Szabolcs, 1876 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1876-01-30 / 5. szám
Y. évfolyam. 1876 Nyíregyháza, január 30. 5. szám. r K/ii/izefeti úrnk : ■ 9 Egész évre . . • * • * • • ’ ,ri' fl Fél évre..........................................f » v Negyed évre ....................................* » §3 Szerkesztői iroda és kiadói hivatal, ■ hová a lap úgy szellemi mint anyagi I részét tárgy azó küldemények, úgy szinte ® a hirdetések s minden felszólamlások intézendök: lu-debreczéni utcza 1470. számú Figeczky-féle ház. •Rérmentetlon levelek cak i.mert kezek- " töl fogadtatnak el. A kéziratok nem adatnak vissza. ZABOLCS Yegyes tartalmú hetilap. \ Megjelenik minden vasárnapon. (Egyes szájú ára 10 kr.) KLiadó-trxlaj donos♦. Répásai István. Hirdetési dijak: Minden 4 hasábos petitkor egyszeri lilr- ? * detéanél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többsaörl beik* I w tatása, kedvezőbb föltételek alatt eszközölhető. Minden egyes beiktatás után kincstár* Illeték 80 kr. A nyílt-térben minden négy hasábos garmond-sor dija 90 kr. Az .lőfizetök, a hirdetések megszabásánál, 20*/, -nji kedvezményben részesülnek. v*. Nyíregyháza, 1876. január 26. i. Igen sokszor vagyunk kénytelenek hallani az életben azon vádakat, hogy népünk nem érett a szabadságra, hogy gazdáink, iparosaink azért nem boldogulnak, mert nem eléggé müveitek, hogy nemzetünk fiaiban átalába hiányzik a műveltség. Ha gondolkozunk s ellogulatlanul szemléljük nemzeti culturánk állapotát, lehetetlen, hogy ha nem egészben is, legalább részben helyt ne adjunk eme súlyos vádaknak, mert — bár ezt pirulva mondom — nekünk magyaroknak azon sajátságos természetünk van, hogy tanulni egyáltalában nem igen szeretünk. Pedig, s ezt tapasztalatból mondhatom, bármennyit tanultunk is az iskolába, ha kiléptünk az élet zajgó hullámai közé és tapasztalásainkat, ismereteinket gyarapítani , szélesbiteni nem törekszünk, tökéletesen elmaradunk a feltartóztat- hatlaüul haladó kortól. Jót merek érte állani, hogy ha egy teljesen müveit egyént, ki az ismeretek lehető legmagasabb fokán áll, csak 10 évre úgy elzárnának a világtól, hogy az senkivel sem érintkezhetnék és semmi nemű könyvet nem olvashatna, a tiz év elmúltával miveletle- nebb s durvább lenne a puszták fiainál, tapasztalatai elpusztulnának, tudománya parlaggá lenne, melynek senki, még ő maffa sem tudná többé hasznát venni. o Nemzetünknek egyik főhibája abban rejlik, hogy ha már megtanult írni, olvasni, számolni, — azt egész életére elégnek tartja; nem egy jómódú embert láttam nemzetem fiai között, a ki midőn azt mondták neki, miért nem taníttatja gyermekét? azt felelte rá: „tud írni, olvasni, számolni, mi kell még neki egyébb, nem lesz belőle sem pap, sem prókátor, egy egyszerű falusi gazdának pedig elég ha imi, olvasni és számolni tud, én sem tudtam többet, még is megélek.“ Igen, de az igy gondolkozó szülők megfelejtkeztek arról, hogy még ezelőtt az összes évi kiadás nem rúgott többre TÁBCZA. A besztereczi halász. — Regény. — Irta: Angyal Gyula. (Folytatás.) A jelzett fejedelemválasztást követő napok egyikén, egy sürü tavaszi zivataros éjjelen nehány lovas ügetett az Aranyos partján. Csapatunk kisded, alig 3—4 emberbő állt, élén egy zömök, fekete köpenybe burkolt férfiúval, kinek arczát a meg-megujuló villám még eléggé szabályosnak tünteté elő. Kísérői, melyek nehány lépésre szótlanu követék, urok öltözetével egészen ellentétbe álltak, s inkább erdélyi oláh, mint magyar zsoldosokat ismerőnk fel bennök, különösen azok egyikében, ki hegyes báránybőr süvegével s hátán keresztül akasztott hosszú fegyverével valóságos óriást állított elő. A lovasok, egy távoli halvány világosságot tartva iránytűül, a sólyomhalmi majorság felé tartottak. — Hm, atkozott udvarbiro 1 — mormogott az elől lovagló — te tehát nagyobb róka akarnál lenni nálamnál? ... Jó. Hanem azért mégis meglátjuk, hogy melyikünknek lesz fel- fedezhetlenebb rejthelye; neked-e ott a majorságban, vagy nekem a köpenyegben! Ezután, mint ki tervével tökéletesen elaz ősi telek után, mint a mennyi adót cell ma fizetni tőle. Megfeledkeznek arról, hogy egyrészt a hazai föld napnap után soványodik, mivel a magyar gazdászat teljes elhagyatottságba van s a helyett, hogy földeinknek igyekeznénk a tőle elvont termelő erőt vissza adni, év-év után mind nagyobb mértékben vonjuk el azt attól; feledik továbbá azt, hogy mig Pál és Péter 100 köblös : földön megosztozott, 50—50 köblös jutván egyiknek-egyiknek, már az ő gyerme- cök, ha csupán csak kettő osztozik is meg rajta, csak huszonötnek jutnak birtokába, már pedig korunkba 25 köb- ös földben csak úgy gazdálkodhatunk sikerrel, ha valamivel többet is tudunk mint imi, olvasni és számolni. Felejtik végre azt, hogy az Ausztria részére monopolizált kereskedelem oly tán elárasztatunk iparczikkekkel, mi- xez hozzájárul azon megrögzött rósz szokásunk is, hogy előttünk mindig az a jó — habár a legrosszabb is, — a mi nem hazai, igy aztán ne csudálkoz- zunk, , ha úgy gazdászatunk, mint iparunk tönkre megy. Megfontolandó körülmény még az is, hogy hazánkba az idegen elemek minden felől özönlenek, mégpedig rendesen azon faja a társadalomnak, a me- yik vagy ipar, vagy gazdászat, vagy cereskedelmi téren elő haladottabb ismeretekkel bírnak népünknél, innen van aztán, hogy úgy szólván virágzó ipart, gyárt, vagy egy nagyobb kereskedést csak elvétve látunk magyar ember kezébe. Iparunk elmaradottságának egyik főokát én még abban is látom, hogy az ipar terére csupán a legszegényebb polgártársaink gyermekei adatnak szülőik által, azok pedig, kik 4—5 gym- násiális osztályt kitanultak, már irnoki, vagy isten tudja miféle pályára vágynak, sőt, még ha elvétve egy pár akad is, ki az iparos pályára szánja magát s azt ki is tanulja, ott hagyja azt később s lesz belőle fináncz, adóhajtó, imok vagy isten tudja mi, pedig ha megkezdett pályáján haladva annak szentelné minden tehetségét, úgy magának, mint készült, megállította egy pillanatra lovát, s bátra tekintve, egyik csatlósát maga elé parancsolta. — Juon! — kiáltá, s ismét megindult. Az óriási oláh egy pillanat alatt ura oldalánál termett. — Juon! — szólt ismét alig hallhatóan, — van-e jó erős lovad? — Elbir, kegyelmes uraml-— Téged igen; többet nem? — Többet is, hisz emlékszik reá kegyel- mességed, midőn mint madár repültem azzal a valakivel, a kit kegyelmességed egy éjjelen... — Jól van, Juon. Lehet, hogy ma ismét repülni fogsz lovadon. Ide megyünk a majorságba, épen oly titokban, mint eddig. E kulcscsal itt én a kaput kinyitom, s neked gondod legyen reá, hogy az a bentlakó cselédek, vagy az udvarbiró által utánnunk be ne zárassák. — Binye, zsupunye! ... Hát aztán? — Te és Ferencz ott álltok meg mindjárt a kapuban; két csatlós pedig, hogy a cselédség figyelmét fel ne költse, az ‘ akiok felé tart, még pedig mély titoktartásával annak, hogy velem rajtok kívül ma estve, vagy éjjelen többen is jöttetek. — Binye, zsupunye! ... hát aztán ? — Vigyázz Juon, most jő az oroszlánrész. A midőn már én gondolni fogom, hogy helyedet te is elfoglaltad, s egy kendővel kezében Ferencz is, a kapu betevésére egy leánykát fogok kiküldeni. Ha e leányka kimegy, ti megragadjátok ... — Binye zsupunye! — kiált fel vigyorogva a vad oláh, ki leginkább ily kalandoknál használtatott — és elragadjuk. Ah, kegyelmes nemzetének hasznára volna, mig igy, heréje marad annak egész életén keresztül. Rözsay. Őszinte szó a „Szabolcs-hajdukerületi Közlöny“ szerkesztőségéhez. A mi tisztelt kollegánk, ugylátszik, hogy szintén azon regime közé állott, a mely megtámadásunkban leli minden örömét; ez még faagvján, de a midőn lapjok 4-ik számában a legnagyobb jezsuitizmussal azt mondják, hogy a „barátságos egyesülésre szeretetből (?!) nyuj- nmk kezet“ — már hogy ők nekünk — akkor, a midőn ezt megelőzőleg úgy tesznek, mint a sanda mészáros s azt mondják, hogy mi, a „Sz. H. Közlöny“ 1 és fél éves fennállása után, mint hívatlan tolakodók, annak fősz irányt adtunk, befolyásunkat pedig arra használtuk fel, hogy annak hitelét aláássuk,“ sőt tovább mennek s azt mondják, hogy „ku- fárokkal nem alkuszunk.“ Nem tudjuk, kiket I értenek t. kollegáink kufároknak ? Mert hiszen azt állítják az „Egy szó magunkról és másról“ czimü czikkökben, hogy ők tettek nekünk ajánlatot az iránt, hogy vagy mi adjuk át nekik a „Szaböles“-ot, vagy pedig mi vegyük át tőlük a „Közlöny “t, (a mi közbe legyen mondva — hazugság,) de , hát az mitsem tesz, gondolja magában a „Sz. H. Közlöny“ szerkesztősége, „a tisztességes hazugság nem vétek“, igy tanítják azt Loiola hívei. Azonban félre a tréfával, beszéljünk czikkünk cziméhez méltóan. Azt mondja t. kollegánk, hogy hagyjunk fel a közönség zaklatásával s ne untassuk tovább a közönséget előfizetési nyugtákkal, — mintha bizony, azt legelső helyen nem nekiek kellene tenni. Azt is mondja tovább, „ne tegyük azt édes barátim, mi most is állunk szavunknak. Legyüuk jó barátok — egyesüljünk.“ Ugyan édes kollegánk, legyenek egy kissé őszintébbek s mondják ki nyíltan, hogy ez nem egyéb, mint por, a közönség szemébe, a saját magok tisztázása végett 1 Avagy volt-e önöknek valaha komoly szándékuk az egyesülésre? Bizony csak szép tan az a Loiola tana. Ugyan kedves kollegáink, legyenek önök egy kissé őszinték s ne szégyenljék bevallani, hogy az egyesülési ajánlat lapunk vezérférfiai részéről tétetett legelébb, még a midőn önök hallani sem akartak arról, önök csak akkor voltak hajlandók — színből — némi egyezkedésbe bocsájtkozni, midőn látták, hogy a „Szabolcs“ továbbra is életben fog maradni, addig pedig, markokba nevettek, gondolván, hogy úgy is magok fognak maradni a küzd- téren, mert, a „Szabolcsi lapok “-at úgy sem uram 1... ilyen terhekre még mindig elég erős a lovam.... De, ba e leány helyett maga az apja, mint rendesen szokott, az udvarbiró jönne ki ? ... nos, zsupunye 1 ? ... — Ezt már lépteiről fel fogjátok ismerni. Ez esetben szépen az akiok felé léptettek, mint elkésett csatlósaim. Különben, mint tudom, az udvarmester ur hosszas utazása után gyengélkedő egésségben van ... No, Juon, megértettél? ... most menj hátra, s intézkedj. Ne feledd Juon, hogy mi áll előtted ha .. . — Binye, nagyságos uram 1 Juon eleget tesz! — szólt az oláh, s társaihoz csatlakozott. — Ferencz 1 — szólt aztán a hármak egyikéhez. — Vásárunk lesz! — Hm, elég baj az 1 — dörmögött a Fe- reneznek szólított, mely dórinögésével mintegy megunását fejezé ki ura végtelen kalandjainak, melyoek mindegyikében, csekély tehetsége szerint, részt kell vennie. — Baj ? 1... micsoda baj ? — kérdé esu- dálkozva Juon. — Neked Juon semmi, de nekem már az. Bizony, bizony, megszűnhetnék már egyszer ez a mesterség 1 Innen oda, onnan amoda 1... ennyiből áll egész életünk, no persze, meg ama borzasztó átkokból, melyeket elibünk, meg utánunk dobálnak. — Hát ki dolál, te? Rájött-e arra világosan csak egy is, a kárvallottak közül? ... De meglásd,... igy akarja urunk. Megfizet j és mi szolgáljuk érte 1 — Hiszen Joun! te az ördögöt is kész vagy szolgálni, csak fizessen. — Zsupunye! Ha az ördög lesz a gazvebették számba, miut a melynek semmi lét- jogosultsága nincs. De kérdjük, volt-e önöknek komoly szándékuk még akkor is az egyezkedésre I — Bizonyára nem volt. Mert, ha önöknek komoly szándékuk lett volna a kiegyezés, egészen más hangon beszéltek volna arról, mint a hogy tették; avagy elfogadhattuk-é azon ajánlatát önöknek, melysze- rint önök nekünk azon előfizetők után voltak hajlandók &0°/o-et adni, kik egészen újak s tisztán lapunk előfizetői s kik nem egyszersmind a „Közlöny “-nek is előfizetői. Hisz önök, kik csupán hirdetési érdekből, mintegy 2—3 száz példányban küldik szét lapjukat, valamennyi előfizetőinkre, azt mondhatnák, hogy „azok az önökéi is.“ Vagy talán azon másik ajánlatuk elfogadhatóbb, melyszerint önök hajlandók lettek volna átadni nekünk a „Közlöny“-t olyformán, hogy a felelős szerkesztő urnái nyomassuk lapunkat 24 ftjával 500 példányonként, (és nem mint önök állítják, 700 példányban) holott most is itt fekszik előttünk egyik előfizetőnk levele, melyben azt i r j a, h o g y a „Közlönyét azért küldte vissza önöknek, mert összepiszkolta még a fülét is a festéke. Mondják meg tisztelt kollegáink őszintén, hogy az önök egyesülési szándéka soha sem volt komoly, hogy lapjuk 4-ik számában hozott feljajdulásuk is csak a nagy közönség mistificálására volt kigondolva. Különben, feltéve, hogy önöknek az egyesülés és az egyesség komoly szándékuk volt, ugyan mondják meg önök őszintén, lehet-e arra adni valamit? Hiszen 1874-ik év január havában, midőn a „Sz. H. Közlöny“ keletkezett, K. Kmethy István, Mikecz József és ifj. Maurer Károly között a „Sz. H. Közlöny“ jövedelmére vonatkozólag szintén létesült egy egyesség, melynek egyetlen egy pontja sem tartatott meg sem a „Közlöny“ jelenlegi felelős szerkesztője, sem vezérszerkesztője által. Vagy talán azt hiszik önök, hogy mi is épen úgy rászedhetők vagyunk, mint a „Sz. H. Közlöny“ teremtője? Nem uraim, azt ne higyjék, mert akkor csalódni fognak. Arra kérjük végül önöket, miszerint hagyjanak fel mindennemű orvtámadásokkal, mert mi sokkal jobban tiszteljük olvasóközönségünket, mintsem hogy ily belügyi polémiákkal óhajtanok untatni. De kérjük azért is, mert szükségtelen, bogy még azok is, kik egy elvi állásponton vannak, egymást sértegessék, különben is tisztelt kollegáink, biztosíthatjuk önöket, miszerint önök s nem mi fognánk ezen polémia alatt huzni a kurtát. Arra pedig, hogy megyénkben három lap meg nem élhet, a közvélemény ítéletét hivju; fel létjogosultságunk felett ítéletet mondanik az felesleges, miután a n. é. közönség már eddigelé határozott a lapok élete felett, mi kitűnik az eddigi t. előfizetők részvétéből. A „Szabolcs“ -nak úgy kiállítása, mint papirja és dám, azt is szolgálom. Hej Ferencz, be szépek azok a sárga aranyok! — De Juon, ha százszor „gazduram“ is, mégis sok, a mi sok! . .. Eső, hó, szél, zivatar!... Eh Juon, mondom, hogy én már beleuntam 1 — Ne papolj, mint egy preotyász 1.. . Hát mit tennél, miből élnél, ha urunkat nem szolgálnád ? — Dolgoznám, Juon, dolgoznám. — Binye, perdeváral — kiált fel Juon gúnyos kaczajjal. — Jól van „nyárkerülő“, csak te beszélj, Juon meg hallgatni fog. De mond csak, ha urunkat meguntad szolgálni, hát a fejedet nem untad még meg egyenesben a vállaid között. Ferencz, kiben az olvasó javuló szivet vélhet dobogni, mélyen elhallgatott. Eszébe jutottak talán azok, kik megunván a szolgálatot, fejeik sem maradt meg egyenesben a vál- laik között. — Ugye, — kérdé Juon, — úgy hát hallgass. Nemsokára a majorság kapuja előtt állottak. A majorság ablakai sötétek voltak, csupán egy, egyik kőoszlop tövébe vájt keskeny lyukacska szórt halvány világot a borongó éjbe. — Zólyomi lelkét, — ha ugyan ily minőségben azt léleknek lehete nevezni — e keskeny fény láttára a legvillanyzóbb öröm futotta át. Ismerős volt lakában; ismerte annak minden osztályát! A majorság kapuja legkisebb nesz nélkül feltáratott.
