Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-20 / 42. szám

1993. február 20. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 Mondhat-e csődöt egy szellemi vállalkozás? k magángimnázium léte nem magánügy A Galántai Magyar Tannyelvű Magángim­náziumot megalakulása óta a támogatók és az ellenzők táborának nézetkülönbözeti har­ca kíséri. Az iskola ellendrukkerei azzal ér­velnek, hogy a magángimnázium elvonja a jó pedagógusokat és a jó tanulókat a kör­nyék állami iskoláiból. Azok viszont, akik egyetértenek az intézmény törekvéseivel, magyar értelmiség, „elit“ nevelésével a Má­­tyusföldön, nagy megnyugvással látják, hogy e szellemi vállalkozás hónapról hónap­ra nagyobb erőre kap. A magángimnázium értékteremtő küzdelmé­nek színtere már nem a lakótelepen található panelépület. - „Két évvel ezelőtti megállapodá­saink az állami gimnázium igazgatójával sajnos megváltoztak. Egykor a mi magániskolánkat az állami gimnáziummal együttműködve képzel­tem el. Négyéves előképzéssel a magángimná­zium tanulói közül kerülhettek volna ki a legjob­bak az ő részükre is. Ám az iskolánk magánjel­lege, keresztény eszmeisége ellen akadtak ki­fogások. Eleinte helyszűkére hivatkoztak, míg­nem el kellett hagynunk az épületet. A Városi Művelődési Központ termeiben kezdtük meg az idei tanévet, majd két rövid hónap leforgása alatt rendbehozattuk a nagyon rossz állapotban lévő Esterházy-kastély egy épületrészét, ahol azelőtt a rajziskola működött. Ma a magángim­názium három osztályában negyvenhárom tele­pülés nyolcvanöt gyereke tanul - tudjuk meg Tóth Lajostól, a gimnázium igazgatójától, aki, amikor az iskola pro-és kontra vitáiról kérdez­zük, csupán megjegyzi: szellemi vállalkozásun­kat nem az ellenség bosszantására alapítottuk, és sem alaptalan vádaskodások, sem pedig anyagi nehézségeink nem okozhatják az intéz­mény megszűnését. Létjogosultságunkat az igényesség, az új értelmiségképzés és a jövő társadalmának elvárásai igazolják. Az ötödik osztályos fiúk és lányok különböző iskolákból érkeztek, így a képességeiket nem lehetett az eddig elért tanulmányi eredményeik alapján értékelni. A magángimnázium pedagó­gusainak figyelmét nem kerülte el az a tény, hogy némely gyerekek zárkózottak, nehezen oldódnak fel, bizonytalanok. „Görcsoldó“ neve­lésük ezért elsősorban a személyiségfejlesz­tésre irányult. Beszélgetésünk során az iskola igazgatóját, alapítóját az oktatási programról faggatjuk: - Gyerekeinket keresztény szellemiségben ne­veljük, ezért a legnagyobb hangsúlyt a szeretet­­re, a szeretettel való nevelésre helyezzük. Ez viszont nem elég, így szigorítottuk követelmé­nyeinket, ami eléggé sújtott néhány tanulót. A gyerekeket meg kellett tanítanunk a rendsze­res munkára. Az általános követelmények mel­lett magas szinten oktatjuk a matematikát, az informatikát, az esztétikát, a németet és az angol nyelvet. Felsőbb évfolyamokban a főisko­lai tanulmányokra való felkészítés mellett gye­rekeink vállalkozói, könyvelői és menedzseri képesítést is nyernek. Nagyon jó az együttműkö­désünk a Győri Pedagógia Inézettel, célul tűztük ki a magyarországi követelményrend­szer elérését. Ebben a félévben bővítettük a nevelési munkát, és olyan vendégeket hív­tunk meg a gimnáziumba, akikkel a gyerekek kötetlenül elbeszélgettek: dr. Szabó Rezsőt, Duka Zólyomi Árpádot, Miroslav Kusyt, akik véleménye szerint iskolánk nagyon fontos sze­repet tölt be a felvidéki értelmiségképzésben. Sokan úgy tartják, a magániskolákat csupán azok gyerekei számára hozták létre, akik hó­napról hónapra le tudják tenni az asztalra a nem alacsony - ez esetben 600 koronás tandíjat. Kiváltságos szülők jófejű gyerekei ta­nulhatnának csupán a gimnáziumban? Amint azt az iskolában megtudtuk, a magyarországi Surányi István támogatásának köszönhetően 150 ezer forintot kaptak azon diákok oktatási költségeinek fedezésére, akiknek a szülei nem tudják fizetni a tandíjat. Jelenleg öt tanuló látogatja díjmentesen az iskolát. Szüleik mun­kanélküliek, vagy már nem élnek. A magángimnázium másodikos kis nebulói­nak ottjártunkkor nem az effajta anyagi gondok jártak a fejükben. Juhász Gabi, Bot Ákos és Árvái Gabika azon töprengtek, hogyan úszhat­nék meg a közelgő matekdolgozatot. Ezért amikor osztálytársaikkal Bernadettel, Boglár­kával, Péterrel, Marikával és Jutkával a pá­lyaválasztásról, a nyelvtanulásról és egyéb fon­tos dologról beszélgettünk, ők is szívesen vála­­szolgattak kérdéseinkre. A kis gimnazistákat jócskán megtizedelte az influenzajárvány, ám a csintalan Lackón bizony nem fedeztük fel a betegség nyomait - „Nekünk más volt a bizo­nyítványunk, mint a régi alapiskolán, hiszen még szorgalmi jegyet is kaptunk. Itt azokat jutalmazták, akik az ajánlott olvasmányokat is a kezükbe vették, vagy másban ügyeskedtek“ - magyarázták Bodri Anikó és Krommer Gá­bor. Rózsa Ildikótól és Melindától az esztéti­kai nevelés óráján tanultakról hallunk beszámo­lót. Tünde hallgatag kislány, beteg padtársa helyét mi foglaljuk el ezen a napon, ám a tekin­tete felcsillan, amikor Ferkó és Máris Zoltán, de a többiek által is kedvencnek tartott matema­tikatanár, Szakáll László lép be az ajtón. Biztatnak ugyan, hogy mi is oldjuk meg velük a számtanpéldákat, ám a lehetséges szégyen­ben maradástól tartva inkább elbúcsúzunk a jö­vő „elitjétől“. Az igazgatói irodában a magániskolák keser­ves, sokak által gáncsolt törekvéseit vesszük számba. Az állami iskolahálózat máig nem volt képes kivetni magából azokat az ideológiákat és „álpedagógusokat“, akiknek személyiség­­tipró munkájuk nyomán semmi új nem szület­hetett. Éppen ezért nem lehet a magániskolát csu­pán néhány ember: pedagógus, szülő, diák magánügyének tekinteni. - „Az elmúlt évtize­dek legnagyobb bűne az, amit a gyermekek lelkében követtek el. Az állami után nem került sor a szellemi rendszerváltásra, és az iskola­­rendszerünk az átalakulásban messze elma­radt a társadalom többi szférája mögött“ - mondta Tóth Lajos, aki búcsúzóul még megje­gyezte: „Ne kezeljenek bennünket százféle­képpen megfogalmazott, de még mindig homá­lyosan körülhatárolt nemzetiségként, és ne néprajzi érdekesség, hanem végre művelt nép legyünk. A múltban egy keresztény szellemisé­gű magániskola gondolata is felért a hazaáru­lással. Miért ne élnénk hát az új lehetőségekkel, ha ez valamennyiünknek - pedagógusoknak, gyerekeknek és támogatóinknak egyaránt örö­met jelent?“ SZÁZ ILDIKÓ Figyelemmel olvastam az „Amíg a szívem dobog... avagy A templomot vagy az iskolát“ című írást (Szabad Újság - 1993. február 6.), ugyanis nagyon hiányzó és érzé­keny pontot érint, mivel nemcsak a magyar tanítókból és papokból, lelkipásztorokból van hiány falvainkban, hanem érezhetően hiányoz­nak a szakképzett magyar kántorok is. A kán­torképzés egykoron a tanítóképzéssel párhuza­mosan történt, ahol zenei képzést kaptak, orgo­najátékot is tanultak a jövendő kántorok. Ez a formája a kántorképzésnek negyven eszten­dőn át szünetelt - mind a mai napig nem indult be -, így a kiöregedő, vagy a pályáról letiltott kántorok nyomába általában zeneileg aránylag képzett, az orgonajátékot kedvelő, jó hangú emberek léptek. Bármily módon is szépítenénk a dolgot, az autodidakta kántorok soha nem érték el azt a színvonalat, amit a szakma, vagy az átlagképzés, a közepes kántorok tudásszint­je is megkövetelt. A maga idejében nem feleslegesen mondta Kodály Zoltán, hogy egy karmestert könnyű Még egyszer a kántorokról leváltani, mert hiányosságait nyomban felismeri a közönség, ám a zeneileg képzetlen oktatók sok-sok éven át ronthatják a falu felnövekvő nemzedékét, mert azokat nem váltja le senki. A kántorok fontos és vitathatatlan szerepét a magyar nép zenei képzésének életében Ko­dály fontosnak és eredményesnek tartotta, már fiatal korában, egy-egy gyújtőútja során a falu kántoránál keresett és talált szállást. Szállás­adóit a Zoboralján is nagyra becsülte... A kántor szó hallatán bizonyára akad olva­sónk, akinek akaratlanul is a „lágyszívű kán­tor“, Petőfi: A helység kalapácsa című hősköl­teményének érdekes figurája jut eszébe. Mint tudjuk, a lágyszívű kántor felesége az „ama­­zontermészetú Márta“ vala, ámde hősünk, a kántor a „szemérmetes Erzsókot“ szerette, ami nem kis bonyodalmakhoz vezetett. Van egy másik - irodalmi - kántorunk is: Borbolya, akit a neves vadászíró, Bársony István keltett életre, de nincs kizárva, hogy lehetett valódi példaképe is. Nos, Borbolya kántor úr szenvedélyes vadász volt, és akkor volt boldog igazán, ha a szomszédos vadászte­rületről fácánkakast, vagy őzbakot tudott el­orozni, s ennek következtében állandó harcban állott a környék vadőreivel... Ámde a költői-írói képzelet szülte kántorok mellett ismertem jó néhány, valódi kántort is, akik nemcsak a közismert énekeket tanították és szerettették meg a hívőkkel, hanem terjesz­tették az értékeket is. Sőt, kiléptek a templom falai közül és gyermekkórusokat, felnőtt dalár­dákat vezettek. Közülük sajnos már egy sem él, de tisztelettel gondolok Gajdár Lászlóra, aki később esztergomi kántor, tanár és szakfel­ügyelői poszton dolgozott. Orgonajátékáról volt híres a nagycétényi kántor, Simunek Béla, a jó hangú kántorok közé tartozott Csiffáry Jenő Nemespannról és a zsérei kántor, Simek Vil­mos (Simek Viktor karnagy édesapja), őt a Zo­boralján mind a mai napig emlegetik. A fiatalab­bak kevesen tudják, hogy a színműíró Kónya Józsefi később a rádió magyar adásának Bálint bátyója) ifjú korában kántortanító volt. Neveze­tes volt Komját községben a Lőrlnczi család, híres kántordinasztia. Lőrinczi Ferenc, a nyitra­­komjáti kántortanító 1894-ben kétnyelvű (ma­gyar-szlovák) egyházi énekeskönyvet adott ki, amely a nyitrai Huszár-féle könyvnyomdában készült. Bevezetőben említettük, hogy a második világégés után a kántorképzés teljesen meg­szűnt. Az igazsághoz tartozik az a tény, hogy a magyar tanítóképzőkből (Rozsnyó és Po­zsony), vagy ahogyan akkor nevezték pedagó­giai gimnáziumokból zeneileg képzett tanítók kerültek ki, akik mind a mai napig ott állnak a magyar zenei élet, kórusmozgalom élén. Zenei tudásukat fejlesztették és igényes, ver­senyképp, színvonalas énekkarokat vezetnek. Orgonálásról, kántorkodásról azonban az is­mert okok miatt álmodni sem mertek. Most viszont szabad az út! De valóban szabad az út? Hiszen a jelenlegi demokráciá­ban kántorképzésre vonatkozó átgondolt tervei az iskolaügyi szerveknek nincsenek. Sajnos, az egyházak részéről sem mutatkozik különösebb kezdeményezés a kántorképzés beindításá­nak, rendszeresítésének ügyében. Viszont a Remény című katolikus hetilap olvasói az elmúlt esztendőben arról olvashattak, hogy Bí­­róczi István tallósi plébános (múlt év februárjá­tól Ipolyságon szolgálja híveit) szervezése és irányítása alatt folyamatban van a magyar kán­torképzés. Egy alkalommal elbeszélgettem Dr. Jáky Sándor Teodóz győri bencésrendi tanárral a kántorképzésről. Teodóz atyától nem mulasz­tottam el megkérdezni, hogy mit tartana fontos­nak a kezdő kántorok lelkében - útravalóul - elültetni? Rövid töprengés után, tömören az alábbiakat vallotta: „Lehetetlen, hogy egy nép, amely gyönyörűen énekel népdalt - lakodalomban, mulatságon, disznótorban és népdalköri fellé­péseken -, ne énekelne örömmel népéneket is (templomban, temetésen, búcsújáráskor és más egyházi összejöveteleken, rendezvénye­ken)! Sajnos a „hivatali“ hatás erős: előtérbe kerülnek az úgynevezett tanult egyházi zené­szek (másvidéki kántor, másvidéki pap), és háttérbe szorítják a helyi hagyományok művé­szeit, az előénekes bácsikat, néniket, a szent­embereket, a szentasszonyokat. A helyi hagyo­mányok értékei a szövegben és dallamban értékes szövegek, dallamok, de értékesek az átlagénekek is. Ám akadnak sem szövegben, sem dallamban nem értékes, tovább nem adandó népénekek (templomi énekek) is!“ A továbbiakban arról esett szó, hogy a „nép éneklókedve“ nemcsak az értékes és átlagé­nekeken alapszik, hanem szívéhez nőttek (saj­nos!) a nem értékes népénekek (templomi énekek) is. Súlyos hibát viszont akkor követ­nénk el, ha egyből kiirtanánk a kevésbé értéke­seket, az értéktelennel együtt. Könnyen meg­eshetne, hogy a nép éneklőkedvét kezdenénk ki, ami előre föl nem mérhető rossz következ­ményekkel járna. A bencés atya megemlítette, hogy a Zoborvi­­dék különösen a „lakodalmas“ énekekben je­leskedik. Sokszor „recitál“ az énekes, amire úgy tekintünk, mint a kereszténység előtti nép­­éneklés-stílusra. Galántán és Érsekújvár kör­nyékén lehetetlen nem észrevenni, hogy mit tud templomban is énekelni a magyar nép: népéne­keket ... Azonban visszakanyarodva a kántorképzés feladataihoz, elmondhatjuk, hogy a helyileg szervezett tanfolyamok csak átmenetileg old­hatják meg a magyar kántorhiány gondjait, mindannak ellenére nemes célt szolgálnak. Hosszú távon azonban a kántorképzés terve­zett, átgondolt rendszert kíván. Az egyházi gimnáziumok egyik rendkívül fontos küldetése: a diákság zenei nevelése, az orgonajáték taní­tása, a zenei tehetséggel megáldott gyerekek kiválasztása, vagyis a kántorképzés lehetne. Verebély, 1993.2.11. MOTESIKY ÁRPÁD tű 'S'o Té > t> • fk > M _ ^T7 . r, £>, A N te _ 0Á 'S”. OK aO v-° . , — ., , , _ , , ,, j Od • t, Pn aO . íó + oN r • ~Ve »0 . * oN t • ~Pa • 0 . + 0N t , A Komáromi Városi Művelődési Központ meghirdeti a IIL Nemzetközi Lehár Ferenc Énekversenyt operett és musical műfajban 1993. április 14. és 16. között. A versenyben részt vehet minden szlovákiai és külföldi állampolgár. A korhatár 18-tól 35 évesig. Jelentkezéseket (fényképmelléklettel) a következő címre várjuk: Mestské kuitúme stredisko Hradná 1 945 01 Komárno • < ♦ o V □ p >O A beküldési határidő 1993. február 28. Részletes információk a 0819/619 17-es /Varga Anna/vagy a 0819/623 20-as telefonszámon /Szoboszlai Márta mérnök/. SZÚM — 500 Lf • V .° 4 í& • 4 .» ♦ % 0 • 4 .o ♦ % * 4 ° + % ^ A □ ^ • < ♦ o “o N A o # *: Ko V ^ A Játszani is engedd... Manapság, amikor a szülök egyre elfog­ultabbak és a felügyelet nélkül maradó gyerekek gyakran nem tudnak mit kezdeni szabadidejükkel, égető szükség van az olyan intézményekre, mint a Dunaszerda­­helyi Gyermek- és Ifjúsági Ház. Az itt műkö­dő pedagógusok a „nevelj, fejlessz, de játsszani is engedd“ jelszó szellemében foglalkoznak a gyerekekkel, akik örömmel járnak ide. A ház igazgatójával, Csiba And­rással sikeres működésük titkáról beszélge­tünk. • Milyen szempontok alapján állítják össze a foglalkozások programját?- Nálunk semmi sem kötelező, mint az iskolában. Célunk, hogy a gyerekek számá­ra optimális lehetőséget nyújtsunk termé­szetes adottságaik, hajlamaik, kedvteléseik kiélésére, szabadidejük hasznos és örömte­li eltöltésére. Nem véletlen, hogy pedagógu­sainknak itt többet kell nyújtaniuk, mint az iskolában. A gyereket nem elég a jó ügynek megnyerni, meg is kell tartani. Szombat­vasárnaponként is vannak programjaink, sőt a vakáció alatt is, a szülők nem kis örömére. • Milyen lehetőségeket tudnak nyúj­tani a gyerekeknek?- Negyvenöt szakkörünk van, felsorolni is nehéz lenne valamennyit. Nagyon nép­szerűek a sportköreink, a kerámia- és rajz­körünk, rendkívül látogatott a repülőgép­­modellező és a számítógép-szakkör. Külön kiemelném a színvonalas angol- és német­­nyelv-tanítást. A művészi hajlamú gyerekek bábcsoportba, színjátszókörbe, dzsesszba­­lettra járhatnak. Nyaranta igyekszünk a gye­rekeket elvinni a városból. Tavaly a vakáció idején tíz táborunk volt. A gyerekek igényei­hez igazodva szlovák nyelvi felkészítés is folyik nálunk azok számára, akik magyar alapiskolából szlovák szakközépiskolába készülnek. Az intézet jó működését, ered­ményességét bizonyítja, hogy közel nyolc­száz gyerekünk van és év közben is jönnek újak. • A nehéz gazdasági helyzet itt is érezteti hatását?- Sajnos, igen. Az a pénz, amit az iskolaügyi hivataltól kapunk, kevés, ezért igyekszünk szponzorokat találni. Ilyen pél­dául a Technotrend, amely a karácsonyi Aranykapu Vásárt a mi épületünkben ren­dezte meg. Nagy bánatunkra olyan is elő­fordul, hogy meg kell válnunk pedagógu­sainktól, mert nem tudja őket fizetni. Ez magával vonja néhány szakkör megszűné­sét is, így szűnt meg nemrég például a nép­tánckor. Hiába, csak addig nyújtózkodha­tunk, amíg a takarónk ér. Pedig továbbfej­lődni csak jobb anyagi helyzetben tudunk. Régi nagy álmunk a ház színpadának átépí­tése, ami megközelítőleg másfél millió koro­nába kerülne. Ha sikerülne rá pénzt szerez­ni, ebből a városnak is haszna lenne. • ön hivatását tekintve pedagógus. A sok gonddal járó igazgatói munka miatt nem érzi úgy, hogy elszakad a gye­rekektől, kevesebb ideje jut rájuk?- Nem érzem ezt, hisz nap mint nap gyerekek vesznek körül, és én is osztozom sikereikben. Tavaly a trencséni gyermek- és ifjúsági művészeti versenyen két képzőmű­vészpalántánk is díjat nyert. Kell ennél több? Nagyszerű az is, hogy sok fiatal épp nálunk kap indíttatást a pályaválasztáshoz. Véget kell vetni annak a szemléletnek, hogy a gyereknek mindent egyformán jól kell tudnia. Ezzel szemben meg kell adni neki a lehetőséget, hogy ő maga válassza meg azt a tevékenységi területet, ahol átlagon felülit tud produkálni, mert kedve, hajlama, tehetsége arra predesztinálja. Mindennél fontosabbnak tartom a sikerélményt, amely óriási hajtóerő és akár a gyerek további sorsának alakulását is meghatározhatja. S hadd mondjam el azt is, hogy nagyon fontosnak, sőt szívügyemnek tartom, hogy a gyerekeket megtanítsuk játszani, mert a mai nemzedék mintha ezt már nem tudná. VIDA JÚLIA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom