Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)
1993-08-25 / 8. szám
1993. augusztus 25. ö. sz. SZABAD ÚJSÁG 5 Majdnem esélytelen szakszervezeti tiltakozások Csak annyit oszthatunk el, amennyink van. De az miért olyan kevés? A szakszervezetek egyre súlyosabb vádakkal illetik a kormányt. Nem teljesíti sem saját programját, sem a háromoldalú (kormány, munkáltatók, szakszervezetek) gazdasági- és szociális ügyi egyeztető tanács által jóváhagyott, ez évre szóló általános egyezményt. Sorra figyelmen kívül hagyja a szakszervezetek javaslatait és követeléseit, ráadásul olyan gazdaságpolitikát folytat, amely egyre nyomasztóbbá, már-már elviselhetetlenné teszi a lakosság jelentős részének anyagi gondjait. A kormány nem teljesíti a bérek valorizálására tett ígéretét, nem módosítja a létminimum összegét a kialakult árviszonyoknak megfelelően, nem igazítja a magasra ugrott árszinthez sem a bérosztályok alsó határát, sem a minimálbért. Nem készítette el, illetve nem hozta nyilvánosságra azokat az elemzéseket, amelyekből megtudhatnánk, milyen következményei lesznek a Nemzetközi Valutaalap bizonyos állami kiadásokat visszafogó ajánlásainak. Ugyanakkor mindig nagyon készségesnek mutatkozik a költségvetési kiadások lefaragására, viszont a bevételek növelésének minden terhét a lakosságra hárítja (megemelt illetékek és adók). Pedig a nagyobb jövedelem elérhető lenne a gazdasági hanyatlás lefékezésével és az élénkülést elősegítő intézkedésekkel is. A szakszervezetek eleve nem értenek egyet a kormánynak a szociális törvények megszorító jellegű módosítására előkészített javaslataival, amelyek szerint nem kapnának nyugdíjat a kereső nyugdíjasok és csökkenne a táppénz. Sokak számára a családi pótlék is, amelynek 1985-ben meghatározott összege már régen elvesztette eredeti reális értékét. Hosszú a lista, de még nincs vége. A szakszervezetek (és mások is) szemére vetik a kormánynak, hogy a privatizáció elodázásával meghosszabbítja a „gazdátlan gazdálkodás” időszakát, amelyben tovább romlik az állami vállalatok helyzete, folytatódik bennük a pazarlás és a nemtörődömség, mert a privatizálásban érdekelt vezetők önmaguk ellen dolgoznának, ha a teljesítmény növelését erőltetnék. Akiket pedig nem az ilyen „hátsó gondolat” vezérel, azok továbbra is a tulajdonosi érdekeltség hiánya miatt tesznek úgy, ahogy már nem lenne szabad. Kifogásolják a szakszervezetek, hogy a kormány nem ügyel bizonyos intézkedések következményeire Nem akadályozta meg például. hogy a korona nemrégi leértékelése nyomán az árak olyan termékek esetében is emelkedjenek, amelyeket nem külhonból hoztak be, és nincs is bennük külföldi nyersanyag... Vigyázat, mert baj lesz! Alojz EngliS, a szakszervezeti konföderáció elnöke július második felében nyílt levélben, a konföderáció közgyűlése pedig nemrég nyilatkozatban hívta fel a kormány és a parlament figyelmét arra, hogy ha továbbra is az eddigi ütemben romlik a lakosság szociális helyzete, és a törvényhozás elfogadja a kormány megszorító, juttatáscsökkentő javaslatait, nagy veszély fenyegeti az eddig úgyahogy megőrzött szociális békét, és a szakszervezetek is keményebb lépésekre kényszerülnek. A szakszervezetek nagyon neheztelnek a kormányra azért, mert nem okult az egyeztető tanács tavaszi kudarcából, továbbra is makacsul elutasítja a lakosságra nehezedő anyagi terheket enyhítő szakszervezeti javaslatokat, és nem akarja meghallani azokat a követeléseket sem, amelyek korábbi ígéreteinek megtartására késztetnék. (Az egyeztető tanácsban született megállapodás értelmében például július 1- től 13—16 százalékkal kellett volna emelni a létminimumot kifejező értékhatárt, de a kormány erről a mai napig nem terjesztett elő törvényjavaslatot.) A kormányzati hajthatatlanságnak egyébként újító hatása is van. A szakszervezetek rájöttek, hogy a kormánnyal folytatott, többnyire meddő levél- és szócsaták mellett az érdekvédelem más útjain is el kell indulniuk. Sorra látogatják vagy fogadják a politikai pártok, az egyházak és a társadalmi szervezetek vezetőit, és igyekeznek megtudakolni, hogyan vélekednek a kialakult szociális helyzetről, s miben számíthatnak támogatásukra. Nem akarnak politikai szövetséget kreálni egyetlen parlamenti vagy azon kívüli párttal vagy mozgalommal sem, nem törnek tehát politikai hatalomra (mint azzal néhány kormánypárti publicista politikai kezdeményezésüket látva azonnal megvádolta őket), viszont nem titkolják, hogy a következő parlamenti választásokon 1,3 milliós tagságuk társadalmi súlyának megfelelően szeretnének beszállni a szavazattoborzó ringbe. De addig is, mert az új választás talán még messze van, politikai háttérmunkával és saját javaslataik hangoztatásával igyekeznek jobb belátásra bírni a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. A vasasok szakszervezeti szövetsége például azt javasolja, hogy az öregségi nyugdíj folyósítását legfeljebb akkor tagadják meg a kereső nyugdíjastól, ha nyugdíjának és keresetének együttes összege meghaladja a minimálbért és a legmagasabb öregségi nyugdíj összeadott összegét (2200 + 4100 = 6300). így az állam, ha már nem képes emelni a nyugdíjakat, legalább azt tenné lehetővé, hogy a nyugdíjasok (akik még bírnak) maguk gondoskodhassanak tisztes megéihetésükröl. A táppénz kiszámításának alapjául szolgáló napi maximális 180 korona tiszta keresetet is javasolják felemelni legalább 250 koronára, mivel az előbbi csak az átlagkeresetnek felel meg, holott a törvény is annál nagyobb biztosítási díjat ír elő, minél nagyobb a jövedelem. A 250 koronás napi maximum az átlagkeresetnek csak a másfélszerese lenne. A családi pótlékra való jogosultság határát a létminimum összegének négyszeresében javasolják meghatározni a család minden tagjára számítva. A létminimum új meghatározásánál pedig indítványozzák, hogy a kormány a korona leértékelése nyomán bekövetkezett áremelkedést is vegye figyelembe. Nem élhetünk a jövő rovására! A kormány előszerettel hangoztatott replikája ez minden, csak kicsit is nagyvonalú szociális kezdeményezésre. Más szóval: csak annyit oszthatunk el, amennyink van. A szakszervezetek azonban rákérdeznek: És ki tehet arról, hogy amink van, az olyan kevés? Annyira kevés, hogy mindenre kevesebb jut, mint kellene. Nem szólva róla, még ez a kevés is bizonytalan, hiszen a költségvetési hiány júniusban már a 14 milliárd koronát is meghaladta. Meéiar miniszterelnök az említett EngliS-levélre adott minapi válaszában az ismert okokat sorolja: a világgazdaság recessziója, az új adó- és biztosítási rendszer bevezetése, az önálló Szlovákia létrejöttével kapcsolatban átmenetileg(?) megnövekedett kiadások. Nem túlságosan meggyőző érvelés. Szó sincs benne a szakszervezetiektől is kifogásolt hibás gazdaságpolitikáról. a bizonyos területeken tapasztalható túlköltekezésről, a gazdaságélénkítő kezdeményezések elmaradásáról, a megszorító pénzügyi és a visszafogott hitelpolitika áldatlan,hatásairól. Ép elmével, a holnap nemzedékeire is gondolva nem lehet elvetni az olyan érvet, hogy nem élhetünk a jövő rovására. Bizonyára a szakszervezetek sem ezt akarják. A szociális követelések hangoztatásával, a kormányzati ígéretek megszegése elleni tiltakozásukkal (ami mind kötelességük) azt akarják elérni, hogy a végrehajtó hatalom ne mindig a kisebb ellenállás irányában térjen el, ne a könnyebbik megoldást válassza, nevezetesen a szociális juttatások megkurtítását és a lakosság még nagyobb anyagi megterhelését, hanem kezdje el már végre megvalósítani a gazdasági hanyatlás megállítását és a fellendülés elindítását beígért programját. Sajnos nehéz elhinni, nogy a szakszervezeteknek a kormányzatot ösztökélő igyekezete eredménnyel jár. A miniszterelnök ugyanis a napokban elmondta, ha nein korlátoznak bizonyos szociális juttatásokat, a költségvetési hiány az év végéig a 26 milliárdot is elérheti. Arról, hogy a Nemzetközi Valutaalap által még elfogadhatónak tartott 16 milliárdos deficit túllépése más módon is megakadályozható lenne, egyelőre kevés szó esik. (szg) Lenke iskolatáskát kapott Örömmel üdvözöltem évek óta nem látott osztálytársnőmet. Anikóról köztudott volt. hogy az évfolyam legjobb szavalója, a versenyek színésztehetsége. Óriási barna szeme ma is olyan élénken csillog, mint amikor az osztály elé állítva egy rögtönzött főpróbán bemutatkozott legújabb előadásával. Anikó, az osztály legesinosabb teremtése színésznő szeretett volna lenni, és ezen senki sem csodálkozott, mint ahogyan abban sem kételkedtünk, hogy a tehetségvizsgát gond nélkül leteszi. Anikót egyedül nevelte az édesanyja, és feltette őt. Egyáltalán nem bízott abban, hogy ott idegenben majd megfelelő pártfogóra találhat. Osztálytársnőm, dacból, korán férjhez ment, és ma már nem álmokat kergető egykori diáklány — gondolom, ahogy szemügyre veszem őt és a kislánvát. A hatéves Lenke arcán vélem felfedezni ugyanazt az átszellemült mosolyt. amellyel az édesanyja egykor József Attila, Ady Endre, Szabó Lőrinc és Puskin verseit szavalta. Ennek nagyon megörültem! Augusztus van, de a kislány vékonyka varkocsai alatt már piros petyes iskolatáska tarkállik. A kicsi még meg is fordul, hogy jobban lássam : ő már igazi nagylány lett, hiszen szeptembertől iskolába megy. „ Közel lesz hozzánk az iskola, mert a lakótelepibe megy. Oda járnak majd házunkból a kis barátnői is. Nem kell félnem attól, hogy eltéved, hiszen az ősztől együtt járnak majd ” — mondja Anikó. miközben a kislány fején pihenteti a kezét. Nem értem a szavait. A városban, ahol mindketten élünk magyar iskola is van, amely ráadásul a környék egyik legnevesebb iskolája. Miért nem oda járatja majd a kislányt, mint ahogy évekkel ezelőtt mi is magyar iskolapadokat koptattunk? „ Tudod, a férjem is szlovák iskolába járt, bár otthon mindig magyarul beszéltek, mint ahogyan ezt mi is tesszük. Nem látom a különbséget abban, hogy magyar, vagy szlovák iskolába jár-e majd a gyerek. Nézd, köztem és a férjem közt ez sosem képezte a vita tárgyát, és nem is látnám értelmét az ilyen nézeteltéréseknek. A kislány megtanul írni, olvasni, számolni, otthon pedig továbbra is beszélni fogja az anyanyelvét ” — állítja rendkívül magabiztosan Anikó, miközben én Lenkére pislogok, aki még mit sem ért az egészből. Eéltem a kislányt, csakúgy mint ahogyan más lányokat és kisfiúkat is, akiknek a szüleik hasonlóan gondolkodnak. Lenke már nem fogja ismerni azokat a verseket, amelyekkel édesanyja nagy sikerrel különböző versenyeken szerepelt. Nehezen fogja majd megérteni, anyu és apu miért beszélnek más nyelven, mint az ugyancsak kedvelt és tisztelt tanító néni és kis barátai. Nyáron a nagymamájánál nyaralt. Az udvarbeli gyerekek a falu magyar kisiskolájába járnak majd, és anyanyelvükön fogják tanulni a betűvetést. Lenke még mit sem ért az egészből, most még csak én szomorkodom helyette. —száz— Erre a kérdésre manapság Szlovákia lakosságának csak igen elenyésző hányada felelne úgy, hogy: köszönöm a kérdését, jól érzem magam. Nagy a gyanúm, hogy nem csak az idősebb generáció panaszkodna, hanem a fiatalok is, ami nem csupán fölöttébb elgondolkoztató, hanem intő jel is, mert ők lesznek azok, akik majd átveszik a stafétabotot. Az 1989-es forradalmat követő első évek a remények, a várakozás és a nagy tervek időszaka volt. Sajnos, azóta történt egy s más, és az emberek többségének ragyogó tervei füstté váltak. A történelem malmai nem elvárásaik szerint őröltek, s a jelen valóság keserűbb, mint sokan hitték. Kiderült, hogy a forradalom túlságosan bársonyos volt, és az elmúlt rendszer kiskirályai újra ott ülnek a tűznél, és sütögetik pecsenyéjüket. Az akkor összelopott „tőke” a mostani kft-ken keresztül kamatozik, beépül a gazdasági életbe. A régi kapcsolatok, ha burkoltabb, rafinálabb bérért is elvégezni — nyugdíjkiegészítés céljából. Nem irigylem tőlük ezt a pénzt, tudom, a jelenlegi áraknál rászorulnak, de időnként szót ejthetne valaki azért a pályakezdő fiatalok kiszolgáltatottságáról is. Mert fiatalnak sem könnyebb lenni, mint nyugdíjasnak. A tanulmányaikat befejezőknek két lehetőségük maradt, ha nem találnak munkát: vagy otthon maradnak három hónapon át 1200 koronás, további negyed évig 1000 koronás segélyből élve, vagy vállalkozásba fognak. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi lehetőséget választók száma a nullával egyenlő, ugyanis nincs sem kellő szakmai gyakorlatuk, sem anyagi bázisuk. Sokakat elriaszt az összetákolt és a vállalkozókat illetően hátrányos törvény. A jelenlegi áraknál elegendő egy egyszerű számítást végezni, és megtudhatjuk mire elég az államtól kapott nyomorpénz. Az idén végzettek közül több mint 56 ezer fiatal munkanélküli. A kilátásaik Fiatalnak lenni ma... Mondja, kérem, milyen a közérzete? tabb módon is, de felújultak, működnek nemcsak a gazdasági szférában, hanem a politikai életben is. Ez az állapot nem csupán a korrupció elszaporodását. de azt is eredményezi, hogy nem a tehetség, a hozzáértés az elsődleges szempont különböző posztok betöltésénél, hanem, hogy ki kinek sógora-komája, esetleg ki mit tud a másikról, amivel falhoz tudja őt állítani. Úgy látszik, az ügyesen lavírozok képesek túlélni bármilyen társadalmi változást; alaposan megtanulták a mimikrit. A társadalom negatív jelenségei iránt — mint mindig — a fiatalok a legérzékenyebbek. A körülöttük zajló és velük megtörténő események egy életre meghatározzák gondolkodásmódjukat, emberi magatartásukat, kapcsolataik alakulását. Ahhoz, hogy normális életet tudjanak élni, és az első nekiveselkedésük az életben ne a padlón végződjön, minden társadalomnak meg kellene teremtenie a feltételeket. Még a renkdívüli helyzetben levőnek is. Szlovákiában a feltételek egyre inkább hiányoznak. A fiatalok szkeptikusak, az élettől már megkapták az első kijózanító pofonokat. gondoljunk csak jobban bele: a frissen végzett egyetemi hallgatók, érettségizett diákok, nem tudnak munkát találni. A legtöbb munkáltató új munkaerőt nem vesz fel, mert szorult helyzetben van. meglévő dolgozóit is alig tudja fizetni. Mások nyugdíjasokkal töltenek be egy-egy állást, akik a munkát hajlandóak alacsonynem jók, a kormányzat tanácstalan és tehetetlen, nem tudja kezelni a kérdést. A kilátástalan jövő a fiataloknak lelki traumát okoz, ezzel egyéttjár az olyan jelenségek szaporodása, melyeket már jelenleg is tapasztalhatunk. A fölöslegessé válás érzése öngyilkosságokhoz, alkoholizmushoz, kábítószerezéshez vezet, vagy szélsőséges mozgalmakban, vallási szektákban próbálnak megkapaszkodni a fiatalok, melyekben a fasizmus ideológiájától kezdve a fanatikus alázatig bármit a magukévá tehetnek. Nem érintettem a fiatalok lakáshelyzetét, amely egyszerűen katasztrofális. Nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a megkötött házasságok száma csökken, a fiatal házasok meg nem mernek gyerekek vállalni, mert ez újabb költségeket jelentene a számukra... A társadalomban szaporodó negatív jelenségeknek alapvetően gazdasági okai vannak, de a kormány nem képes rájuk megfelelő megoldást találni mert nincs gazdasági kocepciója. Ol’ga KeltoSová munkaügyi miniszter is csak takarékossági javaslatokat terjeszt elő rendre, melyek a jelenlegi nyomorúságos szociális juttatásokat nyirbálják meg. A kormány a hatékony gazdasági stratégia kidolgozása helyett újabb szociális „védőhálót” kötöget, gyengécske cérnából, s ezen egyre többen hullanak keresztül. Köztük a leginkább veszélyeztetettként a pályakezdő fiatalok. HAJDÚ ISTVÁN (Már csaknem teljesen megkötött kézzel...)
