Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-07 / 1. szám
Szájzár nélkül Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven — szájzár nélkül — ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállai Süvöltsön a szelep! A Jégbirodalom fogságában Reformcsótányok kék szemüveggel 1993. július 7. l.sz_________________________________________SZABAD ÚJSÁG 13 Meg nem történt esetek Hogyan semmisült meg a nyelvtörvény Rémségcs álmom volt az éjszaka. Azt álmodtam, hogy Jánosík véres polgárháborút robbantott ki a küblim szélárnyékában lakó csótányok és az ágyam bal mellsó lábától menetrendszerűen induló, cseresznyefa formájúvá terebélyesedett repedésrendszerben tanyázó poloskák között. Minden azzal kezdődött, hogy kedvenc fegyőrömet hirtelen fogházban letöltendő fogházbüntetésre ítélték, a legnagyobb szerencsétlenségemre épp hozzám kvártélyozták be a szerencsétlent. Apró, ceruzaelem-vékony ázsiai fickó lökte be a rojtos fülű, bokszoló múltját soha le nem tagadó behemót porkolábot a cellámba. Még a szeme sem állt jól! Jánosík szétvetelte a lábait az ajtóban, aztán hirtelen hátra csapott óriási bal péklapát tenyerével, mire a kis ázsiai tigris szó nélkül rohangászni kezdett a tenyérnyi helyiségben. Faltól falig pattogott. Jó ideig lankadatlanul rótta a métereket, mintha alkáli elemmel működne. Amikor feje csókot váltott a fallal, csengetett. Aztán háromezer kétszáznál megállt. Már azt hittem, ő az új Postabank-reklámfigura, amikor megszólalt; — Most aztán kuss legyen, mert vehetsz tőlem kétszázért zenélő zeneládát. Jánosík erre térdre vetette magát, összekulcsolta a kezét, és könyörögni kezdett: — Jaj, csak azt ne! Inkább szót fogadok. Még olvasni is fogok! Sintérem megremegett. Könyvvel ki lehetett volna kergetni a világból. A kis sárga sáska hitt is neki, meg nem is: ferde szemmel nézett rá. — Aztán úgy is legyen ám — toppantott erélyesen —, mert különben énekelni is fogok! Jánosík már hallhatta a mitugrászt dalolni, mert megvonaglott, mint a tagló alatt az ökör. — ígérem, nagyon jó leszek — jajveszékelt —, nekünk értelmiségieknek — fogta hízelgőre a hangját — különben is vigyáznunk kell a jó hírnevünkre és állandóan képeznünk kell magunkat. Amióta a főnöke fejbe kólintotta egy öt éve lejárt vasúti menetrend tiszteletpéldányával, értelmiséginek mondta magát. Hirtelen nagy lett a szám. Kinyílt a csipám, tegezni kezdtem bérgyilkolászomat. — Kung Fu hozott, pajtás! Fáradj beljebb, s válassz, melyik ágyon szeretnél aludni? A helyiségben csupán egyetlen fekvőalkalmatosság volt. A sarokban a csótányok kórusban felröhögtek. S ez lett a vesztük. Ezzel ugyanis kiszabadították a szellemet a palackból... Gondoltam, hogy nagy baj lehet, ha már meg is értem őket, de nem bírtam ráébredni, hogy álmodom. — Nini — kapta porkolábom rusnya fejét a rusnya bogárkák felé —, mennyi sok szép svábbogár. Be édesek! Vajon miről beszélgethetnek? Oda se neki, majd megtudom hamarosan, kémet ültetek közéjük, poloskát rakok hozzájuk. Felállt, a falon járőröző „lehallgatókészülékek" közül tényleg nyakon csípett egyet, és a csótányok közé pöccintette. A svábbogarak körbefogták a jövevényt. Először csak lesiclizték, később azonban már el is agyabugyálták. A repedések mentén hallgatózó társaiknak sem kellett több, azonnal támadásba lendültek. Óriási dulakodás támadt. A csetepaté kisvártatva valóságos ütközetté terebélyesedett. Volt már mindkét oldalon halott is szép számmal, aztán állóháború kezdődött. Amelyik rovar feldobta a talpát, védőbástya-töltelékké vált. Amikor már világossá vált, hogy a poloskák húzzák a rövidebbet, előmerészkedett a sáncárkok mélyéről néhány kék szemüveget viselő nagyra nőtt svábbogár is. Adták volna a lovat a harcolók alá, de nem volt szerencséjük, ugyanis kizárólag a gyalogság hadakozott. — Jé — csapta össze a láttukon Jánosík a mancsát —, ezek a reformcsótányok. Ezer közül is megismerném őket. Ilyenek — bökött az áliával az ablak irányába —, kint is vannak, nekem elhiheted! Azután vett egy mély lélegzetet és ráfújt a harcoló felekre. Az óriási szélvihar egy szempillantás alatt véget vetett a küzdelemnek. A hurrikánt egyetlen bogár sem élte túl. Azaz, mégis. Egy poloska a fejem mellett, a fal repedésében rekedt. „Ez szörnyű” — jegyezte meg bosszúsan —, „a csótányok irtják a poloskákat, a poloskák meg irtják az embereket. Az emberek meg irtják a poloskákat és a csótányokat is. Hiába” — sóhajtott —, „semmi sem tökéletes. Még szerencse" — csillant fel a szeme —, „hogy az emberek irtják egymást is, mert különben vészesen elszaporodnának...” — Ebédidő — rikkantott valaki a folyosón egy érdeset —, tessék a szalvétákat előkészíteni! Kidugtuk a fejünket a cellaajtóba vágott júdásablakon. Erre egy levesmerő kanállal kaptunk egy-egy jókorát a fejünkre. Gyorsan visszahúzódtunk. — No — hallottuk ismét a most már röhögő baritont —, óhajt repetát valaki? Hirtelen jól laktunk, egyikünk sem kívánt duplázni. Megfeleztük az egyetlen ágyat. Kél lába jutott Jánosíknak és ugyancsak kettő nekem is. Miután végeztünk az osztozkodással, lekuporodtunk a földre és fegyőröm mesélni kezdett. Néhány keresetlen szóval elújságolta, miért is élvezi a társaságomat. — Hidd el haver, nem csináltam semmi rosszat — vonta meg a vállát —, a továbbképző tanfolyamon, záróvizsgaként, verset kellett faragnunk a munkánk fontosságáról. Sokáig töprengtem, nem tudtam, mit írjak, aztán, amikor hűséges gumibotomra révedt a tekintetem, kigyúlt az agyamban az isteni szikra, s beugrott a „kétsoros”. — És — firtattam —, hogy szól az a „csudavers”? Jánosík kihúzta magát, igazított egyet a cipőfűzőjén, aztán elszavalta költeményét. — „Míg ön alszik, a bunkó dolgozik!" Elakadt a szavam. — Mi ebben a rossz — szólaltam meg kisvártatva mégis—, miért jár ezért börtön? — Azért — igyekezett palástolni pribékem lányos zavarát —, mert véletlenül Nagy Nyájas Vezérünk portréja alá kanyarintottam a szöveget! Most rajtam volt a röhögés sora. Soká azonban nem nevethettem, mert felébredtem. Arra ébredtem, hogy már egyáltalán nem alszom. Felvigyázóm ült mellettem és a fejemmel rádiózott. A bal fülem volt az állomáskereső gomb. Nem jött be semmilyen adás, csak nyögés, nyöszörgés hallatszott. Pedig Jánosík igyekezett, rajta semmi sem múlott. Szent ég — kiáltottam el magam —, hiszen itt én beszélek! Persze, csak ha szóhoz jutok! ZOIXtZER LÁSZLÓ Annak idején, amikor független napilapunkban közzétették az elfogadott nyelvtörvényt, belső indíttatásból vezérelve a szöveget legalább két tucatszor lefénymásoltattam. Nekem volt erre a törvényre a legkevésbé szükségem, mivel egyáltalán nem tartom magamat sem műveltnek, sem korlátoltnak, éppen úgy beszélem a szlovák nyelvet, akár a magyart — például hangosan —, ráadásul még a süketnémákkal sincs gondom... A véletlen során elkerültem Észak- Szlovákia egyik városába, ahol különféle ügyes-bajos dolgokat kellett elintéznem a hivatalokban. Történt egyszer, hogy papírjaim között megleltem a nyelvtörvény magyar szövegű másolatát. Abban a minutumban világmegváltó ötletem támadt. Fogtam a fénymásolatot, látványosan összegyűrtem, s nagy ívben bedobtam a legközelebbi szemetes kosárba. Az íróasztalnál ülő hölgy szemüvege mögül értetlenül figyelte hanyag tettemet. Én felhőtlenül rávigyorogtam. „Milyen iratot dobott el?”, kérdezte. Odaballagtam a kosárhoz, kivettem belőle a papirost, gondosan kisimítottam, és az asztalára helyeztem. „Ez a nyelvtörvény szövege magyar nyelven!” Ekkorra már állt, maga mögött a széket is fellökte. „Hisz a nyelvtörvény tiltja a magyar nyelv használatát, Szlovákiában!” „Azért dobtam el”, nyugtattam meg faképpel. „Jól tette!”, válaszolta, és apró cetlikre szaggatván a papírt, a másolatot eltüntette a szemetes kosárban. Ellentmondást nem tűrő hangon aztán kijelentette: „Nincs szükség ilyen szövegre Szlovákiában!” Mélységesen egyetértettem vele, majd igyekeztem gyorsan elhagyni az irodát, nehogy bent megpukkadjak a nevetéstől. A folyosón ácsorgók úgy néztek rám, mintha meghülyültem volna. Pedig velem semmi baj... Hogyan érvényesül a nyelvtörvény Elhatároztam, vállalkozni fogok. Tulajdonképpen eddig is valami hasonlót cselekedtem majdnem minden nap; ez abból állt, hogy reggelente ablakot nyitottam... Nekem csupán erre tellett, nem butik nyitására. Ám hogyhogy nem, tetemesebb összeghez jutottam, érthetetlen módon rám szállt az egykori CSKP vagyonának mintegy 2 százaléka. Helyzetem jobbra fordult, 999 koronát azonmód elküldtem a Rakottyási-alapítvány számlájára, nehogy álmagyamak nézzenek a környéken. A történtek után pár napig szökdécselve jártam az utcákon, esős időben átugráltam a pocsolyákat. Ez szinte mindenkinek feltűnt Rimaszombatban, kivéve a városi rendőrséget. Végre megvalósíthattam álmaim vágyát! Magánnyomozói irodát nyithattam a belvárosban, abban a saroképületben, ahol a VLK and LEV cég székel, minthogy ott volt még hely. Hosszú hónapokig kellett talpalnom a különböző iratokkal, küldözgettek ideoda, én is küldözgettem egyeseket intim helyekre, míg végül révbe jutottam, csupán egy kerekded titkárnő hiányzott az irodám berendezéséhez. Midőn úgy látszott, minden rendben lesz, elkészítettem a nyomozóiroda cégtábláját. Természetesen a cég nevét kiírtam szlovákul és magyarul is — ahogy Rimaszombatban illik —, bár meg kell jegyeznem, sokan vannak, akik kevésbé illemtudók... Egy bizonyos napon kopogtattak az ajtómon, már-már azt hittem, ügyfelem érkezett, ki is helyeztem a szivartartót az asztalra. Megrökönyödésemre a Szlovák Nemzeti Tanács különleges vizsgálóbizottságának tagjai toppantak be hozzám. Hirtelen azt hittem, valamilyen különleges óhajuk van, de rövidesen kiderült, azt kifogásolják, hogy a nyelvtörvény értelmében helytelenül jártam el, amikor két nyelven tüntettem fel cégem megnevezését. „Rendben, uraim, igazítok a dolgon”, mondottam, mivel velem lehet szalonképesen tárgyalni, és diszkréten eldugtam a szivarokat. Még aznap a szlovák és magyar szöveg alá ugyanazt odaírtam cigány nyelven is, mert én mindig tudtam, Bátyit okkal nevezik Romaszombatnak... CSORDÁS JÁNOS A kommunistáknak is meg lehet bocsátani Véleményem szerint a fasizmus mint eszme,és az ezt az eszmét követő emberek, a kommunizmus eszméje — ha minden tekintetben nem is, de mint ezen eszmét kisajátító kommunista emberek — a megátalkodott gonosz, a sátán cimborái. Nap mint nap találkozhatunk a letűnt rendszer bérenceivel magas beosztású munkakörökben, beépültek minden újonnan létrejött párt, mozgalom soraiba, s ez alól sajnos a magyar mozgalmak sem kivételek. Tovább basáskodnak bársonyszékeikben mint polgármesterek, parlamenti képviselők és hadd ne folytassam. Ezeknek az embereknek a jellemét a nádszálhoz hasonlíthatnám, vékony és ingatag, arra hajlik, amerre a szél fúj. Személyes találkozáskor tapasztalhatjuk, hogy az arrogancia, a mások iránti tisztelet, semmibevétele jellemző rájuk. Magasból tekintenek ránk egyszerű halandókra, pedig egynémelyiknek sem testmagassága, sem szellemi képessége nem indokolja e lenéző viselkedést. Ezek az emberek most olt állnak, ahol haszonra, elismerésre számíthatnak. Ha egy Hitlerhez hasonló degenerált kerülne újra hatalomra, akkor neki szalutálnának az első sorokban. Azok, akik a néhai kommunista párt tagjai voltak, és jelenleg is valamelyik baloldali párt soraiban vannak, nem ítélhetők el. Ragaszkodnak meggyőződésükhöz, ha sokak szerint nem is az a helyes út, amelyen járnak. Azok viszont, akik nemrég még meggyőződéses kommunisták voltak, ma pedig liberális, keresztény, nemzeti pártok tagjai, megvetést érdemelnek. Minden bűnösnek, a kommunistának is meg lehet bocsátani, ha megbánást tanúsít, vállalja tetteit. Szerénységével, tudásával, emberségével újra kivívja mások tiszteletét, megbecsülését. Ha azonban továbbra is az említett, lekezelő, arrogáns magatartás jellemzi, nem kaphat feloldozást. Egy megtörtént esettel fejezném be. Egyik főiskolás barátomnak azért kellett elhagynia az egyetemet, mert világnézete nem felelt meg az akkori követelményeknek. A nagyokosok úgy akarták őt átnevelni, hogy önként be kellett volna lépnie a pártba.Nem tette meg. Azt mondta, inkább gyári munkás lesz, földműves vagy egyéb, nem kell a diploma. Az a fontos, mondta, hogy reggel fogmosás közben az ember szégyenkezés nélkül bele tudjon nézni a tükörbe. Biológiailag az ember a gerincesek csoportjába tartozik, mégis sokan vannak közöttünk gerinctelen, csúszómászó férgek. VILLÁM JÓZSEF