Szabolcs, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-12 / 37. szám
iskolába való járását. Ha hazánkban is ember tehetségéhez képest némi cseké»yst6fc áldozna e czélra, könnyebben hozzá férbetővé tenné sok szegény gyermekre nézve az iskolát, mert amúgy hiába a szigor a hanyag iskoláztatás ellen, sok szüle szegénységével ta- karódzik. Poroszország nem ismerheti, nem ismeri el a szülők azon mentségét: szegény vagyok ! Van alap szegény gyermekek számára, és — Molnár Aladár szerint,5) a hanyag szüle pénzbírsággal, vagy'ha szegény, közmunkával sőt börtönnel is büntettetik. Nálunk bejegyzik a mulasztásokat, beterjesztvén azt a hanyagiskoláztató szülék neveivel, de —- úgy látszik — nincs a ki a törvénynek egyszer va- lahára érvényt szerezzen, a ki azt a hanyag szüle fejére olvasná, sőt a tanítónak, ki e félét erősen merne sürgetni, a néppel ugyan meggyűlne a baja. Pedig népünknek szüksége van az iskoláztatásra, kevesebb lenne a tudatlanság, romlottság, virágoznának, gyarapulnának helységeink s jogait, polgári-jogait, kötelességeit tudná s képes lenne felfogni, mig igy egy érzéki, könnyen felizgatható tömb ; nem ismerve sem jelentőségét az európai népcsaládban, melyet mint nemzetnek kell, hogy elfoglaljon. Igaz, hogy nemzetünknek zajos életkorszakai voltak, midőn sem időnk, sem alkalmunk nem volt nevelésügyünk elébbvitelére, s ha felszámítjuk azon tényezőket, melyek annak fejlődését aka dályozták, ha felszámítjuk s felgondoljuk, hogy a magyarnak mindig volt baja, ha nem mással, akkor önmagával, — akkor indokolva lesz a késedelem. Igaz, hogy históriánk harczi di- csősségünknek mind megannyi gyémánt levelei, I tudom, hogy a magyar kardot, kelevézt forgatott kezében a könyvek helyett, őre volt az európai civilisátiónak, a betörő ozmánt feltartóztatván ; ha e lapokat olvasom, szemeimbe a nemzeti büszkeség könnyűje szőkéi, de azt is tudom, hogy azóta más idők járnak. — A vér keresztség már megvolt, szeretnélek most elsőnek látni hazám, miként első voltál a harezok idejében . . . Mig most a meddő jelent, üres, dillledező iskoláidat, nevelés nélkül felnövekedő gyermekeidet szemlélvén, a múlt feletti édes ábránd csendes, aggályos sóhajba olvad át. Sokan, a kik előtt díszes, berendezett felszerelt iskolaépületekről s tanfelügyelők szükségességéről beszélnek, fejcsóválva azt jegyzik meg: Mit érnek mind ezek, hogy ha hiányzanak azokból az éltető lelkek, a derék, képzett tanitók. A beszélőnek igazat kell adnom; s szabad legyen megvilágítani a helyzetet, kifürkészni az okozat okát, s hogy mennyiben jogos az iskolák s tanitók elleni panasz, ugyanekkor alkalmat veendek egy pillantást vetni a néptanítók jelenére, mely utóbbi — nézetem szerint — nevelésügyünkkel s a sikerrel szoros összefüggésben áll... Addig pedig vegyünk egy kis lélegzetet. 1 (Folyt, köv.) | Vesd össze „Erdélyi János a népnevelés ez. csikkével.“ 8- sz. fűz. 1867. 227 lap. — s) Pesti Napié 1871. Máj. 10. — ?) Lásd P. N. u. o. *) Schwartz Gyula „a közokt. reform“ Pest. Stolp. 120 1. — 6) Dr. Földy biharmegyei tanfelügyelő az o megyéjében emlit ugyan emeletes iskolai épületeket felszerelés nélkül; a gyermekek piszok s szemétben, a pap kukoriczáját bántják . . . (Hon 1873. Dec. 31. Esti-) — °) Dr. Borsi : „Statiszt. közi. II. fűz. 24 1. — ’) Péterfi „Népnév, lap. Aigner 1872. 119 1.“ — *) Schwartz „Közokt. reform“ 120 1. °) V. ö. Kölnyei „Az iBkola társad, jelentősége“ 24 1. — ’") Herder „Wercke Zur Phil. und. Geseh.“ XHI 8. 11. — ") Lásd a párhuzamot Careynél „A társadalmi tud. kézi könyve Pest Heck. 186. — ,s) U. o. — Is) Herder Wercke Zur Phil. — ‘ *) Molnár A. „Sweiz és Btyor orsz. szerzett tanügyi tapasztalatok.“ PeBt. Ráth. 1301. — IS) U. o. 192 lap. Érezte koronként, hogy felakar állani, hogy társait felköltse, de tagjai megtagadták a szolgálatot. — Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a nádas szélén két tűzgolyó jelenne meg, s az lassan hozzá közelednék; folytonos közeledésében egy földön csúszó testet is lá-i tott a két tűzgolyó után húzódni, ügy érezte, hogy elhagyja minden ereje, karjait és lábain emelni akarta, de mintha azok megmeredve volnának, nem bírta mozdítani, alig volt már egy ölnyire előtte a két tűzgolyó, e két égőszem, midőn az állat felugrott s reá vetette magát, végerőlködéssel küzködött, nagyot rúgott magán, hogy felkelhessen .... s felébredett 1..... Egyet mosolygott Elemér s megdörzsölte szemeit, azután mint mikor az ember egy li- dércz álomnyomáaa alól ébred fel, arra for- ditá szemeit, merre az állatot látta maga felé közeledni, s íme a két égőszem csakugyan ott villogott felé a nádas széleken, csakhogy ezúttal rögtön tisztában volt magával, látta, hogy itt egy farkas ólálkodik... Hagyta a farkast alamuszti gyorsasággal feléjek közeledni. Izmos karóját erősen szólította markába, s azon pillanatban, midőn a fenevad a gyermekre akart ugrani, rettentő erővel sújtott fejére, úgy, hogy a farkas egy iszonyút ordítva, gombolyagba törve hullott lábaihoz, hirtelen kellett hátra szökni Elemérnek, hogy a fenevad harapását kikerülje, s még vagy kettőt mérhessen az állat fejére. Ez ordításra felébredtek társai is .... Egy jó perez múlva ismét megkezdődött a rémes orditás, a zöldes tűzgolyók meghatványozódva meredtek feléjük a bozótból. EleSzó szót hoz ki. Sitkéi Péter ur a „Szabolcs* 30-ik számában referálván — mint egyházkerületi kép* viselő — az egyházkerületi gyűlésen tárgyaltatott ügyekről: tudósításának 2-dik pontjában, az államsegély kiosztásáról szól, s azt „alamizsnának, elforgácsol ásnak“ nevezi. Bármily „alamizsnaszerü, s elforgácso- lás* legyen is — szerinte — ez az államsegély, nem tagadható, hogy a katholikus felekezetek congruáihoz képest alamizsna is, bár kis részletekre, „forgácsra* osztva — a forgács is jó, ha nincs hasábfa, — csak kevés mértékben enyhíthet „szükséggel küzdő egyházaink, lelkészeink s tanítóink“ szigorú helyzetén, én azért elforgácsolásnak nem nevezem, sőt ismerve sok helyt nagyon is alászállt lelkész s tanítói fizetéseinket, ama közmondás alapján: „a ki korán ád, kétszer ád“ csekélysége mellett is jótéteménynek tartom, melyre mi is, mint e hazának napszámosai, azt hiszem méltán tarthatunk igényt. A mi már illeti azon tudósítását, hogy „az egyházkerületi gyűlés küldöttséget nevezett ki oly módozat kidolgozására, mely szerint a segélyösszeg maradandó hasznot eredményezzen, s hogy az papi nyugdíjintézet alapjául tőkésittessék“ csekély véleményem ez: „a segély, jogtalanság nélkül el nem vonathatik rendeltetésétől“; de az állam sem egyeznék bele; a segély azért szavaztatik meg az állam által, hogy „elemi csapás, szegénység szükségeit jövedelmeiből alig fedezhető belhivatalno- kok terhein, ha csak némi részben is, ma, de nem holnap, könnyittessék; már szerintem nem áll meg a józan ész követelményeivel az az okoskodás, hogy mivel 200 vagy 300 irtot nem adhatunk segélyképen a megszorultaknak, tehát 50 frtot se adjunk, hanem tőkésítsük, mig egy század múlva szép összegre nővén ki magát, gazdag osztalékokat nyújthat, csakhogy félő, hogy mig az a boldog epocha elérkezik, lassacskán eltünedeznek ezek a segélyt kérő papi s tanítói heloták egyházaikkal együtt, s nem lesz kiket gazdagul segélyezni, s mert nagyobb mennyiségben nem adathatván segély, a kérők sokasága, a kiosztandó mennyiség csekélysége miatt nem kaptok egy fillért sem, jaj lenne a szegény kéregetőnek, éhen halna el az éhező, ha minden háznál, mivel egész kenyeret vagy sokallanának, vagy nem tudnának adni, darab nélkül utasítanák el őketl Én, s azt hiszem velem együtt százak, nem szégyenljük ez „alamizsnának“ elnevezett államsegély elfogadását, jobb ma egy veréb mint holnap egy túzok, s ha a f. t. egyházkerület módosítást akar behozni az államsegély kiosztásánál, ne abban álljon az, hogy elvonja e nehéz időben — krach, terméketlenség, nagymérvű halálozás által tetemesen alább szállt fizetés gyorsan váltván egymást,— a szegény pap s tanító, egyházaktól a segélyt, a szegény tanitók nyugdija sem egyéb, mint kenyér helyett siri oszlop, hanem hogy szüntesse meg a valójában lealázó kunyorálást, tétessen pontos számítást az egyházmegyékben kisebb jövedelmű egyházak, lelkészek, tanitók jövedelmeiről, s a 24 ezer forintot — nem vonva el belőle egy fillért sem — csupán kellő nyugta felmutatása mellett az aránylag kevesebb jövedelmű papok, s tanitók s egyházak közt állandóan ossza fel. Közli az akadozó Horog. Nagy-Kállón V. reálosztály.*) Legközelebb befejezett tanévünk éi’tesit- vényének ötvenedik lapján mindjárt az első pontba igtatott tudósításunk bizonyosan lehangold vagy legalább kétséges körülmények közé helyezé t. tanügyi közönségünket; de E közlemény térszüke miatt késett. — Különben sem múlta még idegét. S z e r k. mér két társának parancsolta, hogy fogják fe a megölt farkast és vigyék utánna, maga pedig pár társával a botot ütésre emelve, közelített a nádas felé, hol a farkasok ólálkodtak. Tudta Elemér, hogy ha nőstény farkast ölt meg, akkor a többiek azt először szélye tépik, s csak azután támadnak, igy mindenesetre időt nyernek, ha pedig him farkas az, akkor a farkasok meghunyászkodva fognak tovább állani, s igy bátorságban maradhatnak reggelig. Közel értek eközben a nádashoz, akkor Elemér fogta meg a farkas hátulsó lábait, egy erősebb emberrel megfogatta az első lábakat, azután nagyot himbálva rajta a levegőben; belökték a nádas szélére. — Nagyot dobbanva esett le a tehetetlen hulla, ők pedig biztos távolságba vonulva várták a következendőket. Kevés idő múlva nagy csörtetést hallottak a nádasban, azután vonitva távoztak beljebb a farkasok, jeléül, hogy him farkas esett áldozatul. E kis intermezzo után egyiknek se jött álom szemére. De a rémes concertben nem is jutott eszébe az álom senkinek. Az első álom után felébredtek a gyermekek is. A csípős keleti szél a hajnal közeledtél jelzé, fel is tűnt az nem sokára. Körülvéve a sik víztől: a hideg éj csaknem megdermeszté idegeiket; mihelyest némi kétes világosság támadt, Elemér azonnal félre hívta társaikat, riadta parancsát a haza indulásra. Hogy az ártatlan leánykák a halottaktól meg ne borzadjanak, Jenőt megoktatta, hogy mindig jó távolban evezzenek a dereglyétől. Yizre bocsáták most a csolnakot, bele ekkor még másként nem nyilatkozhattunk. Most azonban már eloszlik a kétség s helyét vidámitó, megnyugtató valóság tölti be. Lelkes polgáraink, takarékpénztárunk az intézetet alapjában létesítő úgynevezett reáliskolai bizottság, ennek élén a már oly sokszor ismertetett, még a távolban is lánghevü egykori eszmevezér s a magas kormány Sza- bolcsmegye összes tanuló és tanulásra hivatott népességének ismét meghozták mind a jóakaratot, mind az áldozatot. A nagyméltóságu vallás- és közoktatási m. kir. minisztérium ugyanis e hó 6-án 17590. számú kegyes rendeletével utasitá alulirtat, miként 1875/6 tanévre az ötödik osztály is megnyittatni fogván; ez érdemben minden szükséges előintézkedések haladéktalanul megtétessenek. Ezen méltán sok szépnek és jónak várására jogosított állami jóakarat- s kebelbeli újabb áldozatosságról halmazát mondhatnék el a hangzatos szóknak: ne feledjünk azonban egy erkölcsi törvényt, mely körül-belől igy szövegezhető : „Az adott szót tettel beváltani mindig kötelesség, de a lehetőleges tettet szóval megváltani soha sem szabad,“ s épen ezért ne jutalmazzuk az egyszer jótevőinket bennünket még tán inkább mulattató megtap- solásokkal s ne köritsük halantékaikat pusztán szóvirágokból fűzött hervatag és könnyen hulló gyenge koszorúkkal: hanem köszönjünk illőleg megfelelő tettek- s cselekedetekkel, mert ezek kizárólag akaratunktól függenek. És mi lenne a megfelelő köszönés, tett és cselekedet ? kétségtelen igazolása annak, hogy a ránk árasztott, tetemesen nagyobb horderejű, újabb jótéteményre méltók vagyunk, vagyis tanintézetünknek ifjú növendék polgárokkal mentői nagyobb számban leendő benépesítése. T. Szülői közönség ! ma már a tudomány szükséges fegyver az életküzdelemben, mely nélkül győzelem nem lehetséges, sőt magának a védelmi állásnak megtarthatása is csak véletlen szerencse; ne hullongjunk tehát vissza a korszerű haladás zászlója alól s ne fedjük el szemeinket saját fövegünkkel azon nap előtt, melynek melegítő s világitó fényére oly nagy szükségünk van. Mi nem késhetünk sokáig az örömhírrel; szives viszonzásul tehát adja Isten, hogy intézetünk váró tárt termei is mielőbb lehető legnagyobb számban teljenek meg derék megyénk derék növendékeivel s telhetőleg gyarapodjék e szám vidéki társakkal 1 Ha ez megtörtént, akkor joggal és méltán elmondhatjuk amaz ismeretes nagy szavakat ; „Megfizettük mind, mivel csak tarto- zánk.“ Kelt a nagy-kállói m. kir. állami reáltanodában aug. 28. 1875. Gasparik János m. k. kir. h. igazgató. Tanitó-egyleti gyűlés és kirándulás a dobsinai jégbarlangba. A gömör-tornamegyei tankerület néptanítói f. év augusztus hó 24-én Dobsina városában tartották meg rendes évi gyűlésüket. Mintegy 150 tanító, tanár és számos vidéki tanügyért lelkesülő polgár vett részt a nagy gyűlésen s részesült Dobsina városának pél- dányszerü vendégszeretetében. A gyűlés reggelén 7 órától 8-ig a vidéki városokban ritkán látható csinosan berendezett taneszköz kiállítás megszemlélése és magyarázata volt. Dobsina sokat áldoz a tanügyre, meg is látszik iskoláinál s tanszergyüjteményénél. 8—9-ig Melczer Ede dobsinai tanító az ütenyirást gyakorlatilag adta elő, Spangel Mihály tanító pedig egy költeményt taglalgatott nehány második osztályú tanuló előtt. Kilencz óra után az helyezték a lyányokat s a kis csecsemőt, Jenő kezébe vette az evezőt és elindultak. Elemér előhozatta a megölt farkast, feltétette a dereglyére, s midőn a csolnakkal jó távolban voltak, útjára indította a déreglyét, ott hagyva a borzalmas éji szállást, melyet minden borzalmassága daczára elnevezett: a „gondviselés“ szigetjének. A viz csekélyebb volt itt, karóikkal érték a feneket, egy negyed óra múlva elérték a Kraszna árját, mely őket elég gyorsan sodorta a falu fele. Jenő csolnakja jó előre járt... A lyányok vissza-vissza tekintettek, s kérdezték Jenőtől: „mi az ott a dereglyén* ? „Bizonyos megmentett házibutorok s ágynemüek“, felelt Jenő színlelt egykedvűséggel. Jobb volt azt nem tudni az ártatlan, gyöngéd szivü leánykáknak. Reggeli 8 óra tájban épen a lelkészlak tornáczához kötötte Jenő csolnakát, melynek bejáratai felhalmozott trágya rakásokkal valónak elzárva a víz elől, s daczára annak, már a lak egy-két szobájába alólról fakadt fel a víz, Jenő egyenként segélte ki a csolnakból a kimerült didergő leányokat, aztán a kis csecsemőt. Jenő Ilonkával a bölcsőt felfogták s kopogtattak a belső szoba ajtaján, melyben a két család épen reggelinél ült. E fogadtatás leirása felülhalad minden művészi színezést 1 A szülék gyermekeiknek rohantak, s őket, kiket már halottaknak tartottak, zokogó örömmel, s patakzó öröm könnyek között szorították hosszasan keblökre. Az első örömből kibontakozó szülék s testvérek tekintete a bölcsőre esett, melyben ev. templomnak uj orgonája mutattatott be Kubicsek Károly jeles dobsinai orgonista által, honnan a városház termébe a gyűlés színhelyére özönlött a nagy számú közönség. A nagy gyűlést elnök Ebiczky Emil tanfelügyelő lő órakor szép velős beszéddel lelkes éljenek közt nyitá meg, mire a múlt évi gyűlés jegyzőkönyve olvastatott fel s hitelesíttetett meg. Ezután az elnök Terhes Samu r.-szom- bati tanító olvasta fel hivatalos jelentését azon mozzanatokról, melyek a lefolyt évben az egylet körül felmerültek. Utána a jegyző Len- key János feledi tanító a járáskörök működéséről tett évi jelentést, \ Ennek végeztével az- elnök bemutatja a m. kir. közoktatásügyi minisztérium által szabályszerű záradékkal ellátott egyleti alapszabályokat, melyek számos példányban kinyomatva a gyűlésen jelen volt tagok közt szétosztatott. , . .... Következett a járáskörök által bejelentett értekezések. Törköly József r.-szombati tanító azon tétel felett tartott felolvasást, hogy „mikép jut a néptauitó legkönnyebben s legolcsóbban testgyakordához.“ Fábry János r.- szombati gymn. tanár „a gyermek ásvány-, növény és rovar gyűjtési ösztönének felköltése s a gyűjtés módszeréről“ közérdekfeszültség mellett értekezett. Csorba Endre pálfalvai tanító a „gyümölcsfa tenyésztés megkedveltetésé- ről“, Balázsy György rahói tanító pedig „mezőgazdaság a népiskolában“ czirnü tételről tartott felolvasást. — Az egyleti pénztár és könyvtár állásáról szóló jelentések után számos üdvös és érdekes indítványok tétettek, melyek közül élénk eszmecserét költött a házi iparnak a népiskolákbani meghonosítása | az iskolai takarékpénztárak ügye. Valóban a mi jó, hasznos, életre szükséges a népiskolában | a mi üdvös és áldásthozó mive- léstudománvi eszme egy év alatt felmerült, az bő, alapos és tanulságos vita tárgya volt a gyűlésnek, úgy hogy minden mivelésért buzgó egyén csak megelégedéssel távozhatott a gömör-tornamegyei tanitóegylet második nagy gyűléséből. Hogy ez egyleti gyűlés oly ered- ménydusan folyt le, azt részint a járáskörök élén működő tanítóknak, részint a dobsinai szakavatott kartársaknak, de főleg a fáradhatatlan tevékenységű atyai szelidségü Eoeczky Emil tanfelügyelőnek köszönhető, ő vezette teljes tapintatossággal a gyűlést, s serkentette, buzdította munkásságra a tagokat, ő megmutatta és példát adott sok más tanfelügyelőnek, hogy a kötelességét tudó önérzetes néptanítókat nem hatalmi parancsszóval, basáskodó önkényes eljárással, fitogtató tudománynyal; hanem ildomosán, szelíd baráti figyelmeztetéssel, bölcs atyai tanácscsal és pártatlan igazságszolgáltatással lehet a tanügy fel virágozására tevékenységre vezetni. Az egyleti gyűlés délutáni 2 és % órakor teljes rendben ért véget, mely után a néptanítók Dobsina városa által a Széchényi ligetben rendezett közebéden vendégeltettek meg. Ebéd után sétára indult a társaság az uszodához, onnan a testgyakordába próbaelőadásra és végre a szorgalmi kert tekintetett meg. Este a néptanítók tiszteletére 8—10 óráig zeneestély tartatott a Casinó nagy termében, melynek végeztével vig kedélyes táncz- mulatság keletkezett. így folyt le a gömör- tornamegyei tanitóegyleti gyűlés első napja, példaadásul és buzdításul szolgálhat sok más megyei egyleteknek, különösen a még most is alakuló félben levő szabolcs-bajdukerületi tanitóegyletnek. Augusztus 25-kén reggeli 7 órakor kezdődött a kirándulás először a czembergi kék- leny bányába, mely Dobsina városának valóságos aranyere, onnan pedig a jégbarlangba. A kékleny zúzda előtt Klein Samu dobsinai tanító érdekesen illusztrálva adta elő a kékleny (Kobalt) érez feldolgozásának történetét s annak korunkbani hasznát. Rövid pihenés és a a kisded erős sírással jelentette, hogy ő is megérkezett, s figyelmet érdemlő személyiség. Azután a lelkész és neje Elemér után kérdezősködtek, ki épen ezen pillanatban tárta fel az ajtót s szülei ölelő karjaiba hullott. Első teendőjök volt a kimerülteket száraz ruhába öltöztetni, frissítő meleg reggelivel ellátni. Azután Elemér elbeszélte Jenőnek hajótörését minden részleteiben, az ő iszonyú feladatukat, a rémes éjt és a szerencsés hazatérést. Borzadva hallgatták az illetők az elbeszélés rémes iszonyait. De különösen a kis leányok csaknem lázas idegrázkódást kaptak, midőn megtudták, hogy ők farkasok s halottak társaságában töltötték az éjt. , Majd előszállitották a termetes fenevad hulláját 1 Mily nyugalmas és szelíd volt most ez állat, hagyta magát a gyermekek által végig simittatni, füleit és körmeit fogdostatni, s még csak egy moczczanást se tett a szemlélők megbosszulására. Ezután a kimerült gyermekek puhaágyba feküdtek, majdnem egész estig mély álomba merülve pihenték a fáradalmakat. Ugyan ezen nap a viz is apadni kezdett. Apadhatott is, hagyván maga után iszonyú rombolást. A szerencsétlen áldozatok száma 100-nál többre ment, s a kár felülrugott 12,000 forinton. (Folyt, köv.)
