Szabad Újság, 1993. december (1. évfolyam, 22-26. szám)
1993-12-29 / 26. szám
SZABAD ÚJSÁG 1993. december 29. JÉGKOCKÁK A PEZSGŐBEN SZILVESZTER 93 AAAAAAAAAAAA írhatta volna Andersen... Dagobert néni egy napja (Csali mese) Hol volt, hol nem volt, mint melegvíz a munkásszállón, volt egyszer egy háztartás. Dagobert néni birodalma volt ez, a tisztes öregasszonyé, aki életét pletykaszerzéssel és -továbbadással tengette. Itt egy szaftos sztorit csippentett fel a szomszéd Helénáról meg annak jugoszláv udvarlójáról, ott meg történetet a vécépucolásból meggazdagodott grandról, akinek azért teljesen véletlenül jól jött, hogy Amerikában elpatkolt a nagybácsija. Száz szónak is egy a vége (mint fürdőszobában a vízcsapnak) — nap mint nap üres volt a lakás. És a tárgyak életre keltek... (Ahogy az már minden rendes csali mesében lenni szokott.) Az egyik polcon két mosópor beszélgetett. — Ide figyeljen Omo Lipót System! — mondta a hagyományos mosópor. — Engem egyenesen irritál, mit irritált?) — bosszant(l), hogy önt annyit mutogatják a tévében, engem meg éppen csak megemlítenek. — Persze, mert gazdám, a mosóporkirály megvette a műsoridőt. És én szeretek a tévében szerepelni! — De az már túlzás, amit magával művelnek! A múltkor egy Mikulást mutattak, aki azt állította, hogy az OMO- tól fehérebb a szakálla. — Marhaság! Én csak röhögök ezen. Ugyanolyan vagyok, mint ön, kedves... — Rózsi... — Mint ön, kedves Rózsi, (Omo Lipót System és Hagyományos Rózsi szerelmének nemsokára gyümölcse lett, a kis Omo Color, aki 2675 mosás után is benne hagyta az eperfoltot a blúzban.) Egy másik polcon két csokoládé traccsolt. — Hogy vagy, kedves szomszédasszony? — kérdezte Nest Léna a mellette fekvő Bar Ilonkát. — Kösz, jól vagyok. Téged meg láttalak a múltkor a tévében. Igaz, hogy egyszer összemaszatoltad a Fridit? — Volt ott más is... Egyszer rám ült. A tévénézők meg találgathatták, mitől barna az ülepe. — Nem tudod, miért hagyja abba a show-t? — Miattam! Ügy olvadok a szájában, hogy lassan már beszélni sem tud. — Mindig tudtam, hogy te vagy a legolyanabb csokoládé!.. Volt egy harmadik polc is — enélkül nem lenne igazi csali mese ez a mese. Rajta két cigaretta MARS Aranka és Marlboro Man. — Hello, miszter Marlboro — kezdte Arán —, hadujúdú? — Oh, verry happy, krisztihand; azt a tüzes Gyufa Szerént várom. Hát maga? — Gyufa Lajost, a kiszuperált házmestert, akit Andersen meséjében a kis gyufaárus spinkó árult. — Micsoda világ! Meredező cigaretták, kiégett gyufák. — Mi lenne, ha felgyújtanánk Dagobert néni házát? — O, good! Megérdemli a pletykás banya! És kigyulladt a hol volt, hol nem volt — mint pénz a zsebemben — háztartás. Dagobert néni már csak romokat talált, amikor hazajött a napi pletykálásból. Most végre róla pletykált a város! Szomorúan indult a szélső házak felé. Az egyik kapualjban a kis gyufaárus lány már a 87. szál gyufát gyújtotta meg, mert fázott. — Friss a gyufa, jó nénike! — fordult Dagobert nénihez — Pár nap múlva szilveszter, olcsón adom! — Kapsz te tűzijátékot, lyányom! — mordult a jószívű asszonyság — a másvilágon is emlegeted majd! Azzal felgyújtotta a nemes szívű leányt. Úgy lobogott az éjszakában, mint a Csemadok fáklyája. — Andersent meg üsse meg a guta — bömbölte, és a szerelemvonat alá vetette magát. Eddig volt, mese volt. Volt folt, nincs BÁRÁNY JÁNOS Nem mind ördög, ami ördög! Adám bátyám és a patás Kövesdi Ádám egy keddi napon, pár nappal szilveszter előtt, délután fél négykor találkozott az ördöggel. Ádám bátyám jóravaló, jámbor, otthon ülő ember volt. Azon a délutánon azonban — hogy, hogy nem — az erdőirtásról hazafelé menet a korcsmába vitte a lába. Hamar talált cimborákat, ivott, kártyázott, sőt egy idő után még rá is gyújtott egy bagóra. Pedig ilyet még soha nem tett: a cigarettázást, mint a szappannal mosakodást, úri huncutságnak tartotta. Záróra után sem hazafelé vette az irányt, bekopogott a lőcslábú, kikapós, özvegy Varga Elvirához... Gyorsan múlt az idő, mire észbe kapott, már hajnalodott. Magára hajigálta gönceit, és nyakába kapta a lábait. Szinte hazáig futott. Termetes, ám rendkívül hiszékeny, istenfélő felesége a kertkapuban várta elbitangolt emberét. — Hű, Ádám — vakarta meg a ház előtt lefékező férj a füle tövét —, lesz itt nemulass! Mi a csodát mondjak, hol voltam? Ekkor átszaladt előtte egy fekete macska. És Ádám mentem kitalálta, mit is fog mondani. — Jaj — karolt reszketést mívelve élete párjába —, menjünk be a házba gyorsan. Jobbra-balra kémlelt, s valósággal áttuszkolta az asszonyt a küszöbön. Bezárta, bereteszelte az ajtót, lehuppant a kemencepadkára, s csak annyit mondott: — Képzeld, elrabolt az ördög! Aztán suttogóra fogta a hangját, és elmesélte, hogy a patás csábos asszonyállat képében környékezte meg, és mostanáig fogva tartotta. — És — kapott a fejéhez a felesége — milyen volt? — Hát — törölte a gazda szárazra gyöngyöző homlokát —, szőrös! Asszonya dobálni kezdte magára a kereszteket. Ádám gazda meg elmosolyintotta magát a bajsza alatt, s csak úgy maga elé megjegyezte, hogy: — De nem mindenütt!-ZOLCZERM ilyen egyszerűen hangzik az általános — ösztönös — válasz: az asszony; mert így szoktuk meg... otthon. Sok helyütt azonban ez nem így van — egyfajta emancipációs tünet is lehet, demokratikus házon belüli munkamegosztás, esetleg papucskodás abban az esetben, ha a ház úrnője terpeszkedik a tévé előtt a napi sajtót is nehéz munkaként böngészve, időnként kiszólva — „szívem, hozd ezt" (hozd be ezt), esetleg „légy szíves”. A férfiak miért ne szerethetnének, miért ne tudhatnának főzni? Szeretnek. Tudnak. Számukra ez általában nem kötelesség, így virtuózabb módon tehetik próbára képességeiket, nem hajtja őket a „tatár”, van több idejük, akadhat intenzívebb ihletük az „alkotásra". A vendéglőkben, éttermekben mindig férfiak főznek; a főszakácsok, a nemzetközi nagy főzőversenyek győztesei, helyezettjei mind egy szálig férfiak. Valami különleges titka lehet ennek? Egy — előbb Belgiumba szakadt, majd onnan visszaszakadt — hazánkfia, jeles, sikeres üzletember révén felvilágosításban részesültem a minap: — Baromi nehéz, kegyetlen tikkasztó munka a főzés — mondja Péter — azt egy asszony nem bírja! Bemész egy rendes étterembe, ledolgoztad a magad penzumát, éhes vagy, de nem akármire — van pénzed rá, megdolgoztál érte —, valami extrát szeretnél, gyorsan! Ott nincs mese; a személyzetnek teljesítenie kell a kívánságodat. Ha valamelyik alkalmazott nem úgy ugrik, ahogy kell azért a pénzért, a séf rögtön ledurrant neki egy jókora nyaklevest — visszakézből, mert a markában a te kajád egy része van —, erre egy nő nem képes. Pedig nagyon is jól tudják a nők, egy férfit a gyomrán keresztül lehet a legjobban megfogni; hát, miért ne ismerné maga a férfi ezt az elvet? Ma már, a szerepcserék (?) révén megtanult a nők nagy többsége is enni! Igen; enni jóízűen, éhesen, kommunikálva, üzletkötés közben, szertartásosan, áhítattal esetleg és még sokféle módon. Mert enni — nem csupán kiválóan és gyorsan elkészíteni azt az ételt — ugyancsak tudni kell; tudni érdemes... részben, hogy különbözzünk a négylábon vályúhoz tülekedőktől. Aztán azért is, hogy megadjuk, ami jár azoknak az éltető, frissítő, regeneráló, csodálatos ízeknek, amelyekkel mellesleg vitaminokat, fehérjét, szénhidrátot, ásványi sókat juttatunk a szervezetünkbe, hogy ezáltal folytatni tudjuk azt, amire születtünk: egy gyönyörű zenemű komponálását például, egy csodaszép nagyestélyi ruha megtervezését, megvarrását, aztán táncolni például kenyérkereső munkaként, hivatásként — örömöt szerezni a produkció élvezőinek; aztán tudjunk egy nagyüzemben egy könyörtelenül forgó szalagon helytállni rendületlenül úgy, hogy elmélázásunknak ne láthassák kárát a többiek... Enni kell — és ehhez főzni, mert nyersen nem igazán élvezetes, nem is egészséges minden étel. A legjobb, a leges-legideálisabb együtt főzni: asszony és férfi. Hercig kis kötényben, csinos főkötővel a szebbik, könnyű köpenyben (frakkban?), kis papírcsákóval az erősebbik. Főzni önfeledten, álmodva pompás receptet, aprítva petrezselymet, krumplit, sózva pompás húsokat, vagdalva könnyezve vöröshagymát, művünket fakanállal kevergetve, és időközönként odacuppantva egymásnak egy-egy cvikipuszit incselkedve, előlegezve a nagy, fehér abroszos, porcelántányéros, óborral koccintás szertartás utánra. SÁNDOR FERENC Ki főzzön? Ev végi dohogások Az asszonyok popira estek Mert másuk nem maradt, és az is szinte csupaszon. Történt egyszer régen ugyanis, hogy volt egy üzem, amelynek férfiakra volt szüksége az örökös munkaerőhiány bedugaszolására (Ó, boldog idők!). És mivel az üzem Komáromban volt (a nevét elfelejtettem, de azóta már úgyis megváltozott), ahonnan a tökmaghéjat a jobb szusszal bírók a szomszédos Magyarországra repíthetik, kézenfekvő volt, hogy onnan csábítsuk át a legszebb szál szakembereket. Busszal hordtuk-vittük őket, természetesen valamit, valamiért alapon. És hogy miért? Természetesen asszonyokért, mivel az ottani lenborzoló üzem meg szorgos asszonykezekben szenvedett hiányt. így a dolog meg is oldódott. Szuper KGST szinten. Csakhogy jött a jó öreg rendszerváltás, a bársonyba burkolt aligforradalom. És munkaerőből itt is, ott is mindenkinek elege lett. S mint a korsó a kútra, az asszonyok is addig-addig jártak át a hídon, míg végül eltört a mimózaszerződésük, és „kérges” markukba végkielégítést nyomtak, ami addig sem tartott ki, míg mondjuk egy hártyavékony szárnyas Libresse. El is mentek az ilyenkor mankóként szolgáló munkaerő-semlegesítő hivatalba, és bár kimutatták (no nem a foguk fehérjét), hogy átlagkeresetük meghaladja itt-ott a limitéit 3000 koronát, visszaminősültek szociális eseteknek, és egy finom határozattal kiszúrták a szemüket 1200 korona szociális segéllyel. Nem segített a fellebbezés sem, a munkaügyi minisztériumba küldött irat meg szőrén-szálán eltűnt. Állítólag mindez azért történt, mert a KGST nem számolt a rendszerváltással. Bizonyára a len sem, melyet évekig szorgosan maceráltak. Kérem annak a jelentkezését, aki számított erre! Jól sejtem, hogy valahol a munkaügyi minisztériumban bujkál? Hofi nem, a Fridi még úgysem! Az idén volt két kudarcom is. (Bár sohase lenne nagyobb!) Hosszabb önidomítás után kilestem azt az egy napot, szombat éjjel fél tizenegyet, amikor a humor Marco Pólója, Hofi Géza beevez a budapesti Madách Kamaraszínházba egészségügyi agytágítóra. A tőlem telhető legilledelmesebben álltam joviális szine elé, de „A sajtónak nem nyilatkozom!" felkiáltással elplanírozott. Mint jó, életrevaló növény, bukdácsoltam a barázdák indoktengerében, hiába. De ha már ott voltam, megnéztem pótszékről, az előadást, és neki adtam igazat. Nincs az az újság, ami frissebb, szellemesebb lenne nála, és amelyben jobban dőlnének a betűk, mint a helyszínen a közönség. A Fridi, azaz Friderikusz Sándor egészen más volt. Nem tehet róla, hogy mikor a Vörösmarty téren üzemeltetett pákái elutasítottak, nekem már meg volt a vele kapcsolatos eredeti sztorim. Történt ugyanis, hogy a saját maga által kikiáltott nagymester meghívta a senki által ki nem kiáltott, de sokak által mesterként tisztelt Vitray Tamást afféle macska-egér szórakozásra. Fridi elemében érezte magát, míg a másik majdhogynem a közmondásbeli kicsi emberek nagy botja mögé menekült. De a „sómén" még oda is utána futott, és az addigi Friderikuszshowkavalkád felvételével „ajándékozta" meg búcsúzóul, melyet a megajándékozott méla eleganciával az átvételkor azonnal meg is utált. Nem szeretem az undort a képernyőn, ezért egy rövid levélben megkértem Vitray Tamást, ha már neki nem kellenek a kazetták, ajándékozza nekem, én szívesen utálkozom a Fridi-show-kon. A válasz lakonikus és meglepő volt: A kazetták üresek voltak, és kilépve a stúdióból azonnal vissza is vették őket! Vitray Tamás. A sztori eddig! A Fridi-show meg, mint hallom, januárig. Én sajnálom, bár nem igazán. Legalább van üres kazettája, amire azt vesz fel, amit akar! És önmagát már csak nem csapja be!?!? Lakni is kell valahol A kérdés csak az, hogy hol. A lakásátvételkor aláírt szerződések szerint Komáromban csupa I. kategóriás lakások léteznek. Bizonyára az első kategória kritériuma a málló vakolat, az elvízkövesedett csőhálózat, az imádságra se csukódó ablaksor, az egyenetlen mennyezet, a hullámos padozatot, és mindaz, amit esetleg kifelejtettem — tartalmazza viszont a lakbér, amelyről finom, cuki kis számítógépes elszámolást hozott a Mikulás, mely annyira kusza, hogy meg sem próbálom megfejteni, pedig keresztrejtvényben jó vagyok. Mindössze egy sort idézek, de azt hitelesen: A kontója állása 1993. szeptember 31-ig 376 szlovák korona. Volt már poloskám, influenzám, de kontóm a lakáskarbantartó vállalatnál soha. Viszont volt egy napom, 1993. december 3-a, amikor egy ajtózár kapcsán szobafogságra ítéltek közel 800 koronáért (ez is megér egy misét, de ebből manapság elég sok van). Fiktív számla, fiktív elszámolás, fiktív napon. És fiktív a szolgáltatás is. Hol volt egy kis víz, egy kis meleg, hol volt egy kis törődés, egy kis tisztesség, hol nem. Most inkább nem. Lassanként kezd ez az általam eddig nagyra becsült vállalat hasonlítani a hörcsöghöz, mely egész éven át gyűjtögeti a lakbért, fűtéspénzt, melegvízpénzt, aztán elnyeli szépen maga. A kérdés csak az, mikor akad meg a torkán? BEKE ISTVÁN ARjMOTORSZERELES — 1994
