Szabolcs, 1876 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1876-01-01 / 1. szám
nak egyetlen kedves leányára rété szemeit, ki egy „bátor“ ifjú" jegyese volt; sürgött, forgott körülötte, láthatlan s láthatóig, de a vőlegény keményen kiséré lépten-nyomon szép aráját, nem félve a vad leányrabló ördöngösségeitől. Elvégre azonban háló-kamrájába tért a leány, s midőn az ördög egyedül látná őt, amint épen szobája ablakát bezárá, körülölelte karcsú derekát, a kiáltásait elfojtva, hatalmas karjaival magához szorítva, a lésbe kezdett vele emelkedni. E pillanatban éreezett oda a leány kedvesé, s megpillantva a már föld s ég közt lebegő leányt, épen csak lábait tudta megragadni, s igy „ő pokoli felsége“ nagy bo- szuságára kettőt kelle egy helyett czipelnie. Hiában dúlt, fűlt dühében; hiában rázta, lökte, h átkozta a hívatlan vendéget, a legény mindig erősebben fogódzott arája lábaiba, s végre is elfogyván az ördögnek is ereje, kénytelen volt visszábőcsátkozni a földre kettős terhével, hol elereszték mindketten a leányt; egymásnak mentek, és a szerfelett erős s hajlékony ifjú szerencsésen legyőzte ellenét, mire ez — alásnjtva a patak mélyére — kővé válva ott ragadt, s mai napig látható az „ördög köve", az oláhok elnevezése Bzerint: „peatra drákuluj.“ A patak felőli szikla sik lapján látható lábnyomokat az ördögéinek tulajdonítják, amint birkózás közben megfeszítő magát. Pogánykut. Sárospaták határában egy hüs forrást neveznek igy. A monda szerint nevét azon korból kapja, midőn a pogány törökök berontottak hazánkba, s e tájra is behatoltak. A nép legnagyobb kincsét, a bérez arany levét, pinezékbe, vermekbe rejtette; a pogány csordák mindamellett rájöttek rejtelmeikre, s kifoszták kincseiktől, de kevés idő múlva ott termettek a magyarok nagy számmal, és a kincsszomjas csordát jól elverték. A kutat pedig, melynél győzelmet arattak, Po- gánykutnak nevezték. Koszorús költőnk Tompa Mihály igy énekli meg; Elmúltak a futások, a háborús idők: A régiek kihaltak, földben nyugosznak ők; De ott, hol a pogány vér hajdan ömölt: máig A hüs forrás. Pogánykut névvel neveztetik, Mely futva bokrok alján, csavargó árkot ás, S jót iszik vizéből az eltikkadt kapás. Rókaváros, Erdélyben a székelyföldön Lövéte környékén nehány itt-ott szétszórt bányászlak. A nép Rókavárosnak hivja, mert a bánya-üregeket rókalyukaknak, a bányászokat élczeskedcsből földbuvó rókáknak nézi. *v é-c h I n I i h e g y, a regényes budai hegyek egyike. Régi nevén: Sváb hegy. Nevét dicső gp. Széchenyi István után kapta a főváros közakaratéval. E hegyet nagy Széchenyieknek Nevéről im, nevezzük el, Megujulánkre bérez nevét is Újabb, dicső név váltsa fel! Hogy zengjen késő századokra Hirdetve győzedelmesen: Mig a hon áll, mig egy magyar lesz, E hegy Széchenyi-bércz leszent Tiburczvára, Erdélyben Bardócz- széken várrom. A hagyomány szerint e várj szereplése szent-István korára, vagyis az ős nemzeti vallásnak a keresztény vallással való küzdelme korszakára esik; Tiburczvára volt| az ősök üldözőbe vett hitének végső menhe- lye. Ös Tiburcz, a bíboros Saroltának fia, ren- dithetlenül ragaszkodva őseinek üldözőbe vett hitéhez, elhagyta az udvar királyi fényét, s ide az erdők rengetegébe vonulva, egy hegy ormára épített erős várban gyujtá fel a tiltott ős vallásnak szent tüzét, azt követve élt itten s halt is el. Róla neveztetik ma is e várrom Tiburczvárának. Ugró, Tornamegyében a regényes szá- delői völgy egy kanyarulatában várrom; nyomai alig látszanak már. Nevét rege alapján egy Endre nevű hős lovag ugrásától kapta, ki az ugrói várral szomszédos kastély tulajdonosa volt, s a szomszéd várban lakó úrnő Melánia Jó barátnők — szüle — testvér Elbúcsúzni sorba jőnek, Bár kisérik, vége hossza Nincs a zápor csóközönnek. Ostor pattan, kocsi gördül Ló fülére kendő kötve, Nyújtózkodni kezd a távol Róna, domb eltün mögötte. Visszatekint a menyasszony, Hol átélte gyermek évit, Borul,... derül tekintete, Múltat feled, jövőt épít. Miért nézne hátra, kinek Jövője van, múltja nincsen ? Öreg szem csügg rajta vágygyal, Mint fösvény a gyűjtött kincsen I „Bevégeztem, most menjetek Elaludni s álmodjatok, Rövid élet... hosszú álom 1 „Arany idők!" ...„Boldog napok!“| Bementünk és szobácskánkban Kedves anyánk lefektetett, Aztán kiment nagymamához Halkan, soká beszélgetett. Derült égre felhő vonul, Vihar támad, fákat ingat, szerelmese. E gyönyörű hajadont nagynénje eltiltotta Endrétől, s intette, hogy sok kérője közül minélelőbb válászszon már egyet. Melánia szerelmében rendithetlen volt, szive Endréért, a deli leventéért dobogott, s határo zottan kinyilatkoztatta, hogy férjéül csak azt választja, ki a várból a szomszéd kastély sürü platánfával ültetett kertjébe merészel ugratni, különben kolostorba megy. A sok kérő lovag lassankint mind elmaradt a várból, egy sem merészelte a mély völgyet keresztül ugratni. Végre elérkezett a nap, mely döntő volt Melánia életére: egy fényes aczélba öltözött levente jelentkezett a vár udvarban, s bátran ajánlkozott a völgyet átugratni. Felült barna pejparipájára, s mint a villám termett ott a kert árnyékos fasorai alatt. Mindenki érdekkel leste a jelenetet, s vágyta tudni, ki az a bátor lovag. És ki volt ő? Endre, Melánia szerelmese. Pompás lakomát tartoltak ezután a várban, — s minthogy: így egygyé lett a szép ifiju derék pár, Egygyé olvadt szintén ez a két szomszéd vár, S Endre ez ugrásnak emlékezetére Hidat építtetett a sáncz tetejére, S Ugró nevet viselt több századig a vár, A török lerontá, helye sem látszik már. Zarándok, folyó és helység a székelyföldön, Udvarhelyszék Alsó-Rákosra vezető útja mellett. A néphagyomány szerint hajdan e tájt egy szent életű, Jeruzsálemből megtért zarándok épített magának remete-lakot, s mint bölcs, és az orvos-mesterségben jártas férfiú, tanitá és gyógyitá a népet; a hálás nép pedig akként örökité nevét, hogy az itt keletkezett falut, s mellette a folyót: zarándok-nak keresztelte el, — S a helység és folyó neve -------- — zarándok leve. Ve szprém, püspöki város Veszprém- megyében. A néprege szerint: Szent István első magyar király neje Gizella a Bakonyban egy nagyszerű székesegyházat épittete; melynek végmaradványa mai napig fenáll Gizella- kápolnája névvel Veszprémben. Történt az építés közben, hogy a királynénak minden pénze elfogyott, s a mint lecsüggesztett fővel azon gondolkoznék, mimódon folytassa az egyház építését, földre szegzett szemei megakadának pompás köntösén, a mely drága prémből volt készítve. — Mire való a pompás öltözet a porla- dozó testnek, mondának a kegyes királyné suttogó ajkai; vévé a drága köntöst, és ezen szavakkal: „vessz prém!u eladá a drága ruhát, s felépítő annak árából az Isten házát. És a város, mely ezen egyház körül keletkezett, e kegyeletes eseménytől kölcsönző a Veszprém nevet. Z. utolsó betűje a. b. c.-énknek. Berekesztjük e mutatványt, mely hazán I néprege költészetének egyik szebb és megle pőbb mintája. Fogadd nyájas olvasóm e kis gyűjteményt oly csekély kis emlék gyanánt, mely Európa könyvtárában, sehol még eddig egybeírva nincsen I Szt.-mihályi lakadalom. S z t.-M i h á 1 y, decz. 12. 187c Népszokást írok le; egy lakadalmi szó kást, mert Ambrus napján egy lakadalomban magam is jelen voltam. Jelen volt itt az egész szt.-mihályi ér telmiség — s nehány szép hölgy. Délelőtt 10 órakor a lakadalmi nép - násznagyokkal szép rendben ment a templom ba, — mind a vőlegény, mind a leányháztól magukkal vivőn a vőlegény és menyasszonyt — kit az apai háztól — s öreg és ifjú szü léktől, verssel elbucsuztattak. Elérvén a templomba, ott a székekbe ül tünk; — a templomban ének zengett. Minden rendben lévén, a meghivatott lel kész rögtön megjelent, — a menyasszonyt vőfély gyengédséggel kivezette vőlegényéhez Éles sikoly lebbenté szét Bokrosodó álmainkat. Ravatalán van nagymama Tiszta fehér takaróban 1... Föld alatt van a nagymama Egy fekete koporsóban. — Milyen szép volt szeme hunyva. Ezüst fürttel szelíd arczán, Milyen szép volt az a mosoly Meghidegült mesés ajkán 1... Kezében a száraz rózsa, Feje alatt imakönyve, Rideg a sir az alvónak, Nincs meséje, nincsen könnye, Virágot tett sirhantjára S ápolja az emlékezet... Fü verődik, rózsa sarjad És elborul a hant felett. Kis madárka reá szállva Az ágak közt csipeg, csattog. Dalában gyermek emlékin „Arany időkl“ ... Bo Idog nap oki“ Száll az idő, nekem is már, Évek sora nyomja vállam, Könny 1 szeretni s emlékezni Megtanitál folyamában, Lövey Sándor. ki már akkor *z asztalnál állt, — ekkor a szertartás imádsággal megkezdetett, mely meglővén : „az eskető lelkész szivrehatólag adta elő, hogy a házaséletben mihez tartsa magát a férj, mihez a nő. — hogy a külön munkakört nvndenik illő tiszteletben tartsa, egyik a másik dolgába ne avatkozzék, egymást s szüléit tiszteletben tartsák,“ stb. Ezen velős élőbeszéd után a lelkész esketett. ■— Az es- ketést imádság követte, imádkoztunk az uj párért, — s a templomot elhagytuk. A templomból kijővén, a leánykérő kikérte a násznagytól a menyasszonyt, hogy azt a férfi magához hazavihesse, — s a násznagy miután az esküvés valósággal megtörtént, a kérést jogosnak találván, azt megengedte. így a lakadalmi díszes vendégek kétfelé oszlottak. Egy rész tartott a vőlegény, egy a menyasz- szonynyal, — hol a hazatért vőlegény — ek- kép fogadta házánál menyasszonyát s vendégeit : „Drága jó uraim, kedves asszonyaim Nem voltak hiába fáradozásaim, Van szerencsém menyasszonyom bemutatni Hittel váltott éltem jövő gyöngyét felvezetni. Az élet viharos utainak, A világ által meghányatott fiatali kornak, A szenvedélytől lángoló hévnek Mind a világ ármányain A türelem rózsa jutalmai Ily gyöngy alakban adatnak ki. Hálát rebegve a Mindenhatónak, Ki végzései szent hatalmának Nem késik sem elébb, sem utóbb Kimért utait megmutatni mindennek. Örvendjünk hát e szerencsének, Mivel vége van már a szent esküvőnek A családünnep jőve im utánna Fogjanak helyet egy kis lakomára. Mi pedig Istentől megáldva mind halálig Egymással megelégedve maradjunk a sirig 1“ Erre a menyasszony igy felelt versben: Hála legyen Istennek, hogy mpgesküd- tünk, ajánlom magam vőlegényem és kedves szüleimnek. — ígérem, hogy vőlegényemet- s szüléimet szeretni, tisztelni fogom, s holtig engedelmes leszek. Mig a vőlegény házánál a beajánlások ily ünnepélyesen történnek; én a násznagygyal s a lakadalmi nép másik részével a leányházhoz érkeztem. — Az előszobában fogadott a mennyasszony nagyapja Sz. A. és apja D. J. — hol a násznagy ekkép köszöntött be: „Jó napot kívánunk e háznak. Tisztelt szülék! „Mi eljöttünk; de leányukat utunkban elvesztettük. Leánynyal mentünk el, és a mint látják, leány nélkül tértünk v:ssza. Fájdalom 1 de ez igy van. Látom, hogy sírnak; de ne sírjanak. Jó helyen hagytuk őt. Szemünk láttára az istenházában kedves Sára leányuk P. B. vőlegényével megesküdött. Tehát én jogosan, mert már az övé, férjének, a kérésnek engedve, átadtam.* Ebbe most beleegyeztek az örömapák- s anyák, s igy szóltak: „tessék, lépjenek be házunkba.“ „Mi engedve a felhívásnak örömmel be léptünk s áldást rebegtünk az uj párra, s az öreg s ifjú szüléknek hosszú boldog életet ki vántunk, hogy gyermekeikben örömöket, meg elégedésöket találhassák.“ Egy óra hosszán a vendégekkel kedélye sen társalogtunk. Déli 12 óra után a terített asztalokhoz ültünk. Erre megzendült a zene, Két szobában volt terítve. Volt jó kedv, jó ebéd. Kettős YOlt az öröm: Ambrus nap és i drága első unoka lakadalma. Ambrus estéjéi’' más években is el szoktunk menni. Most az este napra változott. Méltó kettős örömünli volt tehát. Lett toast. Csak úgy született az öröm apák- s anyákra, honi nagy embereinkre a királyra, stb. Pista húzta a magyart, keser gette a lengyel hymnust. Alig vártuk az ebéd végét, öreg, ifjú ve gyűlt a tánezban, s mind ifjú lett. így folyt s lakadalom estig zavartalan jó kedvben. Estére a vőlegény házához voltunk meg híva, — oda mentünk tehát, hol megtaláltuk az elvesztett menyasszonyt férjénél, ott is tán A besztereczi halász. — Regény. — Irta: Angyal Gyula. Az örök természettől csodálatosan alkotott földre vezetem a figyelmes olvasót. Csodáson alkotottnak mondom, mert mi- cént a nagy Mahommed koporsóját a hagyo- mány-alkotta delejes vasfalak tartják, úgy történetünk helye is, főleg a fölvett időben, ég és föld között lebegett. Ki ne emlékeznék, vagy ki ne hallott volna ama csodás gyökér-földről; ama hires uszó-lápokról, melyek sűrűén összenőtt indás- sásakból állván, a parttól elszakadt darabjai egy-egy óriási zöldberekként vándoroltak a szél által korbácsolt Yizszinén, egyik helyről másikra. Ki ne hallott volna e csodás lápokról, a nagy természet által e borzadályában is gyönyörű úszó földről, hullámzó dús náderdejével, magasba nyúló éger és 'nyárfáival, napba megtört reszkető leveleivel, bársony puha mezejével, melyen szökellő vidám nyájak kolom- mltak, karcsú boglyák emelkedtek s árnyékáén fáradt kaszás aludta a déli álmot, nem tűnődve a féketvesztett orkánnal, mely sokszor czoltak egész délután, — hol Miska hírhedt zenész húzta. — Itt ismét terített asztalok voltak. Leültünk. Vacsoránál éltette T. M. lelkész az örömapát, anyát, a vőlegényt menya- szonyával. Felhozta, hogy kövessék a jó példát. Az első Pethe-Sz.-Mihályon már 1625-ben becses ajándékot adott a sz.-mihályi egyháznak. K. P. zene vezér felhozta: hogy a vőlegény szüléi is tettek már az egyháznak ajándékozást. A vőfény minden étket verselve hozott fel, — s különösen feldicsérte a jó töltött káposztát, „hogy az nem rósz takarmány.“ 10 órakor a vacsora elvégeztetvén, az asztalok kihordattak, s a nagy vőfény megkezdte a tánezot s életkor szerint mindent megkinalt tánczczal, — úgy, hogy senki ki nem maradt. Az első és második^ tánezra ő kérte fel a tánezosnőt s adta át a tánezosnak, s csak négy párt állított fel. A két táncz bevégeztetvén, e szavakkal: „szabad a táncz,“ pengett a sarkantyú s kiki magának választotta tánezosnéját. így folyt a mulatság 11 óráig. Ekkor a koszoruleányok a menyasszonyt az oldalszobába vezették, s ki addig fehér díszruhába volt öltözve s fehér koszorúja volt, j színes selyembe öltöztették, felkontyolták, s fe- ‘ jére szép főkötőt illesztettek. Midőn is a vőlegény karjaira vette szép menyasszonyát s igy mutatta be a lakadalmas népnek: „Jó estét uraim! a mint megviradott A nap már majd egész végig is haladott; Uj hir miközöttünk most ismét támadott Mert az asszonyokhoz uj asszony adatott. A szüzek serege egygyel megapadott Itt van menyasszonyom, a ki mindnyájukat Köszönti, mondván: „Sok Ambrus napokat!“ Adjon a jó Isten örömös órákat Hozzon fejeikre öröm farsangokat! Kérditek, mi dolog? hiszen leány fővel Volt eddig itt, most már fejkötővel Fel van ékesitve kontytyal, gombostővel. Változott az idő, ő is az idővel Elváltozás után csendes békeségben Légy.édesjmenyasszony, éljjmár csendességben Velem együtt nagy jó reménységben Tartson meg az Isten végig dicsőségben ! Szivünknek élő reménysége Van az atyaistennek kezébe, Hogy teljes boldogság után végre Boldogok lehessünk ott a mennybe.“ A menyasszony e szép szavakra i g y f e 1 e 11: ... „Édes hitestái’sam 1 láttad leányságomat Feláldoztam érted teltevéd kontyomat, Édes jegyesem! te vagy a hitesem. Most már kontyom örömére Fordulj egyet velem, Áldjon meg az Isten halálig én velem 1* Vőlegény: „Istentől most már megbízva pártfogásom Mint két szememre reád akként vigyázom. Kontytyal ékesített hajfürtjeid alatt, Hogy bánat ne üljön Fordulj egyet-kettőt velem Mindazokat elűzöm.“ Elvégezvén a párok szives szavaikat, a vőlegény egyet tánczolt nejével, s megélje- neztettek. Ekkor a vőfény, hogy a menyasszony- táncztól, melyért fizetni szokás, megkímélje a vendégeket, kitett egy tányért azon felhívással, hogy abba a menyasszony czipője kopására s a vofények sok fáradsága enyhítésére ajándékot tenni szíveskedjenek. — Mi meg is történt, melyre a táncz vígan folytattatott, s a mulatság reggelig tartott. Az apai háznál is maradtak sok rokon vendégek, kik szinte világos kiviradtg nagy vigsággal tánczoltak. Dr. Csurgay József, alsó-dadai járásorvos. az egész talajt megingatva, könnyű sajkaként hajtotta tova. E nép előtt azonban ez nem tartozott a félelmetesebb dolgok közé. Sok lápvándorlásnak volt már tanúja, s csodás egykedvűséggel, majdnem gyönyörrel nézte a roppant változást, hol, mint Arábia homoksivatagjain, nehány. pillanat alatt áthághatlan halom magasodik, úgy itt is, a csak kevés perczek előtt még zöldellő partok helyét tajtékzó hullámok váltják fel; szökellő nyájak helyett a vadszárnyasok óriási seregével, miglen a parttól elszakadt földdarab náderdejével s koronás nyárfáivál — lassú méltósággal haladt széltől űzött irányban. Ki ne emlékeznék még a hires e c s e di és besztereczi úszó lápokra? Történetünk azonban mindezt megelőzi, s visszavezeti az olvasót ama korra, mely eseményeiben oly gazdag volt, de melyek a századok nyomásai alatt mélyen bemohosodtak; — visszavezeti, s megürgetve a porladó ősök százados siijait, feltámasztja őket, hogy életűknek egyik jeltelen epizódját lejátszassa, feljegyezhesse. I. Mogorva, zimankós őszi est volt. A besztereczi láp sik-vizén egy kisded teknő alakú sajka nyilsebességgel suhant a déli partfelé, honnan a távolból fel-fel szö- tellő lángok terjesztőnek gyérvilágosságot.
