyházfegyelem értelmezése és alkalmazása pillanatában tűnik ki legjobban. Ha az édesanyám megfenyít, ha az édesapám megver, vagv másképen megbüntet, nem tagadom meg a nevét, a családot, különösen nem teszem akkor, ha családi ház, föld, bírtok is kockán forogna, ha a családtól magamat elszakítanám azt jelenthetné, hogy kitagadnak ők is az örökségből, a családi közösségből. Mi történik azonban akkor, ha az Egyház fegyelmezni akar ? Elfogadj uk-e olyan készségesen a fegyelmezést, a feddést, a büntetést, mint ahogyan el kellene fogadnunk, mert itt is szülőkről és itt is elszakítanám kibeszélhetetlen értékű örökségről, családi vagyonról van szó ? Óh hányán hátat fordítanak az Anyaszentegyháznak, ha az él szülői, nevelői jogával és meg akarja fegyelmezni makrancos, rosszalkodó, bűnöző gyermekeit ! Kétségbe vonjuk a jogait, nem látjuk meg a kockára tett értékeket. Nem vesszük figyelembe, hogy mi mindennel tartozunk az Egyháznak, hogy mi mindent tett és tesz érettünk és mi mindenünk nem volna meg, ha nem lenne az Egyház, nem volna a mi Atyánk, táplálónk, dédelgetőnk, istápolónk nemcsak az örökélet felé való vezetésben, hanem itt lent a földi élet ügyes bajos dolgai között is. Hányán nem akarják megérteni, hogy az Egyháznak meg van a fegyelmező joga, büntető ereje, ha valaki káromkodik, paráználkodik, iszákos ! Hogy joga van megtorlással élni, ha valaki reverzálist ad idegen egyház számára, lemond arról, hogy gyermekei, akik majd csak ezután fognak megszületni, ne a mi zsoltárainkon nevelődjenek, ne a mi templomunkba járjanak, esetleg ne is a mi nyelvünkön, vegyenek részt, hanem idegen nyelven hallgassák az istentiszteletet. Milyen dühösen, milyen indulatosan fogadják némelyek az intést, a jó előre való figyelmeztetést, amikor erről szó esik. „Nincs joga senkinek az utamba állani,a boldogságomat megakadályozni!" — mondják vérben forgó szemmel, ökölbe szorított kézzel, hogy majd, amikor az első gyermek születésekor másfajta istentiszteleten keresztelnek majd a családjában ugyanazzal az ököllel a tulajdon homlokát akarja összezúzni késő bánatában. Nincsen olyan kör, baráti társaság, szövetkezet, kaszinó, társas összejövetel, amelynek ne volnának meg a szabályai, a fegyelmező eszközei. És nincsen senki, aki kétségbevonná azok jogosultságát. Miért éppen a református egyház mondjon le a fegyelmező, kormányzó, visszatartó, célhoz vezető eszményeiről, jogairól és kötelességeiről ? Józan ember ezt nem követelheti tője. A mi presbyteri egyházkormányzásunk a lehető legeszményibb berendezés a világon. A gyülekezet maga kormányozza önmagát azok által, akiket tagjai közül a legkiválóbbaknak tart, akikről leginkább érzi, hogy nemcsak a közhangulatnak tetszik, ha a presbyteri székbe ülteti őket, hanem magának a Szentiéleknek is. Bölcsességet, tanácsot, értelmet, belátást a Szentlélek nyújt a gyülekezet véneiül, presbytereiül elválasztottak leikébe, szívébe. Legvilágosabb pillanataiban, legünnepélyesebb órákban választjuk, állítjuk magunk elé a presbytereket, hívjuk el, választjuk meg a lelkipásztort, a lelkipásztorok választják a presbytériummal az esperest, püspököt, zsinati, konventi tagokat, az egész református Egyház alkotmányos épületét. Lehet-e, szabad-e azután ha valakinek a szemét a düh, világos látását a bosszú vakítja el, ennek a testületnek fegyelmezését, bírói szavát semmibe venni? Magunkat vesszük semmibe, magunk felett törünk pálcát, ha azokat, akiket Isten beleegyezésével tulajdon kezdeményezésünkre fejeinkké, kormányzóinkká, bíróinkká, atyáinkká tettünk, semmibe sem vesszük, lebecsüljük, szavuknak nem engedelmeskedünk, hanem inkább ott hagyjuk a templomot, egyházat és másutt keresünk bűneink számára mentsvárat, hazug nyugodalmat, mákonyos áltatást. Mint minden kérdés az egyházi életben, úgy a fegyelmezésnek kérdése is a hit kérdése. Milyen erős a hited ? Mennyit ér a hited ? Kibírja-e a próbát? Elszenvedi-e a keresztet, a meg nem érdemelt nehézségeket, vagy a megérdemelt büntetést ? Ha nem szenvedi el, ha rugadozík ellene, baj van a hittel, vagy nagyon kicsiny, vagy teljesen hiányzik. De hiány-
