Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-17 / 39. szám
Vallomások !' a családról 4 Szabad ÚJSÁG zén vallomásom a családról ehhez a fényképhez fűződik, amelyik édesapámról készült az orosz hadifogságban. 1943-ban születtem, s rá két hónapra édesapámat behívták katonának. A háborúban hadifogságba került. Édesanyám három gyerekkel egyedül maradt. Neki is, mint a többi egyedül maradt asszonynak napszámba kellett állnia. Látástól vakolásig dolgozott a napi betevő falatért. Minket, gyerekeket a rokonság vett pártfogásába. Bátyám a nagyszülőkhöz került. Módosabb családok teheneit őrizte. Kosztot és némi ruhafélét kapott érte. Nővérem Budapestre került, anyám húgához. Évekbe telt, amíg viszontláthattuk. Engem, a legkisebbet drága jó apai nagynéném fogadott be a saját hat gyermeke mellé. Máig is hálával gondolok rá. Anyukámmal csak a vasárnapokat tölthettük együtt. Este akkor is el kellett válnunk. Szomorú válások voltak ezek, nagyon sokat sírtunk. Édesapámtól később már jött egyegy levél, s ez a fénykép. így megtudtuk, hogy él, és egyszer majd csak hazajön. Én ugyan nem nagyon örültem ennek, hiába mondogatták, hogy édesapád majd hoz neked babát és babakocsit. Olyankor pityeregve mondtam, hogy baba is, kocsi is kell, de a bácsi nem kell, az menjen vissza. Aztán 1948 őszén, ekkor már ötéves múltam, megjött az édesapám. És ezt a napot sose felejtem el. Valaki futott hozzánk a hírrel, hogy a nagyszülőimhez látták bemenni, akik ott laktak mindjárt a falu végén. Nagynéném kézen fogott, s amíg a majorból sietve a faluba, a nagyszüleimékig értünk, állandóan magyarázott: „Ott lesz egy bácsi a mamánál, ő a te apukád. Nem kell félni tőle, ő szeret téged." Csöndesen szipogtam, de már nem mondtam, hogy a bácsi nem kell, menjen vissza. Az udvaron előrefutottam. Bent, az asztalnál ült egy nagy bajuszú, furcsa kabátos ember, akinek én szó nélkül az ölébe telepedtem. Néztünk egymásra, s 6 azt kérdezte: „Kié ez a kislány?" Átkaroltam a nyakát, és még mindig szipogva, csöndesen mondtam: „Bácsi, te vagy az én apukám. “ Édesapám hangosan zokogott, s körülöttünk mindenki sírt. Később megbátorodtam, s arra kértem, hogy vágja le a bajuszát, mert nagyon szúr. Még sokáig betegeskedett. Én mindig mellette voltam, nagyon szerettem, pedig nem hozott szegény se babát, se babakocsit, csak egy darab fekete kenyér volt a tarisznyájában. Mi, testvérek ekkor végre mind hazakerültünk, s örültünk, hogy együtt Családi kör a család. A sorsunk is kicsit jobbra fordult. Kiköltözhettünk az úgynevezett ,,szegényházból", ahol a falu nincstelenjei laktak nem éppen emberi körülmények között. A szüleim később egy kis vályogházat építettek a falu szélén, ahol szerény körülmények között, de boldogan éltünk. Sajnos, édesapám nem sokáig élvezhette ezt a boldogságot, mert 51 évesen hirtelen meghalt. Temetésére szinte az egész falu kivonult, hiszen mindenkihez volt egy kedves szava. Hát ennyi dióhéjban a történet, amely a családi albumunk számomra legkedvesebb fényképeihez fűződik. Még annyit hozzá tennék, hogy közben férjhez mentem. Nagyon jó férjem van és három hálás gyermekem. A múltról már csak néha, négy unokámnak szoktam mesélni. Húsz éve lesz, hogy a városba költöztünk, mert a férjemet ide kötötte a munkája. Édesanyámat is elhoztuk magunkhoz, aki hosszú betegség után hat évvel ezelőtt meghalt. Bár évek óta távol élek a szülőfalumtól, álmaimban mindig oda térek vissza, a gyermekkori emlékek, élmények közé, drága jó szüléimhez, a falu végi kicsi házunkba. Szabó Andrásné, Érsekújvár Kedves Olvasóink! Várjuk vallomásukat a családról, hozzá egy (vagy több) fényképet a családi albumból amely Önöknek a legkedvesebb, legemlékezetesebb. Ezeket természetesen írásuk közlését követően visszaküldjük. Vallomásukat a családról honoráljuk. HÁZIORVOS 1993. február 17. Gazdálkodj okosan! Tisztelt szerkesztőség! A Szabad Újság címe alatt ott szerepel a küldetése: közéleti és gazdasági napilap. No mármost, ha gazdasági, akkor véleményem szerint nemcsak azzal kell foglalkoznia, hogy az ország, az üzemek, az egyes ágazatok, az államháztartás hogyan gazdálkodik, hanem azzal is, hogy abból, amit ennek az országnak az illetékesei ki-(vagy el-)gazdálkodnak, mennyi jut nekünk, az átlagos jövedelmű családoknak. Vegyük a mi családunk példáját: dolgozik a férjem is és én is, van két, még alapiskolás gyermekünk. Abból, amit havonta megkeresünk, hogyan tudjunk, hogyan lehet megélni? Félreértés ne essék, nem filozofálni akarok, a politikusok, a közéletet irányítók munkájába sem tudok beleszólni. Csupán olyan egyszerű tények érdekelnek, hogy mások hogyan osztják be az egy (vagy két) kis keresetüket, fizetésüket, hogy a két (vagy három) gyermekük ne érezze a fokozódó inflációt, a nagy drágaságot. Hogy miből vesznek kevesebbet, mit mivel pótolnak? Hogyan, mennyit főznek? A drága lábbeli, a még drágább ruha hogyan száll testvérről testvérrel? Bárcsak elterjedne mifelénk is az a jó szokás, hogy a kinőtt ruhácskákat, szvettereket (hiszen ma már olyan megkíméltek maradnak a mosógépeknek, a jó mosóporoknak köszönhetően) egyik család odaajándékozná a másiknak! Vagy miért ne cserélhetnénk olcsó ételrecepteket? Gyermekágyat, gyerekkocsit, játékokat is lehetne ajándékozni, vagy kedvezményes áron felkínálni. Ma már vannak nagyon tehetős, nagyon sok gyermekholmit felhalmozó gazdagok és lesznek (már vannak is) anyagi gondokkal küszködő szegények. Tudom, elszoktunk ezektől a fogalmaktól. Nem sírom én vissza a túl nagy egyenlősdi idejét. De egyet tudatosítania kellene mindenkinek: ma nemcsak az a szegény, a pénztelen, aki nem dolgozik, s csupán az a gazdag, aki ügyes, szorgalmas, okos és igyekvő. Egyáltalán nem! Vegyük például az értelmiségi családokat (ha nem ügyvédek, bírók, jogi tanácsadók stb.) vagy az átmenetileg (?) munkanélkülivé vált agrárszakemberek családját. Addig - amíg kicsit több lesz a családi jövedelem, hogyan lehet beosztani? Addig, amíg mondjuk a gyermekgondozás idejét töltő kismama is dolgozhat (ha kap munkát), mit lehet elvonni a családtól? Kérem a szerkesztőséget, tegye lehetővé, hogy a Családi kör oldalon ezt a magamhoz, a hozzánk hasonló családokkal megvitathassuk. Hogy itt kérhessünk meghatározott korú gyermekeinknek használt ruhát, szánkót, sítalpat, s hogy akinek valamiből több van, mint amennyire a család gyermekeinek szüksége van, itt kínálhassa fel másoknak. Azt mindenkinek a saját megítélésére bíznám, hogy az újságban közölné-e a címét, vagy csupán jeligét írna, s az egész cserelevelezést a szerkesztőség bonyolítaná le. Köszönöm, hogy meghallgattak, s várom a hozzám hasonló gondolkodású, a miénkhez hasonló gondokkal küszködő családok - édesapák vagy édesanyák - levelét, véleményét. Kiss Gáborné, Pozsony A szerkesztőség szívesen közli az olvasóknak a témával kapcsolatos véleményét, leveleit. Kérjük, a borítékra írják rá: „Gazdálkodj okosan!“ „Testvérem még csak huszonnyolc éves, mégis gyakran panaszkodik, hogy fáj a mellkasa, „szorítja“ valami. Sokat dolgozik, éjszakai munkát is vállal, mert építkeznek, s mielőbb szeretnék befejezni, de ma már nagyon drága az építőanyag, s minden ami egy házhoz kell. Féltem, mert rengeteget dohányzik, ideges, mindent egyedül akar elvégezni. Csak ő is úgy ne járjon, mint édesapánk. Az is meghalt fiatalon, 49 évesen kapott infarktust. Z. J. leveléből A mai feszült élet- és munkatempót diktáló világban bizony fokozottan kell óvnunk minden arra hajlamos embert, legyen az akár férfi, akár nő, hogy jobban vigyázzon magára, s ha csak néhány tünetét is észreveszi, felfedezi magán az orvosi szóhasználat szerinti ischaemiának, a szív ischaemiás megbetegedésének, azonnal vizsgáltassa ki magát. Amit a levélíró felsorolt, a szív rossz vérellátásának tünetei. A fulladás, a mellkasi fájdalom, az álmatlanság (vagy az alvászavarok) arra engednek következtetni, hogy testvére - ha nem változtat az életmódján - bizony egészen a szívinfarktusig juttathatja túlságosan igénybe vett szervezetét. Hogy miért hanyagolják el az emberek, miért nem veszik komolyan ezeket az előrejelzéseket? Túlságosan általánosnak, megszokottnak, életükhöz tartozónak tekintik, s azzal térnek napirendre fölötte, hogy majd kipihenik magukat, s akkor elmúlik a rossz közérzet, a fulladás, a néha jelentkező mellkasi fájdalom. Annak sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget, ha ebéd után megizzadnak, bágyadttá válnak, fáradtabbak, mint mielőtt leültek az asztalhoz. Ezekkel a tünetegyüttesekkel pedig már orvoshoz kellene fordulniuk. Ma már - a megdrágult orvosi és gyógyszerellátás ellenére is - a legtöbb rendelőben ott az EKG, s ennek, valamint a vérnyomásnak, a cukorszintnek, a testsúlynak stb. az alapján az orvos pontos képet adhat az ilyen panaszokkal hozzá forduló betegek állapotáról. Régebben - de úgy is mondhatnánk, hogy alapjában véve - elsősorban a szomatikus, vagyis a testi megbetegedésekkel szoktuk kapcsolatba hozni a szívelégtelenségeket. De jelentkezhetnek a panaszok az anémiás megbetegedések estében is, előidézhetik pl. légzési zavarok, mellkasi deformációk éppúgy, mint a magas vérnyomás vagy a túlzásba vitt dohányzás. A tudomány legutóbbi állasfoglalása szerint a szívelégtelenség ( a későbbi infarktus) kialakulásának egyik legfőbb előidézője az ember pszichés állapotában keresendő. A belső bizonytalanság, az önmegvalósítás hiánya, érzelmi (szeretetigény!) kielégítetlenség, az oldódni nem tudás, a szabad döntést gátló tényezők, az emberi kapcsolatok sikertelensége kerül előtérbe mint rizikófaktor, amikor napjaink szívinfarktusos eseteit vizsgáljuk. Valószínű, hogy levélírónk testvére is túl magasra állította a mércét, s rohanását, fokozott munkatempóját önmagával való elégedetlensége is diktálja. Szinte mintapéldája a szívinfarktusra hajlamos embereknek. Erre utal az is, hogy édesapjuk szintén infarktusban halt meg. Természetesen mindennemű általánosítás hiba lenne, de a szív ischaemiás megbetegedése könnyen súlyossá válhat, s habár az infarktus ma már a legtöbb esetben túlélhető, utána a beteg élete végéig gyógyszeres kezelésre, orvosi ellenőrzésre, kíméletre szorul. És ma már az is nagy csapás, ha valakinek csökken a munkaképessége, vagy rokkanttá válik. Mit tegyen tehát az, aki ingerlékeny, ideges, túlérzékeny, robbanékony? Akinek „könnyen felmegy a pumpája“, aki azt állítja, hogy őt csupán a túl magas mércéje, igényessége, felelősségtudata hajtja? Nos, a ma divatos tudományosfelvilágosító irodalom tanácsai szerint legalább naponta kétszer nézzen a tükörbe. Vegye szemügyre önmagát, hogy van-e különbség reggeli és esti arckifejezése között? Ha az arca haragot, komorságot tükröz, akkor nézzen önmagában, vessen számot azzal, mi bántja? S hogy gondjai valóban olyan súlyosak-e, hogy állandóan ezeknek a szorításában kelljen élnie, és vívódnia. Lehet, hogy elég volna megosztania legközelebbi hozzátartozójával, testvérével, barátjával, s máris változna a véleménye. Tudatosítsa, hogy nem tévedhetetlen. Hogy ahogyan él (rohanás, nemalvás, cigarettázás), az önpusztítás. Iktasson be életrendjébe fél-fél óra „lazítást“. Elsősorban próbáljon meg beszélgetni, beszélni gondjairól. Cigarettázás helyett sétáljon tiszta levegőn, s közben ne gondoljon semmire, ami gondjával összefüggne. Tervezgetés, céljainak felvázolása közben ne egyetlen lehetőséget vegyen számba. Legyen a maximális, az optimális, de a minimális sikerre is felkészülve. Vagyis semmi se érje váratlanul. Ne féljen a kudarctól, azt is meg kell tanulni elviselni. Legyen valamilyen „lazító“ hobbija. Ha a fizikai munkában fárad el, akkor legyen az szellemi szórakozás. Pl. olvasás, keresztrejtvény-fejtés. Ha a szellemi tevékenység a „kenyere“, akkor kocogással, úszással vagy barkácsolással lazítson. Levélírónk testvére valóban most van a legkritikusabb (és tájainkon a legtipikusabb!) helyzetben ahhoz, hogy a legnagyobb hajtás közben, hirtelen nagyon megbetegedjen. Ezért az érte aggódó családtagok, ha vannak vele olyan jó kapcsolatban, próbálják meg figyelmeztetni, s legalább egy alapos kivizsgálásra elküldeni az orvoshoz. Dr. Cs. J.
