Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-07 / 1. szám
12 SZABAD ÚJSÁG 1993. július 7.la SZ. Bánsághiról egy kiállítás kapcsán Az Ipoly menti táj bűvöletében Júniusban, két teljes héten át BÁNSÁGIII VINCE festőművész képeinek gyűjteményes tárlatát láthatták az érdeklődők IPOLYBALOGON. A kiállításra a községi hivatal és a Csemadok alapszervezetének szervezésében került sor. Fejezetek egy helység vallástörténetéből Evangélikusok Rimaszombatban Rimaszombat lakói a XVI. század közepég ragaszkodtak őseik valiástételeihez, az ősegyházhoz, a római katolikus hithez. A rimaszombati és lamásfalvai lakosok már az 1555. évben az ágostai hitvallást követték, s ezt a lamásfalvai őslakosság a mai napig meg is tartotta. Ezzel szemben Rimaszombatban a „keményebb” polgárok 1594-ben Kálvin és Zwingli pártjára állottak. Az utóbbi vallástételt követők A sportegyesület nagytermében a 35 kép, festmény mellett a mester személyes tárgyai, emlékei is közszemlére kerültek. A bemutató annak a sorozatnak az utolsó állomása volt, amely Budapestről indult, és Ipolyság, Párkány, majd Helenba, valamint Szalka után került Ipolybalogra. Az ingyenes kiállítást, a helyi viszonyokhoz igazodva, köznapokon a késő délutáni órákban és kora este, ünnepeken pedig már kora délutántól lehetett megtekinteni. A szervezők a tárlat anyagát főleg a művésznek az Ipoly vidékéről készült tájképei közül válogatták ki. Bánsághi Vincének rendkívül mozgalmas és küzdelmes életútja volt. A némiképp „elfelejtett” festőművész 1881- ben Romániában, Resicán született. Édesapja a resicabányai gyári vasút vonatvezetője volt. Vince fia az öt elemi és a négy középiskolai osztály elvégzése után szinte magától értetődően a resicai vasgyár szakiskolájába került: géplakatosnak tanult. Gépészmérnök szeretett volna lenni, de a családnak nem volt pénze a gyermek taníttatására. Legkedvesebb és egyetlen szórakozása — saját bevallása szerint — mindig is a „képírás” volt. „Minden szabad percemet” — írta többek között Helenbán 1956. február hatodikán kelt önéletrajzi írásában —, „rajzolásra fordítottam, és később már festettem is. Szüntelenül kísértett a vágy, hogy a festészet területén is elmélyítsem tudásomat.. ” Festészettel foglalkozó (szak)könyveket vásárolt, fizetésével takarékoskodott, hogy tanulmányait folytathassa, mivel népes család voltak, a szüleitől érdemi támogatásra nemigen számíthatott. 1905 végén végre megvalósíthatta régen dédelgetett álmát, s volt rajztanára ajánlólevelével Budapestre utazhatott, ahol beiratkozott a Festőakadémiára. 1908-ban a Nemzeti Szalon Művészegyesület nemzetközi kiállítást szervezett, melyen Perl Henrik műkereskedő kiállította Bánsághi Vince egyik, holdfényes téli tájképét is. A képnek nagy sikere volt. Ettől kezdve nem csupán Magyarországon, hanem külhonban, többek között csehországi és németországi Bánsághi Vince a szép tájat festette. tárlatokon is szerepeltek különféle munkái. 1908-tól rendszeresen kiállította képeit. Ebben az időben már eljárogatott későbbi lakóhelyére, Helenbára is festegetni és pihenni. Nagyon megtetszett neki a vidék, mint írta és mondta is többször többeknek, témáit is innen merítette. Megnősült, feleségében művészetek iránt rajongó társra talált, aki életútján később is hű segítője maradt. Tanulmányúton járt Párizsban is. Munkáival az oltani Nagy Szalon kiállításán is szerepelt. Hazatérve Budapesten rendezte meg első önálló kiállítását. Ekkortájt szüleivel, családjával Resicáról Helenbára telepedett. Hozzátartozóit az eladott festmények árából tartotta el. Az első világháború előtt Helenba közelében házépítésbe fogott... Később behívták katonának. Katona festőként képeket festett az ezred életéről s különféle harci témákról. A háború után Helenbára tért vissza. Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után az új hazában maradt, hiszen minden a falucskához kötötte. Bekapcsolódott a művészeti életbe is. Felvette a kapcsolatot a művészekkel és az egyesületekkel. 1926-ban csehszlovák állampolgárságot kapott. Sok helyen és sok helyiségben volt kiállítása, például Kassán, Ungváron, Zsolnán, Pozsonyban, Losoncon, később pedig a morva és a cseh országrészekben is. Bánsághi Vince vérbeli tájképfestő volt, de 1952/53-ban három nagyméretű oltárképet is készített a kéméndi templom részére. Szerette a természetet, annak szépségeit, s leginkább olajfestékkel, vászonra szeretett dolgozni. „Sem akvarellel, sem paszlellel nem értem el soha olyan dús színeket” — vallotta önmagáról —,„olyan ’levegős’képeket, mintamelyek az olajfestményeimet olyan jellegzetessé teszik. Főképp a napsütötte havas tájat, az Ipolyi, a Dunát, valamint a hegyek koszorúzta távolságokat kedveltem... ” A művész 1966-ban halt meg Helenbán, s ott is van eltemetve.-ezer kezdettől többségben voltak. A protestánsok részéről az ősegyházból való kiválás oka az Isten tisztelésének, az imádkozásnak és a szent énekek éneklésének anyanyelven való művelése volt. A Kálvint követők viszont csak a magyar nyelv használatát kívánták meghonosítani szertartásaikon. Az evangélikus egyház a város zilált hangulatú társadalmi életével szemben megbékélést hirdetett. Az evangélikus egyház a káros rivalizálás mérséklésére törekedett. Ez idővel azt eredményezte, hogy a békéltető szándékú evangélikus egyház rövidesen a peremre szorult, és kisebbségi helyzetbe jutott a közéletben. A mérsékeltebb indulaté polgárság ágostai hitvallás követője maradt. Mindebből az következik, hogy Rimaszombaton az ág. h. evangélikus hitvallás előbb honosodott meg, s így a két protestáns irányzat egy tőből fakadt — őstörténelmük közös, s a későbbi időben útjuk is közös volt. Mária Terézia rendeletéi alapján a protestánsokat a vallásgyakorlástól a 18. században eltiltották — a környező falvakban, sok esetben gazdasági épületekben, csűrökben tartották szertartásaikat. Az üldöztetések és megpróbáltatások korszaka után 1781-ben II. József kalapos király „Türelmi rendelete” jóvoltából megalapították az evangélikus egyházat, és 1786-ban megkezdték a templom építését. A templom helyén eredetileg a Huszárlaktanya alapjai voltak lerakva. Az átadott helyért a huszárok a szabatkai Basakertet (a török pasa kastélyát) kapták meg. A huszároktól átvett terület az evangélikusok bekerítették, így önálló egyházi települési egységet alakítottak ki a templomhoz tartozó épületekkel és annak tartozékaival. A barokk templom a rimaszombati egyházközösség megalakulása után, 1789-ben épült — a hívek áldozatkészségéből és az egyetemes protestáns polgárok adományozásából. A templom felszentelésekor az ünnepi szentbeszéd három nyelven hangzott el: Sajban András magyarul, Kuzmányi Sámul tót nyelven, Vénich Mátyás német nyelven tartották templomszentelő beszédüket. Tornya azonban csak utólag, 1856-ban fejeztetett be. A templom belső terében lévő művészi oltárképet, úrvacsorái és keresztelő edényeket, az oltárterítőket IV. Gusztáv Adolf svéd király ajándékozta a rimaszombati evangélikus egyháznak a bécsi svéd követség egykori templomának felszereléséből. Toronyszobájában az esperesség értékes könyvtára volt elhelyezve. A templomhoz tartozott egy csinos, vegyes stílusú papiak és egy egyemeletes iskolaépület — ez volt Rimaszombat első nyilvános iskolája, amely később evangélikus kántoriakká és egyházi irodává alakult át. Ebben az épületben tevékenykedtek a különböző egyházi egyletek és körök. A templom körüli parkban szolgálati lakások és azok melléképületei épültek. A mostani állami gimnázium eredetileg Füleken létesült a XVII. században mint protestánst gimnázium, onnan vitette át Bakos Gábor osgyáni földesúr — aki két ízben is áttért az ágostai evangélikus hitre — Kis-Hont vármegye területére. Osgyánban Korponay Gábor építtetett hajlékot a gimnáziumnak a saját telkén. Később ez az iskola szűknek bizonyult, s így a többségében református Rimaszombatban 1794-ben egy jóval több tanulót befogadó protestáns gimnáziumot létesítettek. Amikor az evangélikus egyházközösség gazdaságilag is megerősödött a többségében erősen református településen, 1853-ban társultak a protestáns gimnáziumhoz. Közös elhatározással és erővel megalapították az Egyesült Protestáns Főgimnáziumot. A gimnáziumot az első köztársaság idején állami reálgimnáziummá alakították. A gömöri evangélikus felekezetek Rozsnyón működtették az önálló Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumot. A rimaszombati közös Főgimnázium ontotta a világviszonylatban is elismert tudósokat és az értelmiségi nagyságokat. Áz ág.h. evangélikus egyház nem csupán az igehirdetéssel — Luther-kör, biblia-körök, vasárnapi iskola működtetése — erősítette tagjainak hitét, hanem gondoskodott az általános világi kulturális élet gazdagításáról. KOVÁCS TIBOR A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 6. Platón és a görög „próza” Említettük bevezetőnkben, hogy a száz könyv nem föltétlenül száz művet jelent, legalábbis Hamvas szerint. A mi portyánkon még csak száz szerzőt sem jelenthet minden esetben, hisz a világirodalom, tudjuk, sokszorosan több, mint száz szerző, így csak gyakori „antológiákkal” tudjuk betartani a kerek százat. A görögök esetében ez jelenti Homéroszt, a görög dráma javát, s mondjuk még a prózák Mert hát mit jelent az, hogy görög próza? Jelenti egyrészt a mesét (Ezópus) s a történetírást (Hérodotosz), de jelent(het)i a filozófiát is. Mi, jobb hjján mindezt egy kalap alatt hozzuk. Képzelje el az olvasó, hogy egy reprezentatív gyűjteményt tart a kezében, mely e műfajok remekeiből szemelegei. Kezdjük mindjárt Ezópusszal. Máig ezópusi mesének ismerjük a műfajt, s máig nem dőlt el, szerzőjük élt-e valóban az i. e. VI. században, vagy csupán legenda volt. Ha élt, „a ránk maradt világirodalomnak a legrégibb prózaírója volt”, ahogy Babits mondja. A mi értelmezésünk szerinti prózája azonban alig-alig volt a görögöknek. Ileliodórosz „Sorsüldözött szerelmesek”-je vagy Longosz Daphnis és Chloé c. híres pásztortörténete még semmiképpen sem nevezhető regénynek, inkább holmi öszvér műfajnak a mese, a novella és az útirajz között. E keverékműfajt művelte Hérodotosz is, „a történetírás atyja". A görög— perzsa háborúról írt műve ugyanis valóban a legelső ránk hagyományozott történetírás, ám szerzője korántsem az akadémikus históriát műveli, hanem mindenekelőtt változatos utazásait írja le. Néprajz, szociológia, de fantasztikus mese is akad a sokkötetes műben, de akad benne szépirodalom-történet is. Olyannyira, hogy Szabó Árpád magyarításának egyenesen ez a címe: Hérodotoszi novellák. Egy további hellén historikus, Xenophon, ugyancsak közel kerül a szépirodalomhoz: Kürosz gyermekkoráról írt művét akár nevelési regénynek is mondhatnánk. Szókralészről írott emlékeit memoárnak, Anyagbázisát pedig mindenekelőtt útleírásnak nevezhetném. De volt a görögöknek „tudós” történészük is: Thukididész. „A peloponézoszi háborúról” írott munkája már valóban alapos, tudományos igénnyel megírt dolgozat, minden későbbi történetírás modellje. S itt szóljunk még egy későbbi, ún. hellénista történetíróról, Plutarhoszról, hisz ő máig népszerű szerző, „Párhuzamos életrajzai” máig gyakran jelennek meg tömegkiadásokban is. Ő is modellt alkotott: egy-egy görög s római híresség kettős életrajzával mintát adott Suetonius „Caesarok élete” c. művén keresztül a következő évszázadok életrajzíróinak. A görög próza legjelesebb művelői azonban, bármi furcsa is, a filozófusok voltak. Tán meglepő, hogy itt szólunk róluk, de a már említett indokon túl is van erre okunk. A görögöknél ugyanis még nem vált ketté líra és tudomány, költészet és filozófia. Voltaképpen nem vált ketté még Platónnál sem, de különösen nem az ún. preszokratikusoknál. Ha valaki kezébe veszi a magyarul most megjelent Görög gondolkodókat, tapasztalni fogja, milyen magasrendű költészet még e bölcselet (Hérakleitosz töredékeiben különösképpen), s ugyanakkor milyen mélységesen mély tudomány is e pompás líra. Thalész és Anaxagórasz, Parmenidész és Pithagórasz, Empedokész és Dé mokritosz s mindenekelőtt a már említett Hérakleitosz, a Szókratész előtti görög gondolkodás legnagyobbja. Az ő Töredékei valóban a világirodalom legszebb versei közé tartoznak, s ugyanakkor egyben az egyetemes bölcselet legmélyebb gondolatai is mindmáig. Híres mondása (Nem léphetsz kétszer egyazon folyóba) a világirodalom legismertebb aforizmája. De a görög bölcselet (és próza) csúcsát nem a Szókratész előtti, hanem a potszokratikus gondolkodók jelentik. Maga Szókratész volt talán a legnagyobb, ám ezt csak sejthetjük, mert a Mester nem írt egy sort sem, gondolatait csak a tanítványai jegyezték föl, ugyanúgy, mint Jézus vagy Konfucius mondásait, elmélkedéseit. Említettük már Xenophónt, ám a leghíresebb Szókratész-tanítvány maga Platón volt, a görög és az egyetemes filozófia máig legnagyobb gondolkodója. De, mint említettük, nemcsak gondolkodóként volt az egyik legnagyobb, hanem szépíróként is. Műveit, egy kivételével, dialógus formájában írta meg, s így ezekben nemcsak epikai, hanem drámai vénáját is megcsillogtatja. E platóni dialógusok egyik állandó protagonistája, mint köztudott, maga a mester, Szókratész. Az ő életét és filozófiáját főként Platón közvetítésével ismerjük, ahogy Jézusét az evangéliták közvetítésével. Irodalmi-esztétikai szempontból a legfontosabb párbeszéd a Lakoma című, amely voltaképpen bölcselőnk rendszertelen értekezése a Szépről, egészen pontosan tehát egy sajátságos poétika vagy esztétika. Ha lehet, még híresebb a Szókratész haláláról szóló „trilógia”. Szókratész védőbeszéde, a Kriton és a Phaidon. Ez utóbbi nem másról értekezik, mint a lélek halhatatlanságáról. De a legreprezentatívabb Platón-dialógus az Államról szól (régebben Köztársaság címmel fordították), az eszményi államról, amelyből szerzőnk „kitiltaná a zene nagy részét, mert elpuhít, és a költészet nagy részét, mert hamis mesékkel félrevezeti az ifjúságot, és letéríti az erény útjáróL” Will Durant pedig ezt írja: „Platón a filozófia, s a filozófia Platón — mondja Emerson, s a "Köztársaságra alkalmazza Omár szavait a Koránról: Égessétek el a könyvtárakat, mert ami érték van bennük, az itt van ebben a könyvben." Egy további nagy dialógus, a Timaios, a mítoszról szól. Ez hagyta iánk az Atlantisz-legendát. Platón „új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe ágyazva mindmáig él és uralkodik Az istenek emberszabású képét összerombolta, de trónjukra odaültette helyettük az istenit, a végtelen eszményt az ideák piramisának ormán, amit Jóságnak nevez”— írja Szerb Antal. Platón, mint mondottuk, Szókratész tanítványa volt, Platón tanítványát ellenben Arisztotelésznek hívták — akinek viszont nem más, mint maga Nagy Sándor volt a tanítványa. Mi azonban maradjunk csak most a Filozófusnál. Ha Platón az egyetemes filozófia legnagyobbja volt, úgy Arisztotelész a Tudomány csúcsa mindmáig, ő volt a tudomány első rendszerezője világszerte, a tudomány és filozófia mindmáig az ő modellje szerint működik. Filozófusunk logikáját az Organon tartalmazza, esztétikáját a Poétika, államtanát a Politika, erkölcstanát a Nikomakhoszi etika, szűkebb értelemben vett filozófiáját leghíresebb műve, a Metafizika. Ahogy Platón Szent Ágostonon keresztül, úgy hatott Arisztotelész Aquinói Tamáson át az egész modern európai gondolkodásra. Évszázadokon át ő volt a Filozófus. Az Arisztotelész-Nagy Sándor utáni kort hellenizmusnak hívjuk. Ennek is voltak neves alkotói, ha nem is olyan óriások, mint az eddig említettek. Epikurosz, a szofisták, a sztoikusok s a cinikusok a legnevesebbek a bölcseletben, a már említett Plutarkhosza történetírásban, Teokritosz és Kallimakhosz a lírában. Híresek továbbá Teophrasztosz jellemrajzai, Lukianosz párbeszédei (Istenek, halottak, hetérák), a sztoikus Epikletosz Kézikönyvecskéje, a római császár Marcus Aurélius görögül írt Elmélkedései, az újplatonikus Pkitosz értekezései, valamint a már szintén említett Longosz pásztortörténete, a Daphnis és Chloé.
