Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-23 / 144. szám
4 Szabad ÚJSÁG Gazdaság-Kultúra 1993. június 23. Guggoló gazdaság „Fejcsere“ után - lábadozóban Szilice egy külön világ. Zárt település egy csodálatos mészkőplató tetején. Az elszigetelt, magukra hagyott lelkek gyakorlótelepe, „magasiskolája“. Aki ide született, annak nehéz sors jutott osztályrészül. De a Teremtő a szilicei népnek tűrőképességet, átlagon felüli munkaszeretetei és rettentő önbizalmat adott útravalóul, hogy ebben a mostoha környezetben is megtalálhassa a boldogulást. Műhiba A kommunizmus negyven éve alatt e valaha virágzó völgyben is egymást követték a kinevezett káderek, akik a szocialista mezőgazdaság felépítésén fáradoztak. Voltak közülük megronthatatlan becsületesek, de voltak olyanok is, akik saját meggazdagodásukra használták ki az elnökösködést. A „tanítványi“ lánc legutolsó küldötte is hamis prófétának bizonyult. Hozzáértése nem lévén (de mohósága ugyancsak szembeötlő) betetézte a mások által megkezdett „művet“: a csőd szélére vezette a gazdaságot. Az idős falusi gazdaemberek nem tudják neki megbocsátani az önfejű kontárkodást, a pazarlással párosuló „seftelést“. Miután csordultig telt a pohár, menesztették a botcsinálta elnököt, de bizony kezdetben nem akadt olyan emberfia, aki a szétzilált gazdaság élére állt volna. Végül - rábeszéléssel - Mezei Dénes vállalta magára az áldatlan szerepet. A „fejcsere“ óta eltelt öt hónap alatt vajon mennyit változott a helyzet, és milyen kármentő programmal igyekeznek kihúzni a gazdaság megfeneklett szekerét a kátyúból? Ottjártamkor ennek a kérdéskörnek „néztem“ utána. Tehénbánat, késő bánat A szövetkezet előző vezetője vágóhídra hajtatta a fejőstehenek nagyobbik részét. A közel félezernyi, utánpótlásként tartott üszőállományból is alig kétszáz maradt életben. A hatalmas érvágásnak aztán beláthatatlan következményei lettek, melyek közül most csak az istállótrágya hiányára utalnánk. Tudni kell, hogy a szilicei határt már évekkel ezelőtt természetvédelmi övezetté nyilvánították. Következésképp: a gazdálkodás folyamán csak korlátozott mennyiségű műtrágyát használtak. A növényvédő szerekkel ugyanez a helyzet. A hozamcsökkenés értéke évente meghaladja az egymillió koronát, amit senki sem hajlandó neki megtéríteni. Csupán egyetlen lehetőségük maradt: a természetes tápanyag-utánpótlással és a mechanikai növényvédelem teljes eszköztárának bevetésével minimalizálják a kedvezőtlen hatásokat. Ebből következik, hogy a tehénállományt fel kell tölteniük az eredeti szintre. Ehhez viszont előbb fel kell újítaniuk az immár teljesen elhasználódott kétszáz férőhelyes istállót. Mivel a szövetkezet jelenleg nem rendelkezik saját pénzforrással, „megpályázták“ az állami dotációt. A munkálatok elvégzéséhez kétmillió korona szükségeltetik. Említésre méltó, hogy a maradék 85 tehén gondozására és fejésére sikerült öt rátermett embert keríteni. A Bastyúr István pásztor vezetésével tevékenykedő csoport elérte, hogy a rozsnyói tejüzem áprilistól újra hajlandó átvenni a szilicei tejet Ugyanis 1992 őszén, rendkívül rossz minősége miatt beszüntették a tej felvásárlását... Adamovic kecskéi Mivel a szövetkezetben sok az üres, kihasználatlanul álló istálló, az új vezetőség gondolt egy nagyot, és felvette a kapcsolatot Jozef Adamovic színész úrral, aki köztudomásúan kecsketenyésztéssel (is) foglalkozik. Az egyezkedés eredményeként 310 „híres“ kecske legelészik a szilicei fennsíkon, s ebből 250-et fejnek. A most ellő kecskék gondozásáért, tartásáért Adamovic úr tisztességes bérleti díjat fizet. Sőt, az együttműködésük további munkavégzésekre is kiterjedt, amiért a sziliceiek csak hálásak lehetnek, hiszen a szövetkezet ezáltal némi készpénzhez jut, amire ugyancsak nagy szüksége van, ha figyelembe vesszük, hogy pillanatnyilag 5 millió korona adósságteherrel nyűglődik. Túlélő Húsvéti bárányok A fennsík nagy kiterjedésű legelőinek jelentős részét csak juhokkal lehet hasznosítani. Sajnos az utóbbi években a juhállomány is a tehenek sorsára jutott: radikálisan csökkentették a számukat. Ráadásul - a kiviteli embargó miatt - nyakukon maradt az a 280 húsvéti bárány, melyeket (azóta is etetni kell!) az olasz piacra szántak. A felvásárlók akkor 64 koronát ígértek kilójáért, most viszont 24 koronánál nem hajlandók többet adni érte. Ezzel egyidőben a Németországba irányított 23 vemhes üszővel is hoppon maradtak. A remélt üzletből a haszon helyett tetemes káruk származott. A rendkívüli száraz időjárás miatt a karsztvidék rétjei-legelői kopárak maradtak. Az állatokat többnyire vásárolt takarmányon kell(ett) életben tartani. A „zöld futószalag“ csak napjainkban indulhatott be. A réteken leheletvékonyságúak a rendek, így a télire való takarmánnyal is gondok lesznek. Mi termi majd a pénzt? A hegyi gazdaság évről évre kevesebb állami támogatásban részesül. A mostani árviszonyok mellett - az elnök véleménye szerint - nemcsak az állattenyésztés, hanem már a növénytermesztés is ráfizetésessé vált. Az idén hiába próbálkoztak a „klasszikus“ haszonnövényeknél jövedelmezőbben értékesíthető mák termesztésével, ha a csapadékhiány miatt ki sem kelt az elvetett mag. Szilicén nagy hagyománya van a burgonyatermesztésnek. Az innen kikerülő'szép termésért mindig versenyeztek a felvásárlók. Tavaly azonban olyan apró volt a termés, hogy annak java részét a saját állataikkal kellett feletetni. Az idén 40 hektáron várják a csodát. Ha továbbra sem kapnak égi áldást - ez a reménységük is sírba hull. Gabonából is gyenge hozam várható. Szerződésük ugyan már van a kenyérnekvaló átvételére, de a felvásárlókkal kötött írásos egyezségen az ár nem szerepel. A kiszolgáltatott, pénzszűkében lévő gazdaságnak annyiért kell majd feláldoznia a drágán kiizzadt termést, amennyit a monopolhelyzetben lévők hajlandók lesznek alamizsnaként odavetni. Egyelőre a melléküzemág hoz némi hasznot a földtulajdonosok társulásával létrejött mezőgazdasági szövetkezet kontójára. Mégpedig a tizennégy dolgozót foglalkoztató fűrésztelep, és a tizenhárom asszonynak munkát adó varroda. A valamikor 130 állandó dolgozót számláló szövetkezetnek ma csupán 82 alkalmazottja van, miközben 336 tagságra jogosult személyt (földtulajdonost) tartanak nyilván. Eddig csupán néhány ember döntött úgy (többségük már meg is bánta), hogy magánművelésbe veszi ősi jussát. Az ötvenhektárnyi területen azonban - a mostoha természeti és gazdaságpolitikai viszonyoknak köszönhetően - nem lehet megváltani a közel nyolcszáz léleknek otthont adó települést. A jövőt tehát, bárhogyan is alakuljanak a tulajdonviszonyok, egyedül a közös összefogáson alapuló gazdálkodásban látják. Mezei Dénes szerint amióta van munkanélküliség, a szilicei emberek jobban összetartanak, és ennek a kedvező állapotban a mind tökéletesebb együttgondolkodásban és összehangolt cselekvésben kell eredményt öltenie. Lovashintóval a jövőbe A szövetkezet jelenlegi vezetőségének megítélése szerint a pénzszerzésnek olyan lehetőségeit is ki kell használni, mint az agroturisztika. Ilyen megfontolásokból kiindulva elhatározták, hogy felújítják a lótenyésztést, hiszen hajdanán itt voltak a környék legrátermettebb paripái. Elképzeléseik szerint a szövetkezeti irodát turistaszállónak alakítanák át. A vendégek pedig hátaslovakról és lovashintókról gyönyörködhetnének napjainkban is számtalan turistát vonzó páratlan szépségű tájban. Csak remélni lehet, hogy e meseszép ábránd mielőbb valósággá válik. A magán utazási irodák máris támogatják (feltehetően anyagilag is segítségükre lesznek) az ötlet megvalósítását. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Munkaadók Keleten Világ gyárosai egyesüljetek! A jobblétre szenderült KGST országainak irányítás nélkül maradt egykori büszkeségei, a szocialista nagyüzemek, valamint az új kor feltörekvő magánvállalkozásai egyaránt érzik a közvetlen kapcsolatok hiányát. Útkeresésük nyomán már több, hangzatos nevű nemzetközi szövetség is működik, ám hogy melyik lesz igazán sikeres, az még a bizonytalan jövó titka. Amikor a közelmúltban Csopakon tanácskoztak a Gyáriparosok és Vállalkozók Nemzetközi Szövetségének tagjai, a hazai gyárosokat joggal foghatta el a kisebbségi érzés. „Az általunk képviselt tőkeerő az övékéhez képest minimális, szinte elenyésző" - vélekedik Széles Gábor, a Videoton vezérigazgatója, aki egyben a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (MGYOSZ) elnöke is. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar „gyárosok“ más szempontból jelentős lépéselőnyben vannak a jól csengő nevű nemzetközi szövetségbe tömörült kollégáikkal szemben: a munkaadói érdekképviselet szervezettsége, a politikától való függetlenedés folyamata a külországiakénál lényegesen előrehaladottabb. A sokat ígérő szervezet „nemzetközisége" ugyanis meglehetősen egyoldalú: főként a Független Államok Közössége (FÁK) nagyüzemeit, szakmai szervezeteit tömöríti, Bulgária, Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia tagsága pedig jobbára csak kiegészíti a névsort. Tevékenysége is elsősorban a Szovjetunió kimúlásából fakadó feladatok megoldására koncentrálódik: azok a FÁK-on belüli gazdasági kooperációk, melyek egykor a nagy Szovjetunió testvéri tagköztársaságai közötti békés és gyümölcsöző - valamint örök és megbonthatatlan - együttműködést testesítették meg, ma egymással esetleg korántsem szívélyes, viszonyt ápoló országok határait átlépő tranzakciókká bonyolódtak. „Az elszámolások, a szállítások megszervezése nagyon gyakorlatias és egyben iszonyú nehéz feladat“ - mondja Széles, akinek közvetlen tapasztalatai is vannak a FÁK-beli viszonyokról, lévén az a Videoton egyik változatlanul fontos piaca. A hétköznapiasságnál leragadó feladatokat némiképp ellensúlyozza a Gyáriparosok és Vállalkozók Nemzetközi Szövetségének mérete. Mintha csak a halottnak hitt KGST kísértene, a termelőberendezések értéke, különös tekintettel a hadiiparhoz kapcsolódókra, csak súlyos dollármilliárdokban mérhetők. A csopaki tanácskozáson - részben a méretekből is fakadóan - jobbára csak általános célok megfogalmazására került sor a térség gazdasági gondjainak számbavételekor (a KGST-szelleml), bár a magyar és az ukrán gyáriparosok szövetsége közötti konkrét együttműködés már túlmutat ezen. Igaz, ehhez hasonló megállapodás akár az Ipari Centrumok Nemzetközi Szövetsége keretein belül is létrejöhetett volna: ezt a szervezetet egy évvel ezelőtt magyar kezdeményezésre alapították, s elsősorban a Kárpát-medence országainak gazdasági együttműködését próbálja a kölcsönösen nagy lelkesedéssel szétvagdosott szálak nyomán újra összevarrogatni - meg persze az egyéni kapcsolatokat is felélesztgetni. Az Ipari Centrumok Nemzetközi Szövetségének közgyűlése egy héttel a csopaki rendezvény előtt volt Zelenogradban, s ott újabb egy évre Székesfehérvár lett a székhely, s Széles Gábor az elnök. Mivel ennek a szervezetnek is egyaránt tagjai a környező országok gyáriparos-szövetségei, nagyobb üzemei és szakmai csoportosulásai is, kétségkívül felfedezhető némi átfedés és konfúz jelleg az újdonsült tömörülésekben. Ez azonban Széles Gábor szerint törvényszerű velejárója a kiforratlanságnak, megtetézve azzal, hogy sok esetben még a szövetségi tagok legitimációja is bizonytalan. Arról ugyanis aligha lehet megfeledkezni, hogy mondjuk Szlovákia, Ukrajna, Oroszország „gyárosai“ azért ma még többnyire nem a saját gyárukat képviselik a szövetségekben, lévén jobbára az állam, mint fő tulajdonos által kinevezett menedzserek. Ami persze egy csöppet sem zavarja őket abban, hogy úgy jöjjenekmenjenek, mintha övék lenne a gyár. -hvg-A nélkülözhetetlen Száz Könyv Cselényi László rovata 4. Balassi és a régi magyar líra Amikor úgy terveztük, hogy a világirodalom remekeivel párhuzamosan ismertetjük sorozatunkban a magyar literatúra klasszikusait is, akkor elsősorban természetesen nagy alkotóink életműveire gondoltunk. Petőfi és Arany, Jókai és Madách, Ady és József Attila csúcsteljesítményei persze hogy beletartoznak mezőnyükbe. Ám a magyar kultúra hegyrendszere nemcsak e csúcsokból áll. Olyan könyvünk nekünk, mint a Biblia, amely egy egész irodalmat magában foglal, sajnos nincs, pedig költészetünk például, nemcsak csúcsaiban, kismestereiben is fontos. Sajnos, a Száz Könyv közé kevés magyar alkotó jut be. Mi legyen a többiekkel? A Száz Könyv, mondottuk Hamvas Bélával, nem száz művet jelent. Lírai költeményekből egy-egy könyv akár egy egész korszak termését is jelentheti. így jutottunk a gondolatra, hogy legrégibb költészetünket így próbáljuk egy könyvként becsempészni Nélkülözhetetlen Könyvtárunkba, mint ahogy van is nyilván ilyen antológia, nem is egy. S minthogy korai költészetünknek is van, tudjuk, óriása, Balassi Bálint, evidens a gondolat, hogy régi századaink lírájának hegyrendszerét a Balassi-csúcs köré próbáljuk képzeletben elrendezni. Kezdődik pedig az egész a halhatatlan magyar népköltészettel. Népdalokkal, népmesékkel, népballadákkal. Ezeket, gondolom, szükségtelen minősítenünk. Bartók és Kodály tevékenysége óta nemcsak mi magyarok tudjuk, micsoda kincseink ezek, hiszen az egész világcivilizáció értékeli magasra népi kultúránkat. Mindenekelőtt zenei részét, hisz ez olyan szempontból is egyetemes érték, hogy nem szorul közvetítésre, nem kell fordítani, primőr valóságában is föltárul minden náció előtt. Olyan tálalásban pedig, mint Bartóké s Kodályé, különösképpen. Gondolom, nemcsak egy Karajan hallotta ki a Bartók-féle zenéből a Himalája alatti népek háttérzenéjét. S nem kisebb érték a korai századok magyarországi költészete sem. Akár latin nyelvű versekről legyen szó, mint amilyen példának okáért a tizenharmadik században élt Rogerius mester Siralmas éneke Magyarországról, amikor a tatárok dúlták (Vas István pompás magyarításában olvashatjuk régi liránk e remekét), akár latinból magyarra fordított versekről, mint amilyen legrégibb lírai emlékünk, az Ómagyar Mária-siralom (Virág virága, világnak világa, keserűen kínzatol), akár eredeti magyar versekről, amilyen Apáti Ferenc Feddö éneke a XV. század második feléből: „Félelmes szüönek (szivünek) engem alejtátok; Régi jó barátim nekem kik valátok, Gyakorta szép szóval hozzám járolástok! Engem megcsalátok!“ Latin nyelvű líránk Janus Pannonius (magyar nevén Csezmicei János), régi magyar líránk Balassi Bálint, epikánk Zrínyi Miklós életművében csúcsosodik ki. Pannonius a tizenötödik, Balassi a tizenhatodik, Zrínyi a tizenhetedik század szülötte, régi költészetünk három óriása így adja egymásnak évszázadonként irodalmunk stafétabotját. Persze, mondottuk, ők csupán a csúcsok. Tudjuk azonban, hogy a csúcsok csak hegyrendszerekhegyvonulatok sokaságából emelkedhetnek ki. így mellettük kisebb-nagyobb költők csapata biztosítja régi költészetünk folyamatos magaslati levegőjét. Valamennyire még röviden sem térhetünk ki, csupán a legfontosabbakra vethetünk közülük egy-egy pillantást. Kezdődik az egész Janus Pannoniusszal. Csezmicei János 1434-ben született Dél-Szlavóniában köznemesi családból. Ferrarában, Páduában tanult, s hazatérte után váradi Magyar nyelvű líránk a 15. században virágzik ki, a reformáció nyomán. Csúcsa Balassi, ám előzményei s kortársai is jelentős költők. Bornemissza Péter egyenesen Balassi nevelője volt, de itt van Szkhárosi Horváth András vagy Kecskeméti Végh Mihály, Kodály „Psalmus Hungaricus“-ának „librettistája". („Mikoron Dávid nagy búsultában / Baráti miatt volna nagy bánatában... “) kanonok, majd pécsi püspök lett, Mátyás király birodalmának egyik legfontosabb embere Minden középiskolás tudja, hogy nagybátyja Vitéz János volt, Mátyás kancellárja, sminthogy költőnk részt vett egy összeesküvésben, annak leleplezése után menekülnie kellett. Menekülés közben érte a korai halál Horvátországban 1472- ben, mindössze 38 éves korában. Pannonius sokkal nagyobb költő, mint ahogy azt irodalmi köztudatunk tudja. A magyar közvélemény latin nyelvűsége miatt nem tudja igazán becsülni s főként szeretni, a világirodalom ellenben magyar volta miatt nem ismeri öt. Pannonius nagy témái: betegsége s a Nyugat-Európában nevelkedett s a zordabb magyar körülmények közé visszatért humanista egyéni sors vállalása. Nagy versei szinte kivétel nélkül e témákról szólnak. íme egy közülük: Ők líránk nagyjai, ám nem kevésbé fontos 16. századi epikánk, Tinódi Lantos Sebestyén, a krónikás költő s llosvai Selymes Péter, Toldi Miklós történetének első feldolgozója. S itt van Gergei (vagy Gyergyai) Albert az Árgirius széphistória szervezője (ebből írta Vörösmarty a Csongor és Tündét). Ám a korszak óriása, mint maga Balassi. Jövőre lesz éppen négyszáz esztendeje, hogy tájaink, a mai Szlovákia nagy költője meghalt. Tájainkon, a hajdani Felvidéken született, nevezetesen Zólyom várában, családja a Kékkői vár tulajdonosa volt többek között, sírja pedig a Tátra alatti Hybbén található máig. Okkal mondhatjuk hát, hogy Balassi Bálint a mi költőnk (is), a szlovenszkói magyarság költője, s halálának négy évszázados jubileuma méltó alkalom lesz arra, hogy hangot adjunk ennek a ténynek. „ Vitézek! mi lehet / E széles föld felett / Szebb dolog az végeknél? / / Holott kikeletkor / A sok szép madár szól, / Kivel ember ugyan él" - kezdődik az Egy katonaének. De legalább ennyire ismerős a Júlia-énekek legszebb strófája: „Ez világ sem kell már nekem / nálad nélkül szép szerelmem, / Ki állasz most énmellettem: / Egészséggel édes lelkem / “ Balassi elsősorban lírai költő volt, szerelmes versek, katonadalok és bordalok szubjektív költője. Csak nem régóta tudjuk, hogy drámát is írt „Szép magyar komédia" címen, s verseit általában saját maga zenésítette meg. A szó legtisztább értelmében reneszánsz ember volt, amilyenből csak kevés születik, s nem lehet véletlen, hogy irodalmunk első világirodalmi rangú költője éppen Balassi Bálint volt. Komédiákon és bordalokon, szerelmi és katonaénekeken túl azonban legnagyobb témája mégiscsak a haza. Búcsúja hazájától a legszebb magyar versek egyike. Mi is ezzel búcsúzunk tőle: „Oh én édes hazám, te jó Magyarország! / Kit kereszténységnek viseled paizsát; / Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát, / Vitézlő oskola! immár Isten hozzád! /“ „Míg latinok közt éltem, tán latinabbul is írtam, Barbár föld az enyém, barbárul dalolok. Küldd ide Vergiliust s bereked majd lantja e tájon. Mit keres itt Cicero? Néma lesz itt Cicero".
