Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

1993. április 24. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 A császári műkincsrablő Vajon ki gondolná, hogy Marie-Hen­­ry Beyle, akit Stendhal néven tart számon az utókor, seregnyi, felbecsül­hetetlen értékű műkincs rablásában vett részt? No persze, nem a saját szakállára dolgozott, hanem megbízó­ja parancsára, aki nem volt kisebb személyiség, mint maga Napóleon. Az Író részt vett az itáliai és az oroszor­szági hadjáratban, s császári megbí­zója nevében ahol csak tehette, nagy számú műkincset rekvirált. Mert Napó­leonnál nem volt nagyobb műkincs­rabló az öt megelőző történelmi idők­ben. Talán azért, mert tudatosan tette, amit tett. Nagyon is tisztában volt a műkincsek értékével, no meg azzal, hogy a háborúban mindig a győztes­nek van igaza. Minden hadjáratára egész csoport szakértőt vitt magával, akik tanácsokkal látták el, hol mit érde­mes ,,a francia nép nevében" lefoglal­ni. A császár csaknem minden ilyen tettét ügyesen legalizálta, nehogy azt ' ásőbb jogi szempontból közönséges rablásnak nevezhessék. A legyőzői­tekkel kötött minden „békekötésébe" (amit erőfölényéből következően ele­ve ő diktált) bevett néhány, erre vonat­kozó pontot. Ezek értelmében a legyő­zött állam „beleegyezik“, hogy ennyi és ennyi műtárgyat háborús kártérités fejében kiad a francia államnak. A szállítmányokat egyenesen a párizsi Louvre-ba irányították, amely rövide­sen úgy megtelt, hogy városszerte új épületeket kellett erre a célra kijelölni. Ma már kevesen tudják, hogy Napó­leon e módszerei ellen a korabeli híres művészek is tiltakoztak. E témában még a sajtóban közzétett nyílt levél sem volt ritkaság. Még udvari festője, Jacques David sem értett egyet mű­kincsrablásaival, és hangot is adott nemtetszésének. Ám semmiféle tilta­kozás nem segített. Napóleon jól tud­ta, hogy a forradalmi bizottságok az anyagi csőd szélére vitték az államot, s úgy ítélte, hogy az összerabolt kin­csekkel is segíthet az államkassza siralmas állapotán. Még mint diadal­mas hadvezér kezdte az olasz városo­kat és múzeumokat fosztogatni, és j Louvre nevében (mondjuk inkább: érdekében) egy olyan rendelet is nap­világot látott, amelynek értelmében „a dicsőséges francia nép szuverén jo­gait a művészetek terén ki kell terjesz­teni az egész világra“ (!), ami gyakor­latilag azt jelentette, hogy szerte a vi­lágban legálisan lehet összerabolni a műtárgyakat, hogy azok a Louvre tulajdonába menjenek át. Belgium és Hollandia az elsők kö­zött estek áldozatul. A megszálló fran­cia hatóságok civil felügyelői világos parancsot kaptak: szedjenek össze minden értékes holmit a középületek­ből, kolostorokból, s azon magánhá­zakból, amelyek tulajdonosai a fran­ciák elől külföldre menekültek. A nekik adott alapos listán máig olvashatjuk: könyvek, metszetek, kéziratok, fest­mények, szobrok, domborművek, ér­tékesebb bútorok és egyáltalán „min­den, ami értéket képvisel és hasznára lehet a forradalmi Franciaországnak.“ A festményeknél egy megjegyzés sze­repel: nemcsak az eredetieket, de a másolatokat is el kell kobozni! Napóleon annyiban volt demokrati­kus, hogy egyformán könyörtelen volt mindenkihez. így a Vatikánt sem kí­mélte: egy 1796. július 23-án kötött egyezménnyel arra kényszerítette, hogy adjon ki száz festményt, szobrot, valamint 500 kéziratot a Napóleon által odaküldött megbízottaknak. Ugyanígy járt a végnapjait élő különál­­lam, Velence is. Számos értékét, köz­tük a Szent Márk bazilika homlokzatát diszítő négy híres bronz lovat is elvi­tette. Csak egyetlen helyen nem járt sikerrel; Firenzében, ahol az Uffizi ké­peit a múzeum igazgatója, Tommaso Puccini nem volt hajlandó átadni, mondván: azok nem az állam, hanem a nép tulajdonát képezik, mivel a Me­­dici-család utolsó sarja a csodálatos gyűjteményt Firenzére hagyta, nehogy a Habsburgok kezére kerüljön. A vég­rendelet világosan kimondta, hogy er­re a lépésre azért került sor, „hogy a gyűjtemény soha el ne hagyja Firen­zét, hanem a városban maradjon, min­den nép közönségének szolgálva“. Az Uffizi már akkor is nyitva volt a közön­ség számára, így a saját fegyverével győzetett le Napóleon, aki mindig arra a liSAG májustól minden szerdán 24 oldalas TELE MAGAZIN színes melléklettel jelenik meg. A Tele Maga­zinban: Magyar TV1, Magyar TV2, RTL, SAT 1, PRO 7, 3 SAT, Osztrák 1, Osztrák 2, DSF, TV5, SZTV1, SZTV 2, Super Chan­nel, MTV, Eurosport, Duna TV A lap közli a Magyar Rádió egész heti műsorát, minden számban színészképek, rejtvények és receptek. a szerdai szám ára csupán 5 korona Szabad Újság + Tele Magazin Műsor egész hétre Ez az, amit keresek! Kiút a bábeli zűrzavarból hivatkozott, hogy a „népnek" kellenek a műtárgyak. De Firenze esete kivétel volt, amely csak a szabályt erősítette. Mert a császár nemcsak a legyőzött országokkal bánt így, hanem szövet­ségeseivel is. Ismeretes, hogy Len­gyelországból - amelyet pedig rész­ben épp ő „támasztott fel“ - számos híres mester - köztük Canaletto és Bacciarelli - képeit hurcoltatta el, amelyek csak bukása után kerültek vissza Lengyelországba. Spanyolor­szágból annak ellenére, hogy ott fivé­re, József uralkodott, 250 remek fest­ményt hozatott el Franciaországba. Megszenvedtek a német hercegségek is, Düsszeldorf, München múzeumai­ból és a kastélyokból számos műkincs tűnt el. Napóleon megbízott szakértő­je, a fő rekviráló, Dominique Vivant- Denon báró Drezdából el akarta vitetni Correggio és Holbein képeit, de ezt már maga a császár is soknak találta, mivel nem akarta magára haragítani legjobb szövetségesét, a szász ural­kodót. Napóleon oroszországi csúfos veresége ellenére nem távozott üres kézzel, a Kremlből sikerült elvitetnie Iván cár drágakövekkel kirakott nagykeresztjét, s minden jel arra vall, hogy - ha sikerült volna elfoglalnia Szentpétervárt - ma aligha lenne ott az Ermitázs. Ma már elképzelhetetlen, mi minden került a Louvre-ba ilyen módon. Egy 1810-es katalógus szerint volt olyan terem, ahol egyszerre lehe­tett látni 28 Raffaellót, 24 Tizianót, egy másikban 53 Rubens-képet, 34 Van Dyck-ot és ugyanannyi Rembrandt­­művet. Napóleon bukása után a győztesek követelni kezdték elrabolt javaik visz­­szaadását. Érdekes módon, ezt csak egyvalaki ellenezte teljes serőből: Vi­­vant-Denon báró úr, a francia mú­zeumok főfelügylője. Azt állította, sen­kinek semmi sem jár vissza, miden francia tulajdon, minden ország ön­ként adta át a műkincseket, elvégre erről írásos szerződések tanús­kodnak! Ma már igencsak furcsának tűnhet, hogy német, porosz, angol diplomaták valóságos ostromgyűrúbe fogták a Louvre épületét, követelve javaik visszaadását. Végül katonai alakula­tok jelentek meg a helyszínen. Felje­gyezték, hogy az angolok a Párizsban katonai erővel nem képviselt Németal­földet is védelmükbe vették. Egy angol régens herceg pedig a saját szakállára akarta ellopni a Belvedere-i Apollót. A Vatikán a kor egyik leghíresebb szobrászát, Antonio Canovát küldte Párizsba, mivel ő volt akkor a pápai műgyüjtemény felügyelője. Végül ösz­­szesen ötezer műtárgyat sikerült visz­­szavenni (a könyvtárakat nem számít­va), ebből megközelítőleg kétezer volt a festmény - a többi végleg ott maradt a párizsi Louvre-ban. (Köztársaság) Irigység és csodálat tárgya a poli­­glot ember. Mert ki ne szeretne több nyelven beszélni? Ráadásul tizenhat nyelven, mint a kiváló magyar tol­mács, Lomb Kató, aki így tanulok nyelveket című könyvében vall hivatá­sáról és a többnyelvűséghez vezető rögös útról. Könyve bevezetőjében a következőket írja: „Ha valahol nyelvismereteimre kerül a szó, az em­berek mindig ugyanazt a három kér­dést intézik hozzám. 1. kérdés: Lehet-e tizenhat nyel­ven tanulni? Válasz: Nem, nem lehet. Legalább­is egyforma színvonalon nem. Anya­nyelvem csak egy van: a magyar. Az orosz, angol, francia és német, a ma­gyar egyszerre él bennem. Ezeket bármely kombinációban, azonnali „váltással" fordítom egymásra. Olasz, spanyol, japán, kínai vagy lengyel nyelvi feladatok esetén fél napot szok­tam szentelni jegyzeteim átnézésére és a tanultak felfrissítésére. A többi hat nyelven csak szép- és szakirodal­mi fordítási gyakorlatom van. 2. kérdés: Miért nem vállal nyelv­­oktatást?- Válasz: Nem ez a mesterségem. A tanításhoz nem elég, hogy az ember egy sereg nyelvet elsajátított. A taní­tás más szakma. 3. kérdés: Kell-e nyelvtehetség ahhoz, hogy az ember ennyi nyelvet meg tudjon tanulni?- Válasz: Nem, nem kell. A művé­szeteket kivéve minden emberi tevé­kenység eredménye az érdeklődés in­tenzitásától és a befektetett energia mennyiségétől függ. Aki szívesen bo­lyong a szavak és gondolatok erdejé­ben, az biztosan célhoz ér." Az 1970-ben megjelent könyvecs­ke a továbbiakban sok hasznos ta-1 náccsal szolgál az idegen nyelveket elsajátítani vágyóknak. Szó esik a fel­nőtt nyelvoktatásról is, mellyel kap­csolatban a szerző megjegyzi: „Igaz, hogy a nyelvismeret szempontjából a felnőtt tanuló is gyermek, de más­képpen gyermek." A tolmács szakmáról megtudhatjuk, hogy már a római birodalom idején is ismert volt, de az impérium bukása a tolmácsok szakmáját is a „romjai alá temette". A kereskedelmi kapcsolatok bővülésével ismét nagy keletje lett a nyelvismeretnek, a szultánok udva­rában megjelentek a nyugati nyelveket beszélő emberek, a „dragománok". Manapság különböző tolmácsok tevé­kenykednek; nyilván más feladatokat lát el a kísérő tolmács, mint az úgyne­vezett tárgyalási tolmács, akinek nem elég elsajátítani egy bizonyos nyelvet, hanem elmélyült szakmai ismeretekre is szükség van, és persze a jó memó­ria is nélkülözhetetlen. A tolmácsi pályára készülő fiatalok­nak melegen ajánlom Lomb Kató Nyelvekről jut eszembe cimü könyvé­nek áttanulmányozását. A szerző be­vezetőjében arra int, hogy elsősorban anyanyelvűnket illik tökéletesen elsa­játítani, mivel csak így érthetjük meg az idegen nyelvek, szavak rejtelmeit. „Az angol szavak rövidsége ne rin­gasson senkit abba az illúzióba, hogy az angolt könnyű megtanulni!" - fi­gyelmeztet. „Talán az angol hangok nagy változatossága okozza, hogy a „nyelvfüggöny“ ott társadalmi réte­geket választ el egymástól, nem or­szágokat, mint a kontinensen. A Lon­don szegénynegyedeiben lakó cock­ney egészen más angolságot beszél, mint a „Felső Osztály" (Upper Class - rövidítve: „U“) tagjai. Az ilyen „U“ angolság ajtót nyit, állást szerez és előmenetelt biztosít." Lomb Kató harmadik kötete, a Bá­beli harmónia azokra hivja fel a figyel­met, akik több nyelven beszélnek, azaz soknyelvű emberek. „Soknyel­vűnek azt az embert nevezzük, akinek sikerült utat törnie ebben a bábeli zűrzavarban. Öróluk, a „poliglottok­­rói" van szó." A könyvben szó esik a nyelvi anal­fabetizmusról, s azokról, akik a nyelv­tudást „rabszolgabölcsességnek" tar­tották. „Attila nyilván sohasem hallotta a mondást, hogy „nyelvében él a nemzet", de Itália meghódított terü­letein megtiltotta a latin nyelv haszná­latát. Rabszolga tanárokat importált, hogy a gót nyelv terjesztésével is gyengítsék a legyőzött ellenfeleket." Talán nem járunk messze az igaz­ságtól, ha azt állítjuk, hogy Attila mód­szere manapság is használatos, csu­pán az eszközök finomodtak. Mindenképpen példaképünk lehet J. A. Komensky (1592-1676), aki kor­szerűsítette a nyelvoktatást, és saját műveit 12 európai nyelvre, valamint arabra, perzsára és törökre is lefordí­totta. Minden idők leghíresebb poiiglottja az olasz Giuseppe Mezzofanti bíboros (1774-1849), aki egyes források sze­rint 58, mások szerint 102 nyelven irt és beszélt. Tudott magyarul is, rendkí­vül dallamosnak tartotta nyelvünket, halála után, hagyatékában két kis ma­gyar verset találtak. Pulszky Ferenc jegyezte fel róla: „Magyarul szólított meg, méghozzá debreceni zsíros kiej­téssel, amelyet egy magyar huszártól eltanult... Nagyon bíztatott, hogy ad­jam magam a linguistikára, hiszen csak az első húsz-huszonegy nyelv jár nehézséggel - ez volt a megjegyzése -, a többi azután igen könnyű." A soknyelvűek között jócskán talál­hatók magyarok is. Megemlíthetjük Körösi Csorna Sándort, Vámbéry Ár­mint, Lénárd Sándort, Kada Lajost, Germanus Gyulát, Kemény Ferencet, Dienes Gedeont, Sugár Andrást, Ké­pes Gézát, bár a sor nem teljes, akad­nak mások is. S ha kevéssé valószínű is, hogy Mezzofanti bíborosnak sok követője akadna, nyelvet, nyelveket tanulni nemcsak hasznos, de - ha jó és hatékony módszerrel történik -, szóra­koztató is. Szellemi torna a javából. MOTESÍKY ÁRPÁD A zene - balzsam Gyakran tapasztalom; a kisvárosi, vidéki „szellemem­ber" megfelelő stimuláció, impulzus hiányában begyepe­sedik, eltorzul. Bármennyire keserű is, de igaz: manapság inkább a fásultság és az érdektelenség jellemzi a vidéki értelmiséget. Ellene tenni nagyon nehéz. Mégis akadnak, akik megpróbálnak másként élni. Ilyen a rokonszenves Béres házaspár Béres Gábor és N. Tóth Anikó hivatásukat tekintve pedagógusok. Gábor Garamszentgyörgyről származik, vegyészmérnök, Anikó nagyölvedi, a budapesti ELTE bölcsésztudományi karán végzett magyar-könyvtáros sza­kon. Jelenleg Ipolyságon élnek. Mitől és miért érdekes az életük - ezt kérdeztem tőlük.-Anikó, a Pesten eltöltött évek után milyen érzés kisvárosban élni?- Nem is tudom. Biztos, hogy nagy a különbség, hiányzik a „nyüzsgés", a rengeteg lehetőség, a színhá­zak, múzeumok, galériák ... Gyakran elkeserít, hogy egyedül a könyveim közé „áshatom el magam", ha a kultúréhségemet szeretném enyhíteni. Viszont az is igaz, hogy mindenütt érezhetem magam egyedül, a fővárosban csakúgy, mint egy lakatlan szigeten.- Szinte havonta olvashatjuk írásait, recenzióit irodalmi lapjainkban. Emellett férjével együtt tagja a Szlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának. Hogyan győzi idővel?- Csak arra nincs időm, amire nem szakítok. Gyakorla­tilag most csak az éneklésnek élünk. Éjszaka olvasok, írok, készülök a másnapi órákra. Az alapiskola felső tagozatán tanítok magyar nyelvet. Gimnáziumi énekka­runk is van, amelyre azért vagyunk büszkék, mert Szlová­kiában ez az egyetlen magyar középiskolai vegyeskar- Gábor, ön kémiát tanít a gimnáziumban Hogy fér össze a kémia és az éneklés?- Úgy, hogy mind a kettőt nagyon szeretem. Zenesze­rető családban nőttem fel, jómagam doboltam saját zene­karomban. Középiskolás korunkban mindketten énekel­tünk az iskola kórusában. Nemrég alapítottunk egy felnőt­tekből álló kamarakórust is- A gimnáziumi vegyeskarral sikeresen szerepelnek?- Kicsit nagyképűen hangzik talán, de eddig csak külföldön szerepeltünk. Iskolánk baráti kapcsolatban áll a balassagyarmati gimnáziummal, és az 6 meghívásukra lehetőségünk nyílt több alkalommal is fellépni Magyaror­szágon. Komolyabb versenyen mindeddig nem vettünk részt, de azt hiszem, eddigi szerepléseink is megmérette­tésnek számítottak.- Nem fárasztó kicsit az életmódjuk, a sok különmunka okozta kimerültség nem csapódik le otthon ingerült­ségben?-Az a szerencse, hogy mindent együtt csinálunk. Persze, megtörténik, hogy időnként elfáradunk és a kelle­ténél ingerültebbek vagyunk a másikhoz, de mivel tudjuk az okát, nem csinálunk nagy ügyet belőle.- Nem érzik hiányát a falunak?- Annyira nem, hogy visszakívánkozzunk a falusi élet­be. De mindketten nagyon szeretjük a természetet, az állatokat, s kikapcsolódásként a csöndet. Sajnos, a városi gyerekek mindettől meg vannak fosztva, ismeretlen szá­mukra a természet sok csodája és képtelenek feloldódni a csöndben. Furcsa, de akadnak, akik elviselni sem tudják a csöndet. Pedig nem létezik jobb balzsam az idegekre, mint a csönd, amelyet időnként csak a madárdal, vagy egy szép zené tör meg. PALÓCZ TURCZI ÁRPÁD

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom