Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)

1993-11-17 / 20. szám

SZABAD ÚJSÁG 1993. november 17. Könyvtarát KÖNYVEK xsre HELME! kiräfyHeitnet: és 8 Fclső-Bodrogküi természetrajza és történelme T »<K!Ot.r JÁNOS Tisztelt Olvasó, ismeri ön a Madách Kiadó új sorozatának két szép albumát, a Mécses Könyvek sorozat első köte­teit? Ha még nem hallott róluk, itt az ideje, hogy felfigyeljen a Királyhelmecet és Komáromot bemutató albumokra. Közeleg a karácsony: ez a két mű szép ajándék lehet a család bármely tagja számára, annál is inkább, hogy a tet­szetős kivitel, a színes képfüggelék da­cára hozzáférhető az ára. Évtizedek óta vártuk azt az időt, ami­kor végre megismerkedhetünk Dél- Szlovákia városainak hiteles törté­netével. Megjelentek „célkiadványok” a pártállam idején is, ám azokban a rég­múlt vagy feltáratlan maradt, vagy az ideológiának megfelelő stílusban fogal­mazódott meg. Most vehetjük kézbe hazai kiadó jóvoltából azokat az első hi­teles műveket, melyekből ki-ki megtud­hatja, milyen erős gyökerekkel kötő-Történelmi séták a városban dünk a magyar történelemhez, a min­denkori magyar valósághoz. Akinek a pénztárcája megengedi majd, könyvtárában felsorakoztathatja a Mécses Könyvek minden darabját, s így — afféle mozaikszemcsékből — össze­rakhatja kisebbségünk múltját. Úgy hiszem, a sorozat megjelente­tésének lényegét jól összefoglalja BOGOLY JÁNOS, a Királyhelmec természetrajza és története című ah bum szerzője: „Külön élmény volt számomra Királyhelmec és a Bod­rogköz történelmi múltjának feldol­gozása. Lényegesen több figyelmet és terjedelmet szenteltem az őstör­ténetének, mivel tapasztalatom szerint ez a témakör eléggé elhanya­golt az ismeretterjesztésben... Helyt kaptak könyvemben a hagyomá­nyok, a legendák és a bizonyítható tévedések, hiszen ezek mind hozzá­tartoznak a képhez, amely a múltat ábrázolja... ” Úgy véljük, a Mécses Könyvek első két darabja, a Királyhelmecet és a Komáromot bemutató két album örömöt szerezhet bármely magyar embernek, bárhol is él a földön. Gon­doljon magyarországi, erdélyi, kárpá­taljai, vajdasági vagy akár Nyugaton élő ismerőseire, és lepje meg őket ka­rácsonyra a Madách Kiadó két szép könyvével! * * * A könyvek megrendelhetők a Madách-Posonium Kft. keres­kedelmi osztályán (tel.: 07/240 86 07). Cím: Vyda­­vatelstvo Madách, Michalská 9, 816 21 Bratislava. Hol a helye nemzeti és nemzetisé­gi kultúránkban a zenei művelt­ségnek? Milyen szerepet vállal­nak magukra ennek kialakításában az alap- és a művészeti iskolák, valamint a városi és vidéki kulturális intézmények? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ a Rozsnyói járásban. Pénzszűkében élő-lévő világunkban vajon mi „haszna” van a zenei nevelés­nek? — teszik fel sokan a kérdést. Még szerencse, hogy legalább a pedagógu­sok és a népművelők elenyésző része megszívleli Kodály és Bartók intelmét, miszerint a zene lelki táplálék, és sem­mi mással nem pótolható. Felmérhetet­len életalakító hatása van. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él. Hogyan lehet a zene, a szépség örömét belopni az emberek életébe, azokéba is, akik nem muzsikusok, sőt nem is zeneértők? A zene előadása és hallgatása között egészséges egyensúlynak kell kialakul­nia, és meg kell tanítani az embereket arra, hogy mindkettőt helyesen művel­jék. A zene szeretetére való nevelés csak élményre épülhet. Erről az élményről pedig többek között az iskolának kell gondoskodnia... Iskolai zene Zene nélkül nem teljes az ember élete, így hát magától értetődő volt, hogy a zenei nevelés iskolai tantárgy. Mert a zene nélkülözhetetlen. S kiderült (világta­pasztalat), hogy azokban az iskolákban, ahol a zene mindennapos tantárgy, min­den egyéb ismeretet könnyebben és job­ban elsajátítanak a gyerekek. Az iskolai ének a népdalhoz kötődik. Látszólag nem is ütközik akadályba, amikor né­pies alapra helyezik az énektanítást. Csakhogy kellő óraszám csupán „fontos”, tekintélyes tantárgyakat illet meg. És ez az, amit nem lehet megérteni. Nálunk meglehetősen kezdetleges színvonalú a zenei nevelés. A művelő­désnek éppoly kevéssé lehet zászlóvivő­je, mint az egyéni örömfonásnak. Pe­dig már évtizedekkel ezelőtt felmerült a gondolat: általánosabbá, könnyebben hozzáférhetővé kellene tenni a maga­sabb szintű zenetanulást. Ennek ellené­re évfolyamonként heti egy órában ta­nítják. MÁTÉ DÉNES, a Rozsnyói Magyar Tannyelvű Alapiskola zenetanára ek­ként vélekedik az iskola zenei „koncep­ciójáról”: — A gyerekek, a tanulók általában szeretik, igénylik a dalt és a muzsikát. De mivel a zenei nevelés a tanterv mos­tohagyermeke, még a „zeneieden”, el­méleti tananyag átvételére sem jut ele­gendő idő. Nem is beszélve a nem kö­telező tantárgykiegészítő témakörök, zeneművek átvételéről, begyakorlásáról. Maradna a zenehallgatás, de a régóta ígért, tematikus hanglemezek, amelyek egy-egy évfolyam tananyagát egészíte­nék ki a mai napig nem készültek el. A tanterv kevés vokális tevékenysé­get engedélyez. A múltban zenei szak­körökön igyekeztünk „bepótolni” a módszertani hiányosságokat. Az elmúlt tanévben még heti két órában engedé­lyezték ezt a munkát. így lehetőségem volt arra is, hogy foglalkozzam a két (egy előkészítő és egy haladó) énekkar­ral. Ezenkívül egy furulyás „csapatot” is összehoztam. Foglalkoztam a cimbalom iránt érdeklődő cigány fiúcskákkal is. Azonban minderről már csak múlt idő­ben beszélhetek. Az iskola vezetőségé­nek döntése értelmében ugyanis szep­tembertől megszűnt a zenei szakkör. „Csináltak'' belőle nem kötelező tantár­gyat heti egy órában, s azt is berakták az órarend végére. Ezzel teljesen lehe­tetlenné tették az énekkarok működé­sét. Az általam 1979-től vezetett 60 tagú Fábry Zoltán Gyermekkórus nincs többé. Nincsenek furulyások, és nincsen cimbalomoktatás sem. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a sportjátékokra heti két-két órát adtak. Áz énekkarról azonban kiderült, hogy nem annyira fontos. Ráadásul újabban csak a negyedik osztálytól oktathatom a zenét. Tavaly a nevelőnőkre bízták a legkisebbek zenei nevelését. Ezzel csak annyit értek el, hogy a szakszerűtlenség folytán a gyerekek elidegenedtek a „ze­nei neveléstől”, s ha valamit megtanul­tak, azt is rosszul. Mire hozzám kerül­nek, megint csak az alapoknál kell kezdenem. Tehát még az előírt mini­mumot sem tudjuk megtanítani, megva­lósítani. A zeneoktatást, avagy a lélek húrjain való dallamformálást nem lehet idénymunkaszerűen végezni. A Kodály­­módszer felhasználásával már az első osztálytól szolmizálni kellene, s erre aztán lehetne építeni: zenekultúrát, népdalszeret etet. Mit mondjak még ezek után? Az is­kolai zene — ilyen formában — a tanu­lók számára gyötrelem, nem pedig gyö­nyörűség. S amikor kikerülnek az élet­be, többségükben szabad prédái lesznek a hitvány zenének. A rossz ízlés hamar „BOCI, BOCI, TARKA...” (Gondolatok zenei neveltetésünk alapvető problémáiról) terjed, s kiéget a lélekből minden szép­re, jóra, igazra irányuló fogékonysá­got... Kár, hogy az iskolarendszerben kia­lakult bizonytalanságnak továbbra is a zeneoktatás látja kárát. Pedig — alapfo­kon is tudvalévő: a közösségi emberré váláshoz egyetlen tantárgy sem járul hozzá annyival, mint a jól vezetett ének. Egy muzsikáló, daloló gyermek­sereg mindenkor jótékony hatással van az iskola szellemiségére. Kellene egy koncertterem A Rozsnyói Művészeti Alapiskolában KLENOVSKÁ ÉVA igazgatónővel be­szélgettem. Mondandóját az alábbiak­ban összefoglalva adom közre: — Intézményünk iránt évről évre nö­vekszik az érdeklődés. A zenei részle­günk a legnépesebb: mintegy négyszáz gyereket tudunk magasabb fokú zenei tudáshoz juttatni. A rendelkezésünkre álló épületet régen kinőttük, ezért arra kényszerülünk, hogy a járás alapis­koláiba „szórjuk szét” az osztályainkat. Emiatt nincs együtt a pedagógusgárda, s így nem tudunk összehangolt munkát végezni. Rengeteg időt kell utazással eltölteni a lényeget érintő munka rová­sára. Talán mondanom sem kell, hogy ke­vés pénzből gazdálkodunk. Áz el­használódott tanszerek kicserélésére kottákra, lemezekre, szakkönyvekre nincs fedezet. A jó hangszereknek is hí­ján vagyunk. Az öreg épület vastag falai között (központi fűtés híján) nagy a hő­mérséklet-ingadozás, s ez megviseli a hangszereket, amelyeknek a fele már selejtesre „hangolódott”. Mivel koncerthelyiséggel nem ren­delkezünk, sem énekkart, sem zenekart nem tudunk fenntartani. Vagyis nincs lehetőség a tanultak alaposabb begya­korlására és továbbfejlesztésére. Amiatt is gondban vagyunk, hogy nincsenek jó tankönyveink, s az alapiskolákban is kí­vánnivalót hagy maga után a zenei fel­készítés. Ezért minden tanítványunkkal alkatához, ismereteihez és tehetségéhez mérten, egyénileg foglalkozunk. Általános tapasztalatunk, hogy az is­kolás gyerekek túlterheltek, fáradtak. Nem bírják az iramot. A kis nebulók minirobotokként, gépiesen „működ­nek”, s úgy tűnik, semmi sem érdekli őket igazából. Már senki sem énekel a környezetükben népdalokat. Az óvodá­ban is olyan „tandalokkal” kínozzák őket, amelyeket még én sem tudnék megjegyezni. Sokan hiányolják, hogy a tan­tervben, illetve a tananyagban nem ka­pott heíyet Kodály és Bartók ének- és zeneoktatási módszere. Véleményem szerint — bár a zenetanárok belátásuk szerint alkalmazhatják — az előbb felso­rolt okok miatt is nehéz volna ezt a módszert használni, különösen a kevés­bé felkészült tanulók esetében. Ürömóda Neves zenepedagógusok azt tartják, hogy mindenkinek, aki hangszeren ta­nul játszani, előbb énekelnie kellene. A hangszer nélküli szabad ének a zenei képességek igazi és mélyreható iskolá­ja. Mielőtt hangszerjátékosokat ké­peznénk, muzsikusokat kellene nevelni. Lám a „megszólaltatott" zeneműhely­ben nem ismerik, nem használják Ko­dály Bicina Hungaricáját, amely beve­zetné az „ifjú zenészeket” a szolmizá­­lás rejtelmeibe, a kétszólamúságba, a zene virágoskertjébe. Nem ismerik az Iskolai énekgyűjteményt, a Huszon­négy kis kánont, a bájos kétszólamú Nyulacskát, a 333 olvasógyakorlatot, sem a Szó-mi füzeteket. Nem ismerik Bartók Mikrokosmosát, amely gyere­keknek készült, bevallottan pedagógiai célzattal, s amely forradalmasította a zenepedagógiát — segítségével játszva tanul meg a gyerek zongorázni. S ná­lunk: NEM KELL! Ugyanakkor öt világ­rész zeneiskolái között alig akad ma már olyan, mely nem a Mikrokosmos­­ból tanítja a kezdő zongorázókat. Hogyan kell játszani a Mikrokosmos darabokat? Nos, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt bármikor megtudhatjuk. Bartók özvegye és legte­hetségesebb tanítványa, a rimaszombati születésű Pásztory Ditta hangle­mezfelvételeit kell csak meghallgat­nunk, amely a világ minden zongorázó gyereke számára megkönnyíti és meg­szépíti a zenetanulást. Vajon milyen okkal és joggal zárják el a zenére vágyó, zenét tanuló gyere­kek elől ezt a kincset? A mai iskoláknak egyik fő baja (per­sze kivételek azért vannak), hogy nem engedik érvényesülni a jó zenét. Vala­mennyi jó zenét. Kodály és Bartók mel­lőzésére nincs magyarázat. Hogyan maradhattak ki a tan­tervből? Ók ketten, akik megteremtet­ték a XX. század zenei nyelvét. Új ze­nei nyelvet teremtettek Európa számára is. Itt van még az énekkarok hiánya, fö­löslegessé alázása. „Az ide nem kell!” — szinte hallani a döntéshozók pa­rancsát. Hm, mit szóljunk erre? Ázt, hogy a gyerekek gégéjében olyan hangszer van, amely szebben szól a vi­lág minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa. S még azt is mon­dom: minden gyermeknek elemi joga, hogy az iskola (az idővel és az óraszá­mokkal sem spórolva) a kezébe adja azt a kis kulcsot, amellyel, ha ő is akarja, bejuthat a Zene Csodakertjébe, s ezzel értékét megsokszorozhatja. Közönségnevelés Olyan közösséget, azaz közönséget kel­lene nevelni, amelynek életszükséglete volna a magasabb rendű zene. Mert az igénytelenségből, a „zenebonás” züllött­­ségből csak a tiszta forrásból eredő ZENE emelhet fel. Ha elkótyavetyéljük ezt az örökséget, szellemi kincset, ak­kor zenei közízlésünk a Boci, boci, tar­ka..., és a Schneider Fáni szintjén állan­dósul. K. TISZA LÁSZLÓ Vállalná-e újra? Megkérdeztük Bárdos Gyulát, az SZTV Tanácsának volt tagját — Miért döntött úgy, hogy lemond tévétanácsbeli tagságáról? — Már több hónapja nyilvánvalóvá vált, a kormányzó mozgalom mindent megtesz azért, hogy megszerezze saját érdekeinek a legfontosabb közszolgálati médiát, a televíziót. Ennek a politikai harcnak fontos állomása volt a Szlovák Televízió Tanácsának lehetetlenné téte­le. Több sikertelen kísérlet után a DSZM-SZNP koalíció végül is lehetővé tette az egykori tévétanács leváltását. Nyilvánvaló, hogy az újonnan létesült koalíció politikai manőverként hagyott meg a régi tanácstagok közül kettőt. Azért kellett hét új tagot beválasztani a szervbe, hogy a kulcsfontosságú kérdé­sek megoldásához biztosítani tudják az alapszabályzatokban rögzített többsé­get, azaz a hét szavazatot. A koalíció akár kilenc új tagot is választhatott vol­na, de ismét alkalmazták a látszatdemo­krácia módszerét, és meghagytak ben­nünket, amikor maguk mögött tudták a szükséges szavazatmennyiséget. Az EBEÉ közelmúltban több alkalommal Szlovákiában járt nemzeti kisebbségi szakbizottságának szintén tudomása volt arról, hogy a tanácsnak van egy magyar nemzetiségű tagja. A küldött­ség itt-tartózkodása során ugyanis én is tájékoztattam őket a szlovákiai média­­helyzetről. A kormánykoalíciónak jól jött volna, ha ott marad kirakatban egy magyar, ám beleszólásom nem lett vol­na a lényeges kérdések megoldásába. Felismervén ezt a nagyon is átlátszó és olcsó politikai húzást, számomra telje­sen egyértelművé vált, hogy lemondok tanácsbeli tagságomról. Semmiképp sem vagyok hajlandó asszisztálni a koa­líció mesterkedéseihez, amikor a Szlo­vák Televízió irányítása teljes mérték­ben a DSZM-SZNP kezébe kerül. — Milyen feltételek mellett vállal­ná újra a tévétanácsi tagságot? — A kérdésre csak elméleti síkon tu­dok válaszolni, mivel szerintem erre rö­vid időn belül nem kerülhet sor. A kényszerházasságként létrejött koalíció ugyan nem oldja meg Szlovákia kardi­nális politikai, gazdasági és szociális problémáit, ám elegendőnek bizo­nyulhat ahhoz, hogy óriási károkat okozzon a, társadalmi élet valamennyi területén. így természetesen a tömegtá­jékoztatásban is. Olyan politikai válto­zások szükségeltetnek ahhoz, hogy szó­ba kerüljön a tanácsba való esetleges jelölésem, amelyek a jelenlegi helyzet­ben nagyon is távolinak tűnnek. Vissza­térve a kérdéshez: csak akkor vállalnám ismét a tagságot, ha a tanács összetéte­le lehetővé tenné aktív részvételemet a döntéshozatalban. A díszmagyarokkal kapcsolatosan nagyon rossz tapasz­talataink vannak. Véleményem szerint kulcsfontosságú a politikai helyzetfelmé­rés. Semmiképpen sem szabad megen­gednünk azt, hogy a kormány nemzetkö­zi viszonylatban a szó rossz értelmében felhasználjon bennünket nemzetiségi politikájának igazolására. (sb) T áncháztalálkozó A Szlovákiai Magyar Folklórszövetség november 20-án, szombaton negyedik alkalommal rendezi meg Dunaszerda­­helyen az országos táncháztalálkozót. A rendezvényről FARKAS JÓZSEF, a szövetség titkára a fesztiváljellegú talál­kozó producere tájékoztatott bennün­ket. — A táncháztalálkozót négy éve már hogy a dunaszerdahelyi sportcsarnok­ban rendezzük meg. A találkozó nem­zetközi jellegű, mivelhogy a színpadra lépő mintegy 200 hazai szereplőn kívül külföldi csoportok, szólótáncosok, éne­kesek, zenészek is közönség elé lépnek. Magyarországról érkezik pl. a Bekecs, a Jártató, a Kalamajka zenekar Erdélyből táncosokat várunk Jobbágytelkéről és Mezőkeszüről, de vendégül látjuk a Báré zenekart és a magyarpéterlaki ze­nészeket is. Sajnos, a svájci Pendely és a bécsi Kaláris együttes lemondta a fel­lépést. A külföldieken kívül szlovák ha­gyományőrzők is érkeznek Pozsonyból, Ponikyről és Zamutovból. A táncoktatás a népzenei koncertek­kel egy időben folyik. A jobbágytelki, tardoskeddi, gömöri, madocsai, ipoly menti, mezőkeszüi, ponikyi és zamutovi táncok megismerésére és elsajátítására nyílik lehetőségük a résztvevőknek, és persze egész naposra tervezzük a gyer­mektáncoktatást is. A népi zenekarok és táncházzeneka­rok a sportcsarnok kis termében adnak koncertet — a Báré, a licei, a zamutovi, a kürti és a magyarpéterlaki zenekar mellett sok-sok szólóénekes és zenész (pl. Nagy Myrtill, Écsi Gyöngyi, Agócs Gergely, Répás Tünde, Szvorák Kata­lin, Juhász Zoltán, Pál István, Berecz András) is fellép a műsorban. A Folk-kocsma a Sport Szálló Éden bárjában tart nyitva egész nap — itt is a meghívott zenekarok váltják egymást: a budapesti Kalamajka és a Bekecs, a dunaszerdahelyi Zöld Pántlika, a somor­­jai Csalló, a nádszegi Fakó, a jászberényi Jártató, a pozsonyi Slovenské gajdosské zdruzenie és a kolozsvári Tarisznyás. A résztvevő zenekarok, hagyományőrzők és zenészek a késő délutáni gálaműsor­ban is fellépnek. Az esti össznépi viga­lom műsorán széki, mátyusföldi, székely­­földi, gömöri, kalotaszegi és mezőségi táncok szerepelnek. A napi programok mellett egész na­pos kirakodóvásárt is szervezünk; a küz­dőtér körül sátrakat állítunk fel, ahol bőrkészítményeket, cserepeket, szőtte­seket, fafaragásokat lehet vásárolni, de ezenkívül kézműveseket is hívtunk — pl. bőrdíszművest, kosárfonót —, akik mesterségük alapjaira tanítják meg az érdeklődőket. A rendezvényre kb. 1000-1200 résztvevőt, nézőt várunk. A belépődíj 60 korona — még így is gondot okoz annak az összegnek az előteremtése, amibe a rendezvény kerül. A táncháztalálkozó plakátján fekete­keretes fotóreprodukció. Rideg vasúti kocsiban mankóra támaszkodó sovány férfialak álla alatt hegedű. Miért ez a morbiditás? — kérdem Jóskát. „Hogy elgondolkozzunk — mert végül is ide ju­tottunk... Ilyen ez az egész... Ilyen a vi­lág..." — mondja, és teszi tovább a dol­gát, ahogy kell, ahogy érdemes, -czi-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom