Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-07 / 1. szám
8 SZABAD ÚJSÁG 1993. július 7. X* SZ Dögrováson, avagy a mezőgazdaság nyomora ADD MÁR, URAM... Mit is kérjünk tőle? Legsürgetőbben talán esőt a kiaszott földnek. Azután jöhet a csodatevés: a tetszhalálba süllyedő mezőgazdaság feltámasztása. Ugyanakkor szükség volna még egy csomó mindenre, leginkább belátásra, józanságra és megannyi különleges képességre. Hogy száraz lábbal kelhessünk át az élet fertőzött vizein, hogy felnyithassuk a vakságban szenvedő politikusaink szemét, s nem utolsósorban tudói legyünk a kenyérszaporítás isteni művészetének. Mert az idei termés ugyancsak szegényesnek ígérkezik. Felezési idő(k) A Sajó parti Méhi Mezőgazdasági Szövetkezet a Közép-szlovákiai kerület legszárazabb övezetében terül el. A múltban azért is született olyan döntés, hogy öntözőberendezéssel kell biztosítani a termőföld gazdaságos kihasználását. A mesterséges esőztető rendszer megépítésére milliókat költött az állam, ám a kivitelező cégek pocsék munkát végeztek. A létesítmény átadása óta folyamatos a meghibásodás. A szántóterület kilencven százalékát behálózó csőrendszer föld alatti nyomóvezetékei lassan tönkremennek. A kezdetben mintegy 2500 hektárra kiteijedő rendszerből jelenleg alig félszáz hektárnyi üzemeltethető. így az amúgy is csapadékszegény övezetben valósággal szomjan halnak a növények. Felvetődik a kérdés, miért nem javítják ki a meghibásodott vezetékeket? A válasz egyszerű: mert a javításra szakosodott Agrostav megszűnt létezni, s nincs utódszervezete, mert a szükséges alkatrészeket aranyért sem lehet beszerezni, meg a szövetkezetnek nemhogy aranya, de még közönséges szlovák koronája sincs, a szükséges kiadásokat fedezendő. A mesterséges esőztetés elmaradásából adódó következmények részben beláthatók, de többnyire beláthatatlanok. A nagy pénztelenségben „természetesen” műtrágyára sem futotta a gazdaságnak. Csupán a magkukorica alá juttattak ki némi mesterséges tápanyagot, de a vízhiány miatt azt sem hasznosíthatta a fejlődésben visszamaradt növényzet. Az árpa arasszal mérhető, a búzakalászokban besült szemek váiják a július közepén esedékes megváltó aratást. A cukorrépa helyzete is keserű, és még a három éve magas jövedelmezőséggel termesztett napraforgónak is elege lett a sötét földi tereket besugárzó világosságból. A tizenöt hektáros kertészetben a ritka kelés nyomán foghíjasak a sorok. A takarmányhiány következtében az állatállomány csökkentésére kényszerülnek. Az előző években kerületi szinten a méhi szövetkezet büszkélkedhetett a legnagyobb állatsűrűséggel. Száz hektár mezőgazdasági földterületre 101 számosállat jutott. Ennek mára már a fele sem igaz. Az 1200 darabos szarvasmarha-állományt „megfelezték”, s az idén további kétszázzal kívánják csökkenteni a számukat. Erre a kedvezőtlen lépésre márcsak azért is el kell hogy szánják magukat, mivel az idén talán fele annyi takarmányt sem tudnak összegyűjteni, mint tették azt az előző években. A nap égette kopár legelőkön csak a „tíkkadt szöcskenyájak” legelészhetnek. A többéves, vetett takarmánynövények első kaszálásából a szokásos 60 vagon széna helyett csupán 25 vagonnyit takarítottak be. Második kaszálásról pedig egyelőre nem beszélhetnek, mert a sarjadzás szüneteltetik... Fizetség-adós-ág A szegény embert az ág is jobban húzza, tartja a közmondás. „Mi már csak a fizetésre dolgozunk” — mondja Korda István, a szövetkezet főagronómusa. A tapasztalt szakember elmondása szerint a helyzetük odáig fajult, hogy a legapróbb napi kiadásokra sem telik a gazdálkodásuk „eredményeiből”. — A látlelet fölöttébb szomorú. A régi rendszer összeomlása után az öszszevont szövetkezetből kilépett Runya község. Ezzel mintegy harmadával csökkent a mezőgazdasági földterületünk. A valamikori ötszáz dolgozóból százhuszan maradtunk. A tulajdonviszonyokat csak papíron sikerült rendeznünk, mivel a vagyonértéket nem tudjuk kiadni a földet magánművlésbe vevőknek. Eddig 180 hektárt igényeltek vissza, s az érdeklődők száma egyre nő. Mindenkinek azonban nem tudunk traktort és vetőgépet adni kárpótlás gyanánt. Mert főleg gépeket szeretnének. Az üresen álló istállókra persze senki sem tart számot. Sokan „kétéltűségre" rendezkedtek be, ami annyit jelent, hogy a földjük egy részét önállóan művelik, a többit viszont bent hagyták a közösben. A tulajdonosok képtelenek tudomásul venni, hogy az összvagyont nem lehet ötszáz felé igazságosan szétosztani. Mert valakinek traktor jut, ugyanakkor a mezei trágyatelepet vagy a konyhai főzőedényeket ki fogja hazavinni?... Midőn a jogosultak jogos kárpótlásukra várnak, a szövetkezet milliós nagyságrendű adóságállománnyal nyűglődik. Miközben a gondolkodásra és a megértésre restek a jogaikkal kérkednek és az igazukért ágálnak — mi, akik továbbra is a süllyedő hajón maradtunk, hogy tovább kormányozzuk a politika sanda korallzátonyain megfeneklett gazdaságot, a fizetésképtelenség valóságos rémétől gyötörten szenvedjük át a napjainkat. Nem volt még életünknek ilyen szomorú fejezete: látjuk a problémák gyökerét, nap mint nap tapasztaljuk a képviselők hibás döntéseinek a következményeit — mégsem tehetünk semmit. A föld folyamatos törődést, a növények, állatok szüntelen gondoskodást igényelnek. Ha nem érkezik a számlánkra pénz, nem vásárolhatunk gázolajat, s emiatt gyakran napokon át szüneteltetnünk kell a munkát. A vágóállatainkat csak áron alul, veszteséggel tudjuk értékesíteni. A gépparkunk kiöregedett, felújítására nincs pénz. A helyzet tragikumát azonban talán azzal érzékeltethetem a legmegrázóbban, ha elmondom: még előttünk az aratás, de mi már — kényszerűségből — azt is eladtuk, feléltük, ami meg sem termett. A meglévőre hiteleztettünk. Mert már csak ennyi tartalékunk maradt. Az újratermelés: folyamat tehát ezennel megszakad(t), mint Péter-Pálkor a búza gyökere. Mivel a csekélyke termésből egy fillémyi tartalékot sem tudunk „felhalmozni” — nem lesz miből vetőmagot vásárolni. S ezzel bezárult az ördögi kelepce demokráciából ácsolt és önállósággal vasalt ajtaja. „Aratás után robban a bomba” Korda István szerint a jelenlegi helyzetből egyszerűen nincs kiút. Esetleg csak a Jóisten adhat feloldozást az összezavarodottságra. — Nézze, ettől az államtól segítséget nem várhatunk! Azt hiszem, ez eléggé nyilvánvaló. Bár még mindig vannak olyanok, akik továbbra is felülről várják a csodát és az utasításokkal ellátott mankókat. Itt csak magunkon segíthetünk, és kell is hogy segítsünk ha azt akatjuk, hogy az Isten is oltalmába vehessen bennünket. A helyzetünk azonban — ismétlem — több mint reménytelen. Tragikus. Csak csodálkozni tudtam azok naivitásán, akik az utóbbi hónapokban a sztrájkolásban látták a megoldás lehetőségét. Hát nem veszik, vesszük észre, hogy a tiltakozás ilyen formájának abszolúte nincs foganatja?! Mert: nemcsak a kormány süketségéről van itt szó, hanem elsősorban abból a TÉNYből kell már kiindulni, hogy üres az államkassza! Az önállóság csodájával pedig hosszú távon nem lehet embereket jóllakatni. Éppen ezért mondom, hogy szerintem aratás után felrobban az a bomba, amelynek társadalmi elégedetlenségből szőtt gyújtózsinórját az idei nagy forróság ellenére is sikerült eljegelni, de most maguk a kutyaszorítóba került Hatalom tűzcsiholói lobbantják majd lángra. Talán ellentmondásnak tűnik, hogy az előbb „segíts magadon” emberként nyilatkoztam, miközben reménytelennek pingáltam le a helyzetünket. Csak a fiatalabbak kedvéért mondom, hogy az ember még a reménytelen helyzetekben sem adhatja fel a küzdelmet. Tenni, élni akkor is kell. Ez ösztönszerű folyamat. Mindennél elszomorítóbb azonban, ha az ember feladja, mint ahogy esetünkben is történt, hogy a szövetkezetünk fiatal, képzett szakemberei nem vállalják fel a holnapot, ők nem kémek a problémákból, nem hajlandók kockázatot vállalni. Meg félnek a döntéshozásokkal járó következményektől. A felelősségviselés elől a személytelen fizikai munkavégzésbe, azaz — hátrafelé — menekülnek. Pedig műveltségükből kifolyólag tudhatnák: az igazi római harcosok hátát nem csúfították az ellenség fegyvere által ütött sebek. Aldáskérő Méhiben az időközben érkező hidegfrontok sem hoztak számottevő csapadékot és enyhülést. A föld és a levegő továbbra is izzó állapotban van, a Sajó medrén már-már száraz lábbal is át lehet kelni. Az itt élő emberekben talán öntudatlanul is nap mint nap felhangzik az égig érő néma fohász, mely (mindnyájunkért szólóan) valahogy így hangzanék: Uram, mivel dolgaink romolnak, adj nekünk béketűrő hitelezőket és majdan bölcs(ebb) képviselőket. A mindennapi kínok mellé pedig adassék elegendő kenyér meg tej, hit és akarat, hogy kibírjuk a kormányunk által reánk kirótt megpróbáltatásokat. Ámen. Ritka búza, ritka árpa... Arat a földműves, megtelik a pénztárcája? Napirenden az év nagy munkája, az aratás. Szlovákiában fokozatosan 368 ezer hektáron érik kasza alá a búza, az árpát pedig 1% ezer hektárról kell betakarítani. Megközelítőleg százezer hektárral kevesebbről a tavalyinál. Önmagában ez nem okozna komolyabb gondot, de a baj nem jár egyedül: legalább 30 százalékos terméskieséssel is számolni kell. Ennyi pedig már elég ahhoz, hogy az idei aratást követően a földművesek erszénye üres maradjon. Annál inkább, mivel a szárazság a repcetermést is megvámolta, és a napraforgónak sem használt. Ilyentájt a földműves a több termésért már csak egyet tehet: a kalászokban lévő szemet a lehető legkisebb veszteséggel takarítja be. Napokkal ezelőtt, amikor még csak melegítették a kombájnok motorjait, felhívtam néhány gazdaságot, földművest, hogy a kilátásokról érdeklődjem. A kép nem biztató. Különösen ott, ahol az aratás kezdetére jócskán eladósodtak. Annyival tartoznak a takarmánykeverékekért, az új termés ellenében kapott vetőmagért, műtrágyáért, hogy' számláik kiegyenlítése után ismét ott lesznek, ahol tavasszal voltak. Nem lesz pénzük az őszi termésmegalapozásra. így, ha tehetnék, sokan átvállalnák azokat a gondokat, amelyek közepette a Garamkálnai Mezőgazdasági Szövetkezet kezdte az aratást. Helyet csinálva az újnak, el kellett adniuk tavalyi termésük utolsó tonnáit, mert úgy tervezik, hogy az ideit sem értékesítik azonnal. Kicsépelik, megtisztítják s elraktározzák. Majd akkor adják el, ha megfelelő lesz az ára. Varsányi György elnök szerint ezzel a kivárással minimum ötmillió koronát nyernek. Az idei aratás mégsem lesz örömteli. 6,5 tonnás átlagterméshez elegendő műtrágyát juttattak a talajba, de öntözés híján az elképzelésből csak négytonnás átlag lesz. A kiesés számottevő, hiszen búzát és árpát a szántóterület közel felén termesztettek. Nem véletlen a múlt idő, a tizenhat saját kombájn ugyanis az időjárástól függően már teljes ütemben dolgozik. A munkát egy hete kezdték a szokásosnál két héttel korábban beérett borsóval, majd az ugyancsak idő előtt beért búzatáblákat aratták le. Ha minden jól megy, a sajátjukat 10-12 munkanap alatt a magtárba viszik, s azt követően gépeikkel a környező mezőgazdasági üzemek és a magángazdák segítségére sietnek. Amennyiben valaki kéri, nemcsak a cséplésben segítenek, hanem a szállításban és a szalma betakarításában is. Egyedüli jó az idei aratásban, hogy a gabona nincs megdőlve. Persze nehezen is lehetne, hiszen a búza olyan alacsony — 30-40 centiméter magas —, amilyen eddig még sohasem volt. Ez egyébként az idei aratás további kihívása. Rózsár Magdaléna, hidaskürti magángazda életének harmadik aratása az idei. A várható átlaghozamot tekintve az eddigi legszegényebb lesz. A nem öntözött árpából 4-4,5 tonnás termést vár, az öntözött búza 5 tonna körül fizet majd hektáronként. A cséplést szolgáltatás formájában oldja meg, de a mag elszállítását már saját eszközökkel, illetve magángazda társával, kölcsönösen kisegítve egymást. Más magángazdákhoz hasonlóan neki is a tárolás okozza a legnagyobb gondot. Jövőre már elkészül a magtárként is használható gépszín, de idén a tizenegy hektár búza, illetve árpa termésből még csak azt tudják elraktározni, ami saját szükségletükre kell. A többi termést a cséplést követően kénytelenek eladni, függetlenül attól, hogy mennyit kapnak érte. Bár az aratás volt a fő témánk, a szemes kukorica és a cukorrépa is szóba került. A kánikula idején éjjelnappal öntöztek, a meleg és a víz megtette hatását. Mindkét növényre gyönyörűség ránézni, így ami aratáskor elúszik, remélhetőleg, az ősz folyamán kamatostól megtérül. Tíz kombájnra 400 hektár árpa és 700 hektár búza learatása vár a Felsőszeli Mezőgazdasági Szövetkezetben. Az elmúlt hetek borongós időjárása kissé visszafogta az érést, de — különösen a nem öntözött területen — ez már keveset segített. így tavalyhoz viszonyítva hektáronként átlagosan egy tonnával csépelnek ki kevesebbet. Szabó Dániel elnök szerint a végső eredmény most már az emberek kezében van, no meg a gépekében, amelyeket gondosan előkészítettek. A kilátásba helyezett 3500, illetve 3000 korona tonnánkénti felvásárlási árat elfogadhatónak tartja. Ha marad a megígért összeg, akkor talán lesz annyi bevételük, hogy adósságaik kiegyenlítése után az őszi mezei munkák elvégzésére és a vetőmag megvételére is jusson. Anyagi gondjaik tehát az aratást követően sem szűnnek meg. Ennek ellenére a gabona betakarításának is megadják a módját, és az aratókról is gondoskodnak. Az embereket például naponta beviszik az üzemi étkezdébe, hogy kulturált körülmények között ebédelhessenek meg. Nem véletlen, hogy helyenként feltételes módban írtam. Öt-hat nappal ezelőtt, amikor beszélgettünk, a gabona felvásárlásával kapcsolatos pénzügyi kérdések még mindig bizonytalanok voltak. A Piacszabályozási Alap ugyan ígéretei tett 150 ezer tonna élelmiszer-ipari búza felvásárlására, tonnánként 3500 koronáért, és további 630 ezer tonna búza megvételére tonnánként 3000 koronáért, de. a végleges határozat és a mennyiség régiók közötti elosztásának módja még váratott magára. így Igrényi Imre, a komáromi központú £itrían Mezőgazdasági Terményforgalmazó Vállalat osztályvezetője is csak annyit mondhatott, hogy a Piacszabályozási Alap határozatait figyelembe veszik. Megnyugtató lehet a földművesek számára, hogy a gabonáért a terményforgalmazó vállalat szép összeget ad. A takarmánybúza tonnáját 3000, a takarmányárpa tonnáját pedig 2800-2900 koronáért veszik meg. Talán mondani is felesleges, hogy a felvásárlási árakat illetően üzem és magángazda között nem tesznek különbséget. Sőt, messzemenően a magángazdák segítségére lesznek. Ha úgy kéri az érdekelt, akkor kitisztítják, megszárítják és el is raktározzák a gabonáját, függetlenül attól, hogy nekik vagy másnak adja el. Az idei aratás nagy kérdése az a 120- 130 millió korona, amivel a mezőgazdasági üzemek tartoznak a terményforgalmazó vállalatnak a takarmánykeverékekért. Remélik, terem anynyi, hogy adósságaikat az aratást követően gabonával vagy készpénzben kiegyenlítik. További munkájuk, a takarmánykeverékek gyártása ennek a függvénye. EGRI FERENC
