Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-15 / 11. szám
1993. szeptember 15. 11 • sz. SZABAD ÚJSÁG 5 Merre döcög a (gicei) cigánykerék VISSZATÉRTEK „Csehből” az „AMERIKÁSOK” Mi, a világpolgárrá fejlődés ázsiai fokán megrekedtek, kacsalábon forgó EURÓPAI HÁZRÓL ábrándozunk, amikor még az állati lakásszinthez közel álló putrikat sem sikeredett felszámolnunk az önállósult honban. Bár az az igazság, hogy a magát egyre nemzetállamibbnak álmodó Szlovákia nem is nagyon igyekszika népeket egységbe tömörítő integrálódás felé. Öállamiságának egyelőre megfelel az az Elefántcsonttorony, ahová január havában elvonulván bíborszín narcizmusát pátyolgatjafarizeusokká„nemesedett”írástudóinak társaságában. A Nagy Lajos-i uralkodói hajlamokkal megáldott vezetőink „Az állam ÉN vagyok” felfogás jegyében kategorikusan elzárkóznak mindennemű más-ság elismerésétől, egyenrangúsításától. Pedig ebben az „ezeréves” múlttal büszkélkedő, s immár saját államisággal is rendelkező országocskában — az unos-untalan meghamisított statisztikai kimutatások ellenére is -— a főfajnak számító szlovák nemzetiek mellett szép számmal élnek ám (ősi és emberi jogon) olyan „fajtanépek” is, mint a német, ruszin, lengyel és nem utolsósorban a magy ar. Miniszterelnök uramék bezzeg legszívesebben nélkülünk vonulnának be abba a bizonyos Ház-ba. Ám azzal is számot kell vessünk: ha oda nem engedik be Őket, akkor néhány idözónányival keletebbre próbálnak majd szerencsét — a Nagy' Orosz Medve Barlangjában... Szóval, német, ruszin,... magyar s cigány bánat, mindvégre egy bánat marad. Ezúttal az utóbbiból adunk egy kis ízelítőt: hadd szégyelljék magukat a nemzetalkotók és a büszke Európa(iság)... A számok hazudnak Többféle szempontból is különös falu ez a Pelsőc és Jolsva között valahol félúton megbúvó, mintegy 700 léleknek otthont adó Gice. A járási székhelyről ide nem jár menetrend szerinti autóbusz. Csak hatalmas kerülővel és átszállással lehet eme települést megközelíteni. No meg olyan vicinális álomvonattal, amelynél esetenként egy lovaskocsi is gyorsabb. De ha már megérkezett oda a magamfajta idegen, máris újabb oka adódik az elcsodálkozásra. Például törheti a fejét, miként van az, hogy a néhány szlovák család kivételével zömében magyar-lakta helység polfiára inak a fele (a legutóbbi népszámálási adatok szerint) szlováknak vallja magát? A „papírforma" szerint itt nem is élnek cigányok, a valóságban azonban Gicén ők vannak többségben a „fehérekkel” szemben. Az előbbi adatok birtokában az olvasó joggal gondolhatná, hogy itt aztán van nemulass, szlovák—magyar—cigány gyűlölködés, ellenségeskedés. Sietek elmondani, hogy ennél békésebb közösség — akár viszonylagos értelemben is — kevés találtatik az országban. A nagy titokról hamarosan fellebbentjük a fátylat, de előbb megszólaltatjuk a falu polgármesterét. Bencs Alajost, vajon helyénvalónak tartja-e a vélekedésem? — Nézze kérem, itt márcsak azért sincsenek nemzetiségi ellentétek, mert a néhány szlovák családot kivéve — kikkel meghitt békességben élünk — magunkban vagyunk. Elmondhatom, hogy eddig a cigányság részéről sem tapasztaltunk agresszív megnyilvánulást. A kisstílű lopásokon, zöldség- és csirketolvajlásokon kívül nem fordult még elő komolyabb bűncselekmény. Igaz, a helyi üzletet már kétszer is kirabolták, egyszer pedig a községi hivatalba is betörtek, de egyébként nálunk szent a béke... — Azért érdekelne, hogy önöket milyen szándékkal keresete fel a hívatlan „ügyfél”... — A behatoló úgy nyilatkozott, hogy azért feszítette fel a hivatal ajtaját, mert azon az éjszakán éppen nem volt hol álomra hajtsa a fejét... — Az önkormányzat a falu költségvetéséből mennyi s milyen jellegű támogatásban részesíti a lakosság többségét kitevő cigányságot? — Hát, hogy is mondjam... Mi egyelőre semmiféle akciót nem folytatunk, és nem is tervezünk, mert a befolyt pénzösszegeket az építendő ravatalozóra gyűjtögetjük. Eddig 800 ezer koronát spóroltunk össze... — A faluban azt beszélik, hogy még az ifjúsági klubot is bezáratta a cigány fiatalok elől... — Az igaz, mert nem viselkedtek ott illendően. Pedig sokat a lelkűkre beszéltem, de sajnos, nem sikerült őket megnevelni... — Az előbb azt mondta, polgármester úr, hogy nincs velük különösebb baj... — Hát különösebb nincs is, mert azért a gicei cigányság szemléletmódja és magatartása lényegesen eltér az átlagosnak vagy a tipikusnak mondott „romasajátosságtól”. Ha úgy tetszik: műveltebbek, dolgosabbak és tájékozottabbak is környékbeli társaiknál. Tudja, az itt élő roma családok java része évtizedeken át jól fizető cseh üzemeknél volt alkalmazásban. Az ott összekuporgatott pénzen aztán lakásokat vásároltak a faluban, vagy saját házat építettek. Olyanok voltak ők, mint a múltban az „amerikások”. Dolgos igyekezetüknek azonban véget vetett az ország kettészakadása. Valamennyiüket hazazavarták „Csehböl”, s most munkanélküliekként tengetik az életüket. De ha többet akar róluk tudni, akkor látogasson el közéjük az „oszadába” — záija le a témát a polgármester. „Csehből várjuk a segélyt, de nem jön” Az erdő alatt, ligetes környezetben épülő házuk udvarán szólítom meg a tulajdonosokat. Szánkó Gézát és testvérét, Zoltánt. A középkorú családapák arcáról keserűség árad. Beszámolójukból a klasszikusnak mondható problémákon túl új keletű gondokról is hírt kapunk: — Uram, a gicei cigányság java része, — nyolc-tíz család kivételével — cseh földön, mar ingo tkokban. bungallókban élte le az élete jelentős részét. Apám például 25 évet húzott le „odakint”, s már hagyománnyá vált, hogy a munkaképessé cseperedett gyerekek is követték oda elődeiket. Ä mi családunkból öten dolgoztunk Csehben, kanálismunkásokként. Az apám fizetéséből kezdtük ezt a házat építeni, majd hét esztendőn át a testvéremmel én is bekapcsolódtam a vagyongyűjtésbe. Többek között a prágai vízvezeték- és csatornahálózat karbantartásával, tisztításával kerestük meg a kenyerünket. Mígnem kettészakadt az ország, és valamennyiünknek felmondtak. Azt követően újra benépesült a tábor, de ebből az életformából nem kérünk. Mi munkához vagyunk szokva, tisztességes dologtevéssel tartottuk el a családjainkat. Most meg itt van egy rakáson vagy százötven munkaképes munkanélküli. Hát mi Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ lesz ebből? Ráadásul mi még három hónapja, hazatértünk óta segélyt sem kapunk! Bejelentkeztünk ugyan a munkahivatalba, de onnan pénzt nem adnak, mondván, hogy mivel mi a külföldnek számító Csehországban dolgoztunk, a segélyt és nyugdíjat is onnan váijuk. Hiába megyünk panaszra, minduntalan azt a választ kapjuk: „A csehek még mindig nem küldték el a pénzüket!” Hát ezzel nem etethetjük a családunkat. Mindketten három-három gyermekről gondoskodunk. A szakmunkásképzőből kikerülő nagyobb gyerekeket sem alkalmazzák sehol. Még szerencse, hogy a feleségem idénymunkásként dolgozhat az erdészetnél! A boldoguláshoz, az emberibb élethez, az értelmes jövőtávlathoz azonban ez édeskevés... „A cigány is az iskoláiul okosul” Az utca másik felén egy betonkerítés peremén üldögél a 77 éves Gyű rák Lajos bácsi. Amint mondja, a nyárvégi napsugár melegét gyűjtögeti dagadt, feketéllő lábfejeire: — A gumicsizma tette tönkre — panaszolja —•, hiszen Jaronífban, a meliorációs munkavégzés során éveken át sárban, vízben kellett kutyagolni. Tudja, a csehek nem igen ragaszkodtak az efféle pénzkereseti lehetőséghez. Jómagam öt évet „platyitoltam” le a messzi távolban. A fiaim pedig tizenhármat. Mivel tíz gyermekünk volt, kellett a pénz. Ottlétem alatt mintegy 400 ezer koronát gyűjtöttünk össze. Ebből vásároltam ezt a hatalmas telket, amelyen két házat építettünk. Egy hónap alatt tető alá tettük, majd mentünk vissza Csehbe dolgozni. A kertjében megterem a konyhára való zöldség meg a krumpli. így nem kell tartanunk az elviselhetetlen nyomorúságtól... Bezzeg a mai fiatalok nagy bajban vannak, hiszen még csak esélyük sincs a családalapításra, az otthonteremtésre vagy az iskolázásra. Kölcsönt sem kapnak, amiből régi házat vásárolhatnának maguknak a faluban. Az elviselhetetlen nincstelenség miatt a cigánygyerekeket még az iskolába sem járathatják majd, holott a cigány is csak ott okosul. Erre cudarul rá fog fizetni az állam, mert az iskolázatlan, dologtalan emberekkel nem lehet jövőt építeni. Nekem harminc unokám van, s bizony azt tapasztalom, hogy sehol sem tudnak elhelyezkedni, pedig van köztük kitanult autószerelő, kőműves, ügyvéd meg olyan is, aki nyelveket tanul. — A fehér emberek többsége lenézi, megveti a cigányt, pedig mindkét emberfajta között van jó is, rossz is, okos is, buta is. Én húsz éven át cigánybíró is voltam, ismerem a fajtámat. Össze is tartottam a tábor népét. A falusi „brigádokra” mindig kiállítottam a megfelelő számú embert. Most, hogy kiöregedtem a cigányvajdaságból, nincs aki irányítsa, feddje, ha kell, nevelje őket, és szóljon az érdekükben... „Maszek voltam három hónapig” Arrébb, egy vakolatlan emeletes ház udvarán emberek társalognak. Az 53 éves Szánkó Károlytól megtudom, hogy ő is az „amerikások” közé tartozik: 21 esztendőt időzött Csehországban. — Kint volt az egész család. A lányom ottmaradt, minket meg hazatuszkoltak. Most itthon bámuljuk az eget, és várjuk a sült galambot, mert mást nem tehetünk. A környéken még véletlenül sem akad munka. A feleségemmel együtt 2200 korona segélyt kapunk havonta. Ezért úgy gondoltam, megpróbálkozom a maszekolással. A garázst átalakítottam zöldségesbolttá, de három hónap múltán visszaadtam az „iparengedélyt”, mert ráfizettem a boltra. Többe került a benzin, mint amennyit nyertem az idefuvarozott zöldségen. Én magának többet nem mondhatok, de a szomszédom képviselő, ha akarja, szólok neki, most éppen itthon van... „Senkit sem érdekel a sorsunk” Enicky Juraj nagyon lehangolt, amikor ezeket mondja: — Négy évtized alatt ránk egy fillért sem költött az állam. De a mostani faluvezetés is megéri a pénzét. Hiába rágom a fülükbe, hogy kéne vagy két konténer a szemétnek meg egy kevés aszfalt a sáros útszakaszra, néhány új villanyoszlop a düledezök helyére, valamint egy-két lámpa a kísértetiesen sötét sikátorokba, a fülük botját sem mozdítják a tanácstagok. A polgármester is csak guzsorgatja a pénzt a halottasházra. Lám, számára még a halottak is előbbrevalók az élő cigányoknál! Úgy látszik, hogy ebben az országban senkit sem érdekel a sorsunk. Jómagam azokhoz a kevesekhez tartozom, akiknek még van munkájuk. A vasútnál dolgozom havi 3400 koronáért. Ebből kell eltartanom két gyermekemet és a feleségemet. Ebből az összegből még a megélhetésre sem futja, arról már nem is beszélek, hogy a félbemaradt házamat is be kellene egyszer fejezni. Csak azt tudnám, minek beszélek most erről önnek, hiszen úgysem tud rajtunk segíteni. Vagy igen?... Cigányát Hová vezet ez az út? Meddig futhat még a (gicei) cigánykerék? Ki oldja meg a gordiuszi csomóvá összegubancolódott problémákat? Lesz-e Belátható időn belül az önállóvá merevedett országnak felelős kormánya? Mert ha nem, akkor... mindannyiunknak befellegzett. De a hatalomnak is könnyen torkán akadhat, cigányútra futhat a diszkriminácjós „falat". KORCSMÁROS LÁSZLÓ Vagy két héttel ezelőtt Nyitrán, az egyik bérház hatodik emeletén egy igencsak feldühödött patkány két embert is megharapott. A hír hallatán azonnal Viktor Dyk híres kisregénye. A patkányirtó jutott eszembe. Abban ugyanis Hameln városába egy férfi érkezik, akinek varázserejű sípja van, s ígéretet tesz a tanácsuraknak, hogy meghatározott díj ellenében megtisztítja a várost a rengeteg patkánytól. Amit elvállal, teljesíti is. Csakhogy amikor fizetni kellene neki... Hát igen. Már akkor is a pénz volt az egyik legkomolyabb probléma. No de legalább volt patkányirtó. varázserejű síppal, elmélkedtem magamban. Bezzeg mennyire szívesen látnák őt most Szlovákiában!... Mert a jelenlegi állapotok ilyen vonatkozásban is módfelett kegyetlenek. S nem kivétel ez alól maga a főváros sem. De hát tulajdonképpen mindez végképp nem lehet csoda, hiszen 1989 óta nem végeztek Pozsonyban hatékony irtást. Annak ellenére, hogy az azt megelőző időszakban évente négyszer igencsak alapos hadjáratot indítottak a szóban forgó rágcsálók ellen. Csakhogy a „ bársonyos ’’forradalmat követően mind kevesebb a pénz, igy patkányirtásra sem jut. Az eredmény pedig teljesen egyértelmű: az „ állatkák ” szépenszaporodnak. Különösen jól érzik magukat mondjuk az Óváros zegzugaiban, öreg épületeiben meghúzódva, szerelmeskedve, de ugyancsak jól megvannak a ligetfalusi betonrengetegben, az ottani, általában, „ túltáplált” szemétkukák között is. S napról napra bátrabbak. Olyannyira, hogy fogják magukat, s csak úgy ukmukfukk besétálnak a lakásokba is. De hát miért ne tennék, ha szinte naphosszat tárvanyitva a bejárati ajtók, ha egyáltalán vannak! Csakhogy különösen aggasztó az egészben az, hogy javulásra — mármint az ember szempontjából — nem nagyon van kilátás. Az illetékesek becslései szerint ugyanis évente — csak a fővárosban — mintegy 4 milliód) koronára lenne szükség az irtáshoz. S akkor el lehetne érni az 1989-es szintet. És aztán — szintén évi viszonylatban — egy-két millió kellene ahhoz, hogy megtarthassuk az állapotokat, magyarán nem lenne jelentősebb patkánylétszám-emelkedés. De hát pénz nincs, így nem lesz hadjárat sem. A szakirodalom szerint a Földön körülbelül ugyanannyi patkány él, mint ember. Köztudott, hogy ezek a nem éppen „ kellemes ” látványt nyújtó „állatkák" módfelett gyors ütemben szaporodnak Éppen ezért félő, hogy ha a mostanihoz hasonlóan alakulnak a dolgok, nem fóka lesz több, mint ember, hanem — patkány. (susla) A varázserejű síp kellene
