Szabad Újság, 1993. december (1. évfolyam, 22-26. szám)

1993-12-29 / 26. szám

1993. december 29. SZABAD ÚJSÁG Az időnek az ő vasfoga Bertolt Brecht A SZECSÖÁNI JÓEMBER, bemutató a komáromi Jókai Színházban Közhelyek. Közhelyek fejeznék ki hát ezt a világot? B.B. aztán iga­zán csupaszított. Csupaszított és tisztított. Mert ok(k)kult volt, okíta­ni igyekszik tanmeséivel. Ha végig­gondolom, a Koldusopera, a Ret­tegés és ínség a Harmadik Biroda­lomban, a Galilei élete, a Kaukázu­si krétakör, az Állítsátok meg Artu­ro Uit! vagy a Carrar asszony pus­kái újra meg újra tanmese, mely tisztítani igyekszik. Próbál. Brecht, a színpadi szerző úgy dolgozott a pillanatnak (pillanatnyi történelem­­nek/ben), amiképpen feltételezte, hathat majd. A pillanatnak dolgozó egyúttal a holnap színházának is írt. Hogy ez mit ér, az már-már igazolódni, beigazolódni látszik. Közhelyekről írt. Közhelyeket. Mi más, ha nem közhely a Koldusope­ra? Vagy akár A szecsuáni jóem­ber? Számolt valami időszerűséggel. Azzal, amit úgy mondok most e helyütt: az idő vasfoga. Ám hogy mennyire számolt vele, azt ma még talán túl korai lenne firtat­ni. Most még csak brechti félmúlt van. Alig-alig mászunk ki valami­ül 749 augusztus 29-én születtem Ia déli harangszóual) a Majna-parti Frankfurtban. A konstelláció sze­rencsés volt: a Nap a Szűz jegyében állott és épp deleidre hágott. Jupiter és Venus barátságosan nézték, Mer­­curius nem volt ellenséges: Saturnus és Mars közömbösen viselkedtek, csak a Hold, mely épp telivé kereke­dett, fejtette ki ellenfénye erejét, an­nál is inkább, mert egyúttal bolygó órájába lépett. Ellene feszült tehát megszületésemnek, s nem is láthat­tam meg a napvilágot, amíg ez az óra el nem múlott. ” Eljutottunk ismét egy óriáshoz, a vi­lágirodalom ama ritka csúcsainak egyi­kéhez, amelyből négy-öt ha van mind­össze. Ám a többiekkel ellentétben a Goethe-paradoxon, véleményem sze­rint, az óriás karnyújtásnyi közelségé­ben van Homérosz, Dante, de még Shakespeare is lehetett nagy költő, lehetett legenda, hiszen olyan régen él­tek, szinte a mesében, s valóságos léte­zésüket is ilyen valószerűtlen meseként fogtuk föl. Goethe ellenben, majdhogy­nem a kortársunk Thomas Mann írja kitűnő „Goethe és Tolsztoj" című ta­nulmányában, hogy „Századunk elején élt még Weimarban egy férfiú, név szerint Julius Stötzer, aki még diák­ból, valami fölé igyekszünk. Dehát a politika... Lehet, hogy Brechtnek igaza van? Éppen ezért nem kicsiny fegy­vertény ma (sem) színpadra tenni Brechtet. Akkor még nem is mon­dom, hogy éppen egy vidéki, nem­zetiségi, küldetéstöltetű, olyan ami­lyen közönségű,színházban. A kö­zönség kincs. ízlése van. Javítha­tó. Ennek viszont ára van. Beke Sándor igazgató szerint csak mi­nőséget szabad játszani. Nyilván azt is tudja, hogyan lehet valaho­gyan összehozni a dolgokat. S ebben az előadásban éppen erre megy ki a játék. Bodolay Géza rendező — úgy tűnik — pil­lanatok alatt belátta a Jókai Szín­ház valóságát. Ha kész koncepció­val jött is, olvasható, miképpen uralta feladatát. Nagyszerűen. Csa­patszínházat hozott létre. Színház­zá dolgozta a tanmesét. Pontos. Fegyelmezett. Kimódolt. Mert meglelte a módját. A módját an­nak, hogy Cs. Tóth Erzsébet, Né­met Ica, Pőthe István, Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Ropog József, Skronka Tibor, Varsányi Mari, Ho­korában, mint tizenhat éves gimnazis­ta egy fedél alatt lakott dr. Ecker­­mannal, mindössze néhány lépésnyi­re Goethe házától. ” A Goethe-paradoxon további kulcsa, hogy az olümposzinak született óriás egy végtelenül összebonyoiódott korba született, igen, Goethe nagysága ebből magyarázható, s egyben ezért kérdője­lezhető meg. A „Faust" poétája korfor­dulón élt (igaz, ki nem élt korfordulón: Homérosz is ősközösség és rabszolga­ság, Dante is középkor és reneszánsz között élt), de az is igaz, hogy a XV11I­­XIX. század fordulója valami többet is jelent egyszerű korfordulónál. Ez az a fordulópont, amely után a költők Tör­vényadókból Tányérnyalókká züllenek. S persze, nemcsak a költők. Az ipari társadalomban mindenki tányémyalóvá kell, hogy váljon, láncszemmé, marha­pásztorrá, széklábfaragóvá, mint Pla­ton és Michelangelo Madách Tragé­diájában. „A természet megkívánja, hogy je­lentést tegyenek róla " — írja Emer­son Goethéről, akinek szemében ”a mindenség — előadhatóság", s így foly­tatja: „A társadalomnak nincs fonto­sabb érdeke, mint az irodalmi osztály jóléte Volt idő, amikor az író szent személy volt: ő írta a bibliákat, az locsy István, Petrécs Anna, Bugár Gáspár, Mokos Attila, Kukola József, Mák Ildikó, Reiter Zoltán, Tóth Gábor, Agócs Judit, Varga Tibor, Tarics János, Németh Ist­ván (a színlapon már nem D.), Be­nes Ildikó, Bugár Béla, Vörös La­jos, Ferencz Bálint egyaránt reme­keltek a csapatjátékban. Cs. Tóth Erzsébet brillírozik. Németh Ica mintha mindig ezt a fajta játékot játszotta volna, hibátlan. Skronka Tibor és Vörös Lajos játéka, Var­sányi Mari mozgás- és szövegját­szási bravúrjai... Olyan játék ez, a­­melyben a stúdiósok (Ágócs Judit és Ferencz Bálint) játéka is a já­ték-gépezet egyaránt fontos rész­elem. Mindezen túl: idegen nyelvi kö­zegben is „olvasható színielőadás született. Tudom, ez nem cél egy nemzetiségi színháznál. Hanem e­­redmény. A bemutatóról állítólag kiment néhány néző: semmi baj! „A natu­ralizmus úgy viszonyul a rea­lizmushoz, mint a szofisztika a dialektikához” (Brecht). Ami ilyenkor jönni szokott, azt a félelem egy válfajának lehet ne­vezni: félelem a színháztól. Gon­doljuk csak meg, micsoda pancser­­ségeket hallgattunk el, dicsértünk agyon. Nem csoda hát, ha a SZÍN­HÁZ skizofrén helyzetben van. íme: az utóbbi évek legpontosab­ban prezentált színházi előadását éppen most taglóz(gat)ja le a hazai színikritika. Érdeklődik, hogy miről szól. Arról, amiről Brecht ma szól­hat. Sem csúszás, sem csúsztatás. Tanmese. Jó pontosan, meg látvá­nyosan is. (Mira János m.v. mun­kája.) Mindezek tetejében még brechti „iskolapélda is”. Talán nem „elide­genítő”? ugyanakkor talán nem eléggé „racionális” és nem kellő „hőfokon” játszott. Dehát minek is vitatkozom én itt? Mikor az időnek az ő vasfoga... Tetszik. A képisége. Üzenet?! Ugyan már: legyetek jók. Ha tud­tok! KISS PÉNTEK JÓZSEF első himnuszokat, a törvénykönyve­ket, az eposzokat, a tragikus éneke­ket... De hogy lehetne tisztelni ma — folytatja Emerson —, ha maga nem becsüli magát?, ha elvegyül a tömeg­ben, ha nem törvényadó többé, ha­nem tányérnyaló. (Ma) Nincs költő, csak költők tucatja.. Ismerjük a gö­rög vagy a római életet, a középkor életét, egyszerű és érthető dolog: de az újkor oly bonyolódott, hogy belézava­­rodunk." Goethe az utolsó nagy erőfeszítést teszi meg az egyre törpüló korban: óri­ásnak maradni. Törvényadónak és nem tányémyalónak. Beolvasztónak és nem széttrancsírozónak Egyetemesnek. Vi­lágirodalomnak. Más kérdés, hogy mekkora árat kellett ezért fizetnie, hisz épp ebből következik az anomália: hogy íróként Törvényadó maradhas­son, emberként, udvaroncként kellett tányémyalóvá züllenie. S Goethe való­ban az a tudatos író, akinek Németh László látja: tudja, hogy csak ez az egy üt vezet a XVII1-X1X. század fordulóján ahhoz, hogy Homérosszá, Shakespea­­re-ré vállhasson, s vállalta az iszonyatos árat: az udvaroncságot. „Nagy előnyöm, hogy olyan kor­ban születtem, amikor a legnagyobb világesemények kerültek sorra és egész hosszú életemen át folyta­tódtak, úgy, hogy élő tanúja lehettem a hétéves háborúnak, majd Amerika elszakadásának Angliától, továbbá a francia forradalomnak, végül pedig az egész napóleoni kornak a hős bu­kásáig és a rákövetkező válságokig, így aztán egész másféle eredmé­nyekhez és fölismerésekhez jutottam, mint aminőkhöz azok juthatnak, akik most jönnek a világra, s akik ama Az Érsekújvári járás déli sarká­ban lévő Szímő községben 1800. január 11-én látta meg a napvilágot Jedlik István, aki az alapiskola elvégzése után a nagy­­szombati, majd a pozsonyi gimná­ziumban folytatta tanulmányait. 1817-ben belépett a szent Bene­­dek-rendbe , Pannonhalmán, ahol felvette az Ányos szerzetesi nevet. Tanulmányait Győrben és Pannon­halmán folytatta, ahol bölcsészetet, fizikát és természettant tanult. A vizsgák sikeres letétele után 1823. szeptember 3-án fráter Aniá­­nuszból főtisztelendő dr. Jedlik Ányos tanár úr lett, és egyben ki­nevezték a győri gimnázium taná­rává, ahol volt tanára Czinár Mór helyét foglalta el, és a termé­szettant tanította. Győrben szüle­tett első két nagy találmánya is. Itt találta fel a szódavíz gyártásának módját (a mai autószifon elődje). A Rába-parti városhoz fűződő másik találmánya a világ első villanymo­torjának megszerkesztése volt. A kis „mozgony”, ahogyan ő nevezte villanymotorját, 1829-ben a vilá­gon elsőként a győri gimnázium szertárában kezdett pörögni. Jedliket Győrből Pozsonyba ne­vezték ki a Királyi Akadémia taná­rává, ahol 1831. április 5-én kezdte meg előadásait, és egészen 1840-ig tanított, amikor is a pesti egyetemen kapott katedrát, ahol aztán egészen nyugdíjba vonulásá­ig, vagyis 1878-ig tanított. Jedlik kihasználva a törvény adta lehető­séget, 1845-től kezdve magyar nyelven adott elő az egyetemen. Addig ugyanis a hivatalos tanítási nyelv a latin volt. Itt írta, szerkesz­tette és adta ki 1850-ben az első magyar nyelvű fizikakönyvet „Súly­os testek természettana" címmel. Öt bízták meg a fizikai szertár ve­zetésével, és itt születtek további találmányai is. Itt fejlesztett a vilá­gon elsőként áramot dinamójával már 1859-ben, habár a szertár ál­lományába csak 1861-ben vezette be, mivel ekkorra kapta vissza a di­namó megszerkesztésére előlege­zett pénzét. (Sokan úgy tudják, hogy a világ első dinamóját Sie­mens szerkesztette meg, habár ő nagy eseményeket olyan könyvekből kénytelenek elsajátítani, melyeket meg sem értenek. ” Goethe memoárjából, a „Költészet és ua/óság”-ból vannak e sorok, de az igazság az, hogy az olümposzi vala­mennyi műve memoár. Része az „egye­temes gyónásnak”, ahogy egy méltató­­ja jellemzi. Egy másik meghatározás szerint pedig Goethe „az önéletrajzi ember". így valamennyi műve voltakép­pen egy Könyvnek a része, a Versektől kezdve a Drámákon (Götz von Berli­­chingen, Egmont, Stella, Clavigo, Ip­­higenia, Tasso) át a regényekig (Wert­­her, Wilhelm Meister Tanulóévei és Vándorévei, Vonzások és válasz­tások), az esszékig és vallomásokig (Utazás Itáliában, Költészet és való­ság, Beszélgetések Eckermannal) és a Faustig. „Minden nagy író természeti jelen­ség is: tűzvész, árvíz és sokszor in­kább áldozata az árvíznek, mint med­re Goethe nemcsak a tulajdon árvizé­nek fékentartásában tökéletes mű­vész, hanem kihasználásának, az in­­dusztralizálásának is szinte kapitalis­ta mestere... Nincs a világ­­irodalomnak nagyobb beolvasztója nála. A 18. század gyermeke, s elég fiatal hozzá, hogy a 19. század legna­gyobb enciklopedistája legyen. Az éle­te olyan, mintha a római birodalom terjeszkedését olvasnám: bekebelezé­sek szakadatlan sora" — írja Németh László. Igen, ez a Goethe-kérdés további pa­­radoxona. Ha jobban utánanézünk, rá­jövünk, hogy Goethe nagyságát valójá­ban már ifjabb kortársai, a romantiku­sok kikezdték. A romantikusok, akiknek nagy részét — lévén, hogy a romantika csak 1867. január 17-én szabadal­maztatta találmányát, és Siemens maga is elismerte Jedlik elsőségét, sőt nem egyszer tőle kért tanácsot a dinamóján előforduló hiányosságok kiküszöbölésével kapcsolatban.) Jedlik Pesten fejlesztette ki a cel­lás elemeket (a mai akkumulátor elődjét, melyeket ívfényvilágításra használt fel. A cellás elemekkel az 1855-ös párizsi világkiállításon bronzérmet nyert annak ellenére, hogy a szállítás folyamán nagy rés­zük összetört, és a küldött 100 elemből csupán 22 darabot tudtak üzemképes állapotba hozni. Az egyetem szertárában szerkesztette meg híres rácsosztó gépét, mellyel az optikai rácsokat készítette. Az optikai rácsokat a fényfelbontásra használták, s a sikert mi sem bizo­nyítja jobban, mint, hogy egy mm-es üvegközre 2093 vonalat tudott húzni. A rácsok iránt külföldről o­­lyan nagy volt az érdeklődés, hogy a kéréseknek a feltaláló nem is tu­dott eleget tenni. A Magyar Tudo­mányos Akadémia felkérésére részt vett a magyár tudományos műszótár szerkesztésében, és több mint kéte­zer magyar szakkifejezéssel gyara­pította nyelvünket. Összes találmá­nyát lehetetlenség lenne egyetlen írásban felsorolni, hiszen mintegy 76 találmánnyal gazdagította az emberiséget. Tanítványa, báró Eöt­vös Lóránd mondta róla: „Ahová nyúlt, mindig újat alkotott.” 1878-ban, 53 évi tanítás után visszavonult, s egészen haláláig, 1895. december 15-éig a győri rendházban töltötte napjait. Szímőn, e nagytudású ember emléke előtt tisztelegve, 1993. ok­tóber 30-án avatták fel ünnepélyes keretek között a templom előtti té­ren mellszobrát, mely Lipcsey György szobrászművész alkotása. Befejezésül álljon itt tanítványa, báró Eötvös Lóránd Jedlik Ányos temetésén elhangzott beszédének egyik mondata: „Közöttünk már csak az emléke él tovább, nem mint szellemóriásé, akit csak bámulni tudnánk, hanem mint úttörő munkásé, akit kö­vethetünk.” NAGY ANDRÁS egyik szimptómája a betegség és a ko­rai halál — a „klasszikus és egész­séges”, aggastyánkort megért weimari óriás túlélte, s legtöbbjüknek nemcsak elődje (gondoljunk a Wertherrel), de utódja is volt, mi több, sikeres, s láza­dásukkal szembenálló kortársutóda. Csoda-e hát, ha a vérbeli romantikus s vérbeli forradalmár Petőfi például nem szerette a klasszikus (hideg) és egész­séges, ráadásul udvaronc és royalista olümposzit? Annál kevésbé érthető Arany közö­nye Goethe iránt. Mert a párhuzam közöttük a Balladáktól a Faust-Toldi hasonlóságig-nyilvánvaló. Mert igaz u­­gyan, hogy a Faust az emberiség lege­gyetemesebb kérdéseivel küszködő bölcseleti világdráma, a Toldi meg ..egyszerű” elbeszélő költemény vagy (a Toldi szerelme) lovageposz. S mindezek ellenére: ahogy a Faust utolsó nagy erőfeszítése az európai költészetnek az egyetemes nagy szintézisre, úgy mond­ható el ugyanez magyar viszonylatban a Toldiról. S a forrásaikban is mennyi a hasonlóság: a Faust ugyanolyan ván­dorló népi téma, s ugyanúgy földol­gozták már a XVI. századi népkönyvtől s Marlowe tói T. Mannig, ahogy a Toldi is népmonda, s Arany is Ilosvai Selymes Péter XVI. századi földolgo­zásából merítette. „A kocsi már a ház előtt állott, föl­pakolták a poggyászt... Az idő nap­paripái mintegy láthatatlan szelle­mektől korbácsolva ragadták el sor­sunk könnyű szekerét, s nekünk nincs más hátra, mint bátran, erősen markolni a gyeplőt és hol jobbra, hol balra tekingetve elterelni a kerekeket emitt egy kőtől, amott egy lezuhanás­tól. Hogy merre visz az út, ki tudja? Brecht: A szecsuáni jóember (jelenet az előadásból) A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 30. Goethe Pótolták mulasztásukat Szímőn leleplezték Jedlik Ányos István tudós, feltaláló, tanár és nyelvújító mellszobrát

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom