Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)
1993-11-17 / 20. szám
1993. november 17. SZABAD ÚJSÁG Nem tudnánk egymást kiirtani Találkozás a könyvek szentélyében Ahol szellemek találkoznak Múzeumi séta Amint már beszámoltunk róla, Kassán új magyar könyvesbolt nyílt. A megnyitó alkalmával megkérdeztem néhány vendéget, mi a véleménye az eseményről. Bizonyára nem mindenki tud róla, hogy Komáromban a Duna Menti Múzeum részeként működik egy Jókai- és Lehár-múzeum a Dunahíd lábánál a görögkeleti templom közvetlen szomszédságában. A múzeum vezetője, Szűcs Mária készségesen végigkalauzol bennünket a létesítményen. — Komáromban, előnyös földrajzi fekvésének köszönhetően, mindig is szívesen próbáltak szerencsét a külföldi kereskedők. Az idegenek nemcsak a gazdasági életet lendítették fel — kultúrájuk, vallásuk is színesebbé és gazdagabbá tette a várost. Az első görögkeleti templomot szerb hajónaszádosok építették 1511-ben. A török támadások elől szerb családok menekültek Komáromba, ahol letelepedtek. Templomuk háromszor leégett, a jelenlegi épületet 1754-ben emelték. A berendezés nagy része is ebből az időből való. Az ikonosztázión a Balkánról származik. A XVII. és XVIII. századból származó ikonokat a hívek ajándékozták a templomnak, ahol még értékes stallumok, díszes templomi padok láthatók, amelyek egy római katolikus templomból valók. Miután II. József megszüntette a néma barátok rendjét, a komáromi görögkeleti hitközség 1785-ben egy bánhidai nyilvános árverésen megvásárolta azt a stallumot, amelynek fafaragványai Szent Romuald életét ábrázolják. A mester Frank Xaveer Segen 10 évig dolgozott rajta, s 1763-ban készült el vele. A templom ma már múzeum. Jókai Aranyember c. regényében itt esküdött egymásnak örök hűséget Tímár Mihály és a halovány török lány, Timéa. Az utolsó esküvői szertartást és istentiszteletet 1953- ban tartották itt. Mint múzeumot 1967-től tekinthetik meg a látogatók. A görögkeleti egyház 480 éves komáromi jubileumának tiszteletére 1991-ben ünnepi istentiszteletet, két alkalommal pedig gyászszertartást tartottak a templomban. A városban jelenleg nyolc ortodox vallású család él — szerb, bolgár, orosz származásúak. A templom sajnos felújításra szorul, jelenleg pedig betörés miatt tart zárva. (Októberben ugyanis 16 ikont elloptak — a tettesek ugyan kézre kerültek, de a műkincsek „Nincs természetesebb vágy, mint a tudásvágy. Minden eszközzel próbát teszünk, hogy kielégítsük. Ha cserbenhagy az értelem, a tapasztaláshoz folyamodunk, „Próbák által uitt a tapasztalat így a tudásra, Járva a példák útját —” ami gyengébb eszköz, és nem anynyira fennkölt; de az igazság olyan nagy dolog, hogy semmi módot nem szabad megvetnünk, ha elvezet hozzá. Az értelemnek annyi a formája, hogy azt sem tudjuk, melyikhez tartsuk magunkat; a tapasztalásnak sincs kevesebb." így kezdődik az egyik legnevesebb Montaigne-esszé, a Mérleg-sorozatban is önállóan megjelent híres „kísérlet" (tudjuk, az esszé kísérletet jelent). Magát a műfajt is éppen szerzőnk, az 1533- ban született s 1592-ben elhunyt francia főnemes, Michel de Montaigne „találta" ki: Ó nevezte ugyanis több kötetben kiadott dolgozatait „Essais”-nek. Történt mindez 1580 és 1595 között, az első esszék-kötet, illetve a végleges kiadás között. Ritkán tesszük sorozatunkban, hogy nem szépírót ismertetünk. Akikkel kivémég nem kerültek vissza eredeti helyükre.) Addig sem marad látnivaló nélkül az arrajáró. Megtekintheti a Jókai-múzeumot és a Lehár-emlékszobát. Az előbbiben Jókai Mór és családja látható fényképeken, festményeken. Megtekinthető a gobelinhímzéses pamlag, amelyet fiatalon elhunyt első szerelme, Asztalos Etelka ajándékozott az írónak. Itt van Laborfalvy Róza tükre és komódja, az író kedvenc kártyaasztala és bőr ülőgarnitúrája. A Fesztytanyáról, az író vejének műterméből itt az íróasztal, rajta Jókai úti tolltartója és tintatartója. Megvan a mestergerenda is, amire egykor a jóbarátok, jeles ismerősök írták fel rigmusaikat. A múzeumban látható Tímár Mihály, azaz valódi nevén Domonkos János arcképe és ruhái. A legendás regényhós földi maradványai ugyanakkor a görögkeleti templom falának árnyékában található sírban pihennek. A Senki szigete sajnos csak Jókai fantáziavilágában létezett... A Jókai-múzeumot a nagy mesemondó születésének 150. évfordulója alkalmából nyitották meg, 1975-ben. Öt évvel később a múzeum Lehár-emlékszobával gazdagodott, a zeneszerző születésének 110. évfordulója alkalmából. Itt személyi emlékek nincsenek: dokumentumok, fényképek láthatók. Budapesti, pozsonyi, bécsi, besztercebányai előadások emlékei, Komáromban is bemutatott operettek kottái, egy kézzel írott névjegykártya, valamint a zenés üdvözlet, amelyet többek között Puccini is aláírt. A komáromi származású Lehár sikerei olyan nagyok voltak, hogy valamennyi monarchiabeli nemzet, akik között születésétől fogva megfordult, tanult, dolgozott — a sajátjának vallja és érzi. Lehár Ferenc 1948-ban Bad Ischlben halt meg, de operettjei továbbélnek a cseh, német, osztrák, szlovák, magyar színpadokon — és más tájain a világnak. Komáromban nemzetközi részvétellel évente rendeznek énekversennyel egybekötött Lehár Fesztivált, a műkedvelő színjátszó csoportok versenyét pedig 1965- től Jókai neve fémjelzi. SIPOSS ILDIKÓ telt tettünk, azok is főként filozófusok voltak (Platón, Szent Ágoston), ám eszszéista nem volt közöttük. Előreláthatóan nem is igen lesz, de Montaigne-nyel kivételt kell tennünk, nemcsak azért, mert ó volt az első, de alighanem ő volt mindmáig a legnagyobb esszéista. „Montaigne kora a vallásháborúk három-négy évtizede — a legszomorúbb emlékezetű félévszázad Franciaország történelmében: zavargásokkal és villongásokkal, véres akciókkal és irtózatos megtorlásokkal teletűzdelt, bonyolultságában szinte áttekinthetetlen időszak; alapos ismerete éppoly nélkülözhetetlen az Esszék kellő befogadásához, mint Goethe életének ismerete a goethei műben való elmélyüléshez” — írja Oláh Tibor az erdélyi „Téka" sorozatban kiadott Montaigne-válogatás előszavában. S azért fontos megjegyzés ez, mert Montaigne eszszéi voltaképpen ugyanolyan vallomások, emlékiratok vagy önéletírások, mint a műfaj legnagyobbjainak, Ágostonnak, Cellininek, Saint Simonnak, Goethének vagy Tolsztojnak a vallomásai, emlékiratai, memoárjai. Egyébként Montaigne, nem gyakori szerzője a magyar könyvpiacnak. Igaz, — Nagyon örülök, hogy itt vagyok — mondta KÁNTOR LAJOS kolozsvári író. Úgy érzem, a felébredés már közel három éve elkezdődött, s hosszú távon optimista vagyok. Nem azért, mert a különféle többségi vagy kisebbségi szándékok olyan pozitívak, hanem azért, mert ezt egyszerűen nem lehet másképp megélni. Én azt hiszem, hogy az a szörnyűség, ami Boszniában van, az nekünk valahol — nagyon szomorú ezt így mondani — hasznot is hoz. Mert nemcsak a világ, hanem e térség lángra nem lobbant része is meggondolja, hogy mit tesz. Tudomásul kell venni, hogy egymás mellett élünk, és mégha akarnánk, akkor sem tudnánk egymást kiirtani. Naivitás volt azt hinni 1989 decemberében, hogy mindenki szereti a másikat. Ami Romániát illeti, az önszerveződés a legfontosabb, nemcsak Színházban jártam a múlt héten. Minden nagyon jól indult: az eső akkor eredt el, amikor épp átugrottam a „Szentély” küszöbét, a maxilábú miniszoknyás ruhatároslány a legszebb mosolyát vágta hozzám, a nézőtéren jó meleg volt, a szék nyitható-csukható ülése nem nyikorgott, mindkét (hölgy)szomszédom észbontóan csinos volt, már alig vártam, hogy „ránk oltsák” a villanyt, amikor... ... elkezdődött az előadás. S kisvártatva kiderült, hiába váltottam operettre jegyet, cirkuszba csöppentem. A „világot jelentő deszkákon” színészek cirkuszoltak. Pedig játszaniuk kellett volna, szórakoztatni a nagyérdeműt. A nézőtéren, a fővárosi (a gyengébbek és a huzamosabb ideje külföldön tartózkodó atyám- és hazánkfia kedvéért: a pozsonyi) Új Színpad (ez meg: Nová Scéna) művészei — idétlenkedtek. Leo Fall, XV. Laps francia király uralkodása idején játszódó zenés játékát, a Madam Pompadour címmel jegyzett operettjét nemes egyszerűséggel átírták a ripacskodó aktorok. A karneváli hangulatban játszódó történetbe belemostanában változóban a helyzet, a már idézett Téka-gyűjteményen, s a Mérleg-sorozat első köteteként kiadott „A tapasztalásról” című esszéken kívül megjelent még egy bő válogatás az Európa Kiadó „Etikai Gondolkodók” sorozatának „Reneszánsz etikai antológia” című kötetében, legutóbb pedig a Gide-féle Montaigne-válogatás magyar verziója látott napvilágot. Mindezek ellenére ismeretlen szerző mifelénk Montaigne, legfőbb ideje, hogy elfoglalja méltó helyét a világirodalomtörténet hierarchiájában. „Az a szokásom, hogy nemcsak gondolok a halálra, hanem folyton beszélek is róla; szenvedélyesen érdeklődöm az emberek utolsó órái után; mit mondtak? milyen volt az arcuk, arckifejezésük? Ezeket jegyzem meg magamnak a legjobban az egész történelemből. Gyakori példáimból is láthatják, hogy szívemen fekszik ez a tárgy. Ha író volnék, széljegyzetes listát készítenék a különböző utolsó órákról. Élni tanulnánk attól, aki megtanítana a halálra” — idézi Illyés „A francia irodalom kincsesházában ” az egyik leghíresebb Montaigne-esszét, a „Halálról” szólót. Mert szerzőnk az életen, a saját s a mások életén kívül a halálról elmélkedik („kísérletezik”) a leggyakrabban. Nagy magyar tanítványa, az esszéistaként ugyancsak ragyogó, s a francia esszék klasszikusain, mindenekelőtt Montaigne-nyen nevelkedett Ilylyés Gyula az idézett atológiában így jellemzi nagy elődjét: „Régi bordeaux-i polgárcsaládból származott; a nagyapját emelték nemességre. Montaigne, aki félvér volt, meglehetős büszkén viselte ezt a nemességet. Eleinte sima volt a pályája: kulturális vagy irodalmi vonatkozásban, hanem társadalmi szinten is. A gazdasági szférában nehezebben halad az építkezés, a saját intézményrendszer kiépítése kisebbségi térfélen. Itt a Felvidéken létezhetett egy Csemadok. Akárhogy működött, de volt. Nálunk csak látszatszervezetek voltak. Ezért mondom, nemcsak múltunk, hanem jövőnk is lehet. Ezért kell a hétköznapokat komolyan venni. — Megilletődve állok e könyvkereskedés megnyitóján — mondta BORBÁNDI GYULA, a Nyugati magyar irodalom egyik mindenese, aki Münchenben él —, mégpedig azért, mert nyugaton a magyar könyvkereskedések megszűnésének vagyunk a tanúi. Ennek nem az az oka, hogy csökkent az érdeklődés a magyar könyvek iránt, hanem az, hogy egyre tőben járnak haza, parlamenti (azaz törvényszéki) tanácsos..., később visszavonul a birtokára; utazik. Élete második felét beárnyékolta az iszonyú vallásháború. Éppen ezekben a kegyetlen években választották Bordeaux polgármesterévé. (Már apja is az volt.) Nehéz helyzetéről sokat ír az Esszéiben. Utolsó éveit birtokán töltötte. Egyetlen műve az ”Essais”, melyet az első kiadás óta folyton növelt és toldott. Montaigne az európai esszé újraalapítója (a rómaiak után), s a legrokonszenvesebb emberi szellemek egyike” S hogy mi mindenről szólnak életen, halálon, tapasztaláson túl a Montaigneesszék? Lássunk néhány jellegzetes címet: A szomorúságról — A tétlenségről — Hogy bölcselkedni annyi, mint készülődni a halálra — A képzelet erejéről — A megszokásról, és arról, hogy ne nagyon változtassuk bevett törvényeinket — Cselekvéseink következetlenségéről — Az atyák szeretetéről gyermekeik iránt — Hogy vágyainkat növelik a nehézségek — A lelkiismereti szabadságról — Mindent a maga idejében — A megbánásról — A nagyság árnyoldala — A hiúságról — Az emberek ábrázatáról stb. Mindez, világos, mindenekelőtt tömény etika. A helyes cselekedetek filozófiája. Alighanem szerzőnknek is része, mégpedig oroszlánrésze van abban, hogy alig száz esztendő múltán megíródik a filozófiatörténet legnagyobb „Etika” címet viselő könyve, Spinoza remekműve, valamint egy másik kísérletező francia. Pascal „Gondolatai”. „Nem tudom miért, de pbban szeretem a múzsák ölelgetéséből világra és otthon szerzik be szellemi „táplálékukat”. TÓTH LÁSZLÓ költő Budapestről bizonytalanul fogott hozzá mondandójához: számomra a könyvesbolti tartózkodás olyan, mint a templomi jelenlét. A szentélyben vagyok önmagámmal négyszemközt ilyenkor. Most tulajdonképpen ezt élem át. Egy elszlovákosodó városban, egy megszüntetett magyar könyvesbolt helyén sikerült egy újat megnyitni. Szomorú csak azért vagyok, mert nem látom itt legújabb munkáimat. — Több mint egy esztendeje képtelen voltam követni a megjelent hazai magyar irodalmat — mondja GÁL SÁNDOR kassai költő. Nekem a Fő utcai könyvesbolt hiányzott, mint a mindennapi kenyér vagy tea. Az, hogy sikerült három hét alatt egy új könyvesboltot létrehozni, megnyugvással tölt el. Végre be tudom szerezni azt az irodalmat, ami számomra fontos! BALASSA ZOLTÁN ptt gyermekeimet, mint a feleségem öléből valókat. Minden vagyonom testi gyermekeimé: el nem idegeníthető örökségünk. Amit nekik hagyok — többé nem az enyém. Amit ők tapasztalnak — már nem én tanulom. Amit ők szeretnek — én esetleg messze ló kém magamtól. Én talán bölcsebb vagyok — meglehet. De ők gazdagabbak” — olvashatjuk „Az atyák szeretete gyermekeik iránt” című esszében A „Háromféle társaságiban pedig ezt olvassuk: „Idehaza kissé gyakrabban vonulok el könyvesszobámba, ahonnan fél kézzel irányíthatom az egész gazdagságot. Pont a bejárat fölött vagyok, s lábaimnál terül el a kert, a baromfiudvar és az udvar, házam különböző részei. Itt lapozgatok egyszer az egyik könyvben, másszor a másikban, szabott rend és szándék nélkül, ahogy jön: néha révedezek, néha meg írogatok, vagy fel-alá sétálva tollba mondom, íme, elmélkedéseim e gyümölcseit”. íme, az önéletíró Montaigne. Különben Berzsenyi Dániel, de akár a mi Fábrynk is írhatta volna. S ezt nemcsak úgy kapásból mondom, célozva a gazdálkodó vidékiségre, de Montaigne rendkívül gazdag utókorára is emlékeztetve. Az esszé, említettük, műfaj lett, mégpedig az irodalom egyik leggazdagabb műfaja. Már ifjabb kortársa, az empirizmus nagy filozófusa, Francis Bacon is Esszéknek titulálja első könyvét, ahogy az amerikai Emerson, de ha más címet viselnek is a tanulmánykötetek, Montaigne-nek adósak Macaulay-től Valéryig, Renantól Németh Lászlóig, Goethétől Hamvas Béláig. A nélkülözhetetlen száz könyv Cseíényi László rovata 24. Montaigne: Esszék Ecetcseppek a mézesbödönben Darabgyilkosok komponálták politikai állásfoglalásukat, az Osztrák—Magyar Monarchia („természetesen” félhülyének ábrázolt) fülsértőén, a jó ízlés határait súroló „ízetlen magyar akcentussal” nyeruákoló követe például (a rendező tudtával, jóvoltából vagy a háta mögött?) több, napjaink Szlovákiáját élénken foglalkoztató problémára is felhívta a figyelmet. Beszélt egyebek mellett (legalábbis november elsején) Tátragate-ről, Indiagate-ről, Cukorgate-ről, s szóba került Bős-Nagymaros is. A művészek otrombán „minősítették-kolléganőjüket, a volt ausztriai nagykövet asszonyt is, és „természetesen” rúgtak egyet Csehország felé is: egy bizonyos kifejezést azért „szívott vissza” a főripacs, mert szerinte az „csehizmus”. De ez még mind semmi! A legszomorúbb az egészben az (volt), hogy akadtak jó néhányon, akik a darabba nem illő, bárgyú, „jópofa” bemondásokat megtapsolták, sőt „megröhögték”. Meggyőződésem, hogy sokaknak csupán ezek az „aranyköpések” maradtak, maradnak meg az emlékezetében. Persze, nem is csodálnám túlságosan, hisz az előadás lélegzetelállítóan gyatra, nincs hangulata, légköre, a színészek robotolnak — s rikácsolnak. A díszletek meg a jelmezek is megérnek persze egy misét. A díszleteket nemes egyszerűséggel szürke, áttetsző paravánok helyettesítik. A Versailles-i kastély ablakai is csak szimbolikusok. Legalább nem kell függöny rájuk! Jobb is, mert az anyagból „palástok” készülhettek a szereplők számára. Szegény figurák, úgy festettek a „tüUköpenyekben”, mint a vidéki betlehemes játékokban az angyalkák. Kár a darabért! (zolezer)
