Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)
1993-08-11 / 6. szám
1993. augusztus 11.6• sz. SZABAD ÚJSÁG 7 Alkalmazotti részvények a magángazdaság dolgozóinak A privatizáció után sem lesz fagylaltüzem Tavaly ilyentájt a mezőgazdasági szövetkezetek átalakulása foglalkoztatta az érdekelt vezetőket és tagokat, mint ahogy jelenleg az állami gazdaságok privatizációja áll a figyelem középpontjában. Miként lesz a privatizáció után? — kérdezgetik sokan, annak ellenére, hogy napjaink egyik legtöbbet emlegetett kifejezésének jelentésével tisztában vannak. Csakhogy ami elméletileg elképzelhető, ugyanannak gyakorlati kivitelezését már nehezebb végiggondolni. Például azt, hogy a 6300 hektáron gazdálkodó és 900 dolgozót foglalkoztató Nagymegyeri Állami Gazdaságot miként lehet eladni, megvenni, vagy ha úgy tetszik, magánkézbe adni. Hogyan lesz abból a mamutvállalatból valaki(k)nek a személyes tulajdona, amelyik kilenc részlegen gazdálkodik, évente (élősúlyban) 5500 tonna sertéshúst értékesít, 1650 tehént mondhat magáénak, s együttvéve 250 millió korona (könyvelési) értékű vagyonnal rendelkezik. A részletekről BOHUS KÁROLY mérnököt, a gazdaság igazgatóját kérdeztem. „A harctereken csupán vesztesek maradtak” Szomorú csata volt (Aratás végi helyzetkép két mezőgazdasági üzemben) Úgy tervezzük, hogy gazdaságunk privatizációs tervezetét augusztus végén adjuk át az illetékes minisztériumnak. Bízunk benne, hogy ez már az utolsó lesz, nem fogadnak el újabb alapelveket, amelyek szellemében ismételten átdoigoztatják benyújtott tevezetünket. Az augusztusi időponthoz talán annyit, hogy nem a mi elképzeléseink, terveink alakulnak ilyen lassan, hanem az épületek tulajdonjogi azonosítása okozza a késést. Valamennyi területnek, amelyen 1948 óta épült létesítmény áll, és magának az épületnek is a tulajdonosát azonosítani nagyon nehéz s hosszadalmas feladat. Számos épületnek még az átadási jegyzőkönyve sem maradt meg, vagy nem is volt, és sajnos a kataszteri hivatal sem győzi a munkát. Más lassító körülmények? Korábban kevesen hitték el, hogy egy állami gazdaság privatizációja bonyolult, hosszú s nehezen végigvihető folyamat, amit a munka és a termelés folyamatossága mellett kell megcsinálni. Mielőtt adott személyek tulajdonába kerül a gazdaság, ki kell egyenlíteni a kárpótlási igényeket, de még ennél is nagyobb probléma, hogy egy hatalmas értékű vagyont kell megvenni, amihez nem kevés pénzre van szükség. Az embereknek egyrészt ennyi pénze nincs, másrészt az állami gazdaság esetében, akárcsak a mezőgazdaság egészében, bizonytalan befektetésről van szó. Nem tudni, hogy mikor s egyáltalán megtérül-e. Aki ma mezőgazdasági vagyont vesz, annak számolnia kell azzal, hogy pénzét soha többé nem látja viszont. Tehát annak az 50-80 személynek a megtalálása sem könnyű feladat, akik a gazdaság tulajdonosai akarnak lenni, s a nem kizárható kockázat ellenére ennek anyagi oldalát is vállalják. Vagyis leteszik az asztalra az összvagyon könyvelési értékének, a 250 millió koronának a három százalékát, s lélekben egyetértenek azzal, hogy az idevonatkozó rendelkezéssel összhangban 10-20 éven belül kiegyenlítik a vételár fennmaradó részét. Mindezek ellenére a nyilvános versenytárgyalási formát elfogadhatónak tartják? Elfogadhatóbbnak és jobbnak, mint amilyen a vagyonjegyes privatizáció lett volna. Nem tartottuk helyesnek, hogy valaki, aki nem is tudja, hol van Nagymegyer, az ezer koronájáért ugyanolyan személyes és anyagi jogokat kapjon gazdaságunkban, mintha tíz-húsz-harminc évet ledolgozott volna. A nyilvános versenytárgyalástól nem tartunk, annak ellenére, hogy tudjuk, ellenfél is lesz a pályán. Mellettünk szól és előnyünkre válhat, hogy körülményeinket, lehetőségeinket mi ismerjük a legjobban, és a gazdaságot mint egészet szeretnénk privatizálni. Megtartjuk funkciós egységét, a jelenlegi munkahelyekkel együtt. Ellenfeleink ezzel ellentétben csak egy-egy részleget, talán mondani is felesleges, hogy a legattraktívabbakat szeretnék megvenni, mivel megbontanák a gazdaság működőképes szerves egységét. Ha egészben marad a gazdaság, akkor mi újat jelentene, hozna a privatizáció? Ez a legfontosabb, amit dolgozóinkkal meg kell értetnünk. A privatizációt követően a jelenlegi állami vagyonnak, konkrét személyek lesznek a tulajdonosai. Aligha vitatható, hogy a tulajdonosnak más, felelősségteljesebb a viszonya a vagyonhoz, hiszen minden kiadás, veszteség a személyes kiadása, vesztesége lesz. Ilyen összefüggésekben a privatizáció szavatolja a hatékonyabb és jövedelmezőbb termelést. Mindezt persze a mezőgazdaság jelenlegi helyzete, feltételei között kell érteni — akár úgy is fogalmazhatnék, hogy remélhetőleg kisebb lesz a ráfizetés. Az állami gazdaság, akárcsak a mezőgazdaság egésze a privatizáció után sem lesz fagylaltüzem, amely azonnal és bőségesen jövedelmez. Újat jelent majd, hogy a gazdaság egészének privatizációja után a tulajdonosok következetes belső privatizációt hajtanak végre, amivel elmélyítik a személyes érdekeltséget. Ezen túlmenően pedig alkalmazotti részvényeket is szeretnénk kibocsájtani. A dolgozók, köztük a már nyugdíjban lévők, a ledolgozott évek arányában növekvő kedvezménnyel vásárolnák meg a részvényeket. Az ezek után járó nyereségrészesedés révén mint társtulajdonosok is érdekeltek lennének az eredményekben. Az alkalmazotti részvények bevételéből az ingó és ingatlan vagyonért járó adósságunkat törlesztenénk. Vajon mindez mikor kerül tető alá. Az államiból mikor lesz magángazdaság? Erre csak megközelítő választ adhatok. Személy szerint remélem, hogy az augusztusban beadott privatizációs tervünket idejében elbírálják, és a negyedik negyedévben sor kerül a nyilvános versenytárgyalásra. Ha ezt a gazdaság megvételére alakuló 50-80 tagú hazai részvénytársaság nyeri meg, akkor a további lépések már tőle függnek. Jó lenne mihamarabb túljutni a dolgon, mivel addig a mezőgazdaság egészére jellemző bizonytalanságot még a helyi bizonytalanság is tetézi. Kié lesz a gazdaság, az új tulajdonos megtartja-e vagy sem az itt dolgozókat... és hasonló kérdések közepette nagyon nehéz a termelés. Ezt az illetékes szervek is tudatosíthatnák. Első tervezetünket tavaly májusban adtuk be, azóta annyi történt, hogy most beadjuk a módosítottat. Ebből már lesz privatizáció vagy nem? Bízzunk benne, hogy igen, s remélhetőleg még az idén.-egri-Az aszály alapjaiban megrengette az eleddig aránylag jól működő nagygazdaságokat is, az apró, ez idáig úgy-ahogy talpon maradt kisszövetkezeteket pedig, úgy tűnik könyörtelenül (gyors) halálra ítélte. A Nagykürtösi járás egyes szögleteiben más és más termelési feltételek mellett gazdálkodnak a mezőgazdasági üzemek. Az Ipolybalogi Mezőgazdasági Szövetkezet például, amely hét Ipoly menti település java földjeit egyesíti, jó termőterületeket mondhat a magáénak, ezzel szemben viszont mondjuk az ipolyvarbói közös, mely kizárólag a varbói parcellákat műveli, termelési adottságaiból kifolyólag még ideális időjárási viszonyok között is csak szerényebb eredmények elérésére képes. Mindkét gazdaságban lekerült a földekről a gabona. A kenyércsata véget ért, ám a harctereken csupán vesztesek maradtak — a szövetkezetek még nagyon soká nem tudják majd elfelejteni a szomorú eredménnyel végződő küzdelmet. Az idei kenyércsata ugyanis jószerével kisebb, nagyobb vereségek sorozata volt... Tizenkét milliméter csapadék Az éveken át több falu földjein gazdálkodó Ipolyvarbói Mezőgazdasági Szövetkezetét a közelmúltban bekövetkezett válás sem rendítette meg annyira, mint az idei kegyetlen szárazság. A tények önmagukért beszélnek. A gazdaságnak 724 hektár földje maradt, ebből 504 hektár a szántó. Gabonát 210 hektáron termesztettek, 140 hektáron őszi búza, 70 hektáron pedig tavaszi árpa került a magágyakba. Nagy László, a szövetkezet elnöke nyilatkozta: — Ősszel gondosan előkészítettük a vetések alá a talajt. Nem furakodtunk az istállótrágyával sem, a kikelt, eleinte szépen, ígéretesen fejlődő növények megkapták a szükséges műtrágyát; a fejtrágyázást is elvégeztük, s gyomok és gombabetegségek ellen is permeteztünk Húsz hektár kivételével, vetéseink jól átvészelték a száraz telet (a gyéren kelt búzára tavaszi árpát vetettünk rá), hát minden okunk meg volt az elégedettségre. Áprilistól július derekáig a közös földjeire égbekiáltó kevés, mindössze 12 milliméter (!) csapadék hullott. Ráadásul ezt a mennyiséget is hat részletben kapták a korai kánikulában egyre jobban kókadozó növények. A gabonák fejlődése lelassult, visszamaradt. A szalma alacsony lett, a május végi hőhullám következtében besültek a kalászokban a szemek. Csoda hát, hogy az agrármérnök elkeseredett? — A termés 60 százaléka nem éri el a kívánt minőségi mutatókat — panaszolta a minap —, búzából 21 mázsa, árpából meg 17 mázsa lett az átlag, az összátlag pedig 20,4 mázsa hektáronként! Nos, szó ami szó, ilyen eredményeket nem igen lehet a kirakatba tenni. A gazdaság a gabonaföldjeit nem tudta öntözni, új hálózat kiépítésére vagy további felszerelés vásárlására viszont egyszerűen nincs pénzük, anyagi fedezetük. Nagy mérnök nehezményezi, hogy az állami támogatás is csak a már kiépített öntözőrendszerek üzemeltetésére szólt, ők viszont egyetlen fillért sem kaptak, holott igazán megérdemelték volna. Tárolási gondjaik nem voltak, s nincsenek ma sem. Szárítani is tudták volna a termést, ám nem lett rá szükség, ugyanis „aratási időben”, mind-össze hat nap alatt sikerült végezniük a valaha „legemberpróbálóbb” mezőgazdasági munkával. — Huszonhét esztendeje dolgozom a szövetkezetben — számolt az elnök —, de még ilyen korai aratásra nem emlékszem. Már június 30-án hozzá láthattunk a Kosút búza vágásához. A legjobb területünkön volt, szépen indult a fejlődése, aztán végül mégis csupán 26 mázsás hozamot adott. A mezőgazdasági üzemben három millió korona bevételt reméltek gabonából, a valóságban azonban ennél jóval kevesebbel kell beérniük. A termés az abrakra s a vetőmagra sem lesz igen elegendő! Nos, éppen ezért a szövetkezet a közeljövőben kénytelen lesz radikálisan korlátozni állattenyésztését, konkrétan szarvasmarha-állományát, a sertéshizlalással pedig teljesen fel kell hagyniuk, mert — mint az agrárszakember epésen megjegyezte _ méregdrága gabonán képtelenség disznót hizlalni. Nagy László nem sok reményt fűz a szőlőhöz sem, hisz a nagykürtösi borászati üzem nem kecsegteti őket semmi jóval. Az egyes cégek, üzelmek, vállalatok 2,5 millió koronával tartoznak a szövetkezetnek, például az időközben megszűnt Zelenina vállalat üzemétől még a két évvel ezelőtt „felvásárolt” korai burgonyáért sem kapták meg a fizettséget. Most aztán futhatnak a pénzük után... — Ilyen gazdasági körülmények között még akkor sem tudnánk soká talpon maradni — összegzett az elnök —■, ha rekordtermést takaríthattuk volna be. így viszont máról holnapra tengődünk. Hogy ez kinek jó? 2500 tonnával kevesebb gabona Az ipolybalogi gazdaság — mint az előző években általában — az idén is 1200 hektáron termesztett gabonát. A legtöbbet, 800 hektárt, őszi búzából vetettek, tavaszi árpából 300 hektáron került földbe a mag, 100 hektáron pedig triticálé volt. Tavasszal, március végén, április elején még úgy tűnt, jó termés várható. — Ez után azonban — mondta Szecsei Sándor termelési igazgató — hiába kémleltük az eget, egyre csak késett a hőn áhított égi áldás. A gabonával vetett területek 20 százalékát lehetett volna öntözni, ám mi inkább a sokkal kevésbé szárazságtűrő tömegtakarmányokat meg példának okáért a tízszer vizigényesebb cukorrépaföldeket juttattuk mesterségesen vízhez. Sajnos azonban, ez sem viszonyult jó megoldásnak. Mire végigöntöztünk egy parcellát, újra beállíthattuk a szerkezeteket a tábla elejére. Az igazat megvallva, tette mindjárt hozzá a termelési igazgató, egyre abban bíztak, hogy végre egyszer csak elered az eső, vége szakad az őrjítő kánikulának, s csapadékhoz jutnak a gabonatáblák is. Am hiáto reménykedtek... Az aszálykár tetemes. A termés mintegy 30-35 százalékkal, azaz körülbelül 2500 tonnával lett kevesebb annál, amire a gazdaság vezetői számítottak. Búzából megközelítőleg 40 mázsa, árpából pedig mitegy 35 mázsa az átlag. Az első kombájn június huszonkilencedikén látott hozzá a kalászok vágásához. A gépek mindig csak annyi gabonát arattak le, amennyi annyira beérett, hogy lehetőleg ne kelljen mesterséges úton szállítani. Szárán szárították hát a szemeket, a zöldebb foltokat „körbevágták”. Leginkább saját gépeikkel arattak. Szecsei Sándornak rossz volt a kedve. — A szemek töpörödöttek, köménymaghoz hasonlatosak — legyintett lemondóan —, egy gabonaszemből mindössze egy kalász érett be. A bokrosodás után jött a szárazság, a sarjak nem fejlődhettek ki. A szemek sikértartalma elfogadható, de ez csupén az étkezési gabonánál meghatározó szempont. Mintegy 35-40 százalékkal kevesebb lett a szokásosnál a szalma is. Sajnos, odajutott a gazdaság, hogy a szalmát is szigorúan be kell osztaniuk. Nem voltak sehol sem kimagasló hozamok, tudtam meg tovább az irányító szakembertől, az előző években, ha egy parcellán 50 mázsa volt az átlagtermés, csalódottak voltunk, most meg örültünk neki. A szövetkezet 101 gördülő öntöződobbal rendelkezik. —A törvények szerint naponta 6 órán át nem öntözhettünk — említette még beszélgetőpartnerem —, ezalatt az idő alatt a gabonákat is megöntözhettük volna, s jóval nagyobb lenne a termés. Kíváncsi vagyok, az állam megtéríti-e az öntözésre felhasznált áram árát? Ipolybalogon és környékén a tavaszi csapadékátlag 520-560 milliméter között szokott mozogni, ebben az évben viszont mindössze 60 milliméter volt. Július húszadikáig csupán 11 százaléka esett a sokévi átlagnak. Hát kell ehhez kommentár? ZOLCZER LÁSZLÓ Kevés lett a szalma meg a szem is ■ ÍA szerző felvétele)
