Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-07 / 4. szám
4 Szabad ÚJSÁG Riport Tipegő kisgyermek voltam, amikor a szüleim elváltak. A húgomat és engemet is az édesanyánk nevelt fel. Persze nem sokáig maradt özvegyen, férjhez ment, de a férje bennünket, mostohagyermekeit sohasem fogadott a kegyeibe. Minden minket érintő megnyilvánulásából a közömbösség és a hidegség áradt. „így van ez rendjén" - nyugtatgattam magam tizennégy évesen. Ám valahol legbelül akaratom ellenére összehasonlítottam magam társaimmal. „Hát ki vagyok én tulajdonképpen? Miért kellene engem valakinek is szeretnie?" - tettem fel magamnak a kérdést, és válaszoltam is rá: „Egy elvált szülő gyermeke vagy, akinek az édesapja cigány. “ Bármennyire is igyekeztem elhessegetni magamtól a lelket tipró gondolatokat, szabadulni az állandó kisebbségrendúségi érzéstől, nem sikerült. Szeretetre vágytam, s ahelyett úgy éreztem, hogy napról napra kitaszitottabb vagyok. A tanulmányi eredményem fokozatosan leromlott, pedig évekig az osztály legjobb tanulója voltam, összeomlott körülöttem a világ, a szomorú sorsomért és mindenért az édesanyámat hibáztattam. A szemére is vetettem többször, amiért elvált édesapámtól, holott a második férje még rosszabb, gyakran megveri. Ma már tudom, hogy elhamarkodottan ítélkeztem ... Időnként meglátogattam nagyanyámat, aki vallásos lévén sokat mesélt nekem az Úr Jézusról, az ö határtalan szeretetéről. Elmondta, hogy Jézus mennyire szereti a gyerekeket, elvitt a templomba, ahol nagyon jól éreztem magam. Éreztem, Jézus közelségét, éreztem határtalan szeretetét. Boldogan mentem vasárnaponként a templomba. Persze csak akkor, amikor a nagyanyámnál tartózkodtam, mert nevelőapám nem engedett. Gyermekfejjel nem értettem, hogy miért nem mehetek én attól el az Isten házába, hogy nevelőapám valamilyen pártnak a tagja. Nem lehettem első áldozó, nem öltözhettem fehér ruhába, nem tehettem fátylat a fejemre, mint az osztálytársaim. Ez nagyon fájt nekem. Beköszöntött a február, egy pénteki napon - névnapom előestéjén - átruccant hozzánk néhány jóbarát. A beszélgetés során újra hatalmába kerített a kisebbségi érzés, elment a kedvem a szórakozástól, a beszélgetéstől, az élettől, visszavonultam a szobámba. Lapozgattam (A szerző felvétele) a fényképalbumot, és amikor már mindenki pihenni tért, lementem a konyhakésért. Nem akartam tovább élni, Jézushoz akartam menni, szeretetre vágytam,... csuklóimon felvágtam az ereket. Elsötétült előttem a világ, nem éreztem fájdalmat, semmit sem éreztem, „elaludtam“. A sötétségből halvány fényt vettem észre, amely beszűrődött az ablakomon, és egyre fényesebb lett. Amikor már szinte ragyogott, vonzott, csalogatott magához. Nem vakított, melegített. Felültem az ágyban, egy ideig csak néztem az egy csúcsból eredő fénycsóvát, aztán besétáltam a fénybe. Amíg az ágyon feküdtem, úgy éreztem, egyedül vagyok a szobában, de tévedtem. Meghalt rokonok, ismerősök vettek körül. Indultam feléjük, de nagyapám felemelte a jobb kezét, mint aki azt jelzi: várj türelmesen, még nincs itt az ideje! Érdekes, édesanyámat - aki pedig még él - is közöttük láttam. Csak állt, nem nézett senkire, lesütötte a szemét. Miután nagyapám megállásra intett, egy angyal lépett hozzám és egy nagy könyvet helyezett elém a földre. Aztán lapozni kezdte. A sorsom íródott abban a könyvben, újra megelevenedett gyermekkorom, láttam a szülői házat, édesapámat, akire már nem emlékeztem. Miközben filmként pergett le előttem az életem, éreztem mindazok lelki örömét és fájdalmát, akiknek örömet, illetve bánatot okoztam eddigi életem során. Az öngyilkosságommal „megszakadt a film“, a rokonok, ismerősök, akik velem együtt nézték végig életemet, eltűntek a szobából. Ugyanúgy mint a szoba is, és egy tágas, gyönyörű kertben találtam magam. Fehérbe öltözött gyerekekkel futkároztam, az Atya érkezését vártuk, nagyon boldogok voltunk. Aztán mágneses erőként emelt valami a magasba, röpített tova. Behunytam a szemem, csak akkor nyitottam ki, amikor megálltam. Az Atya ölében ültem, simogatta az arcomat, a hajamat, és letett a trónja elé. „Még nem maradhatsz közöttünk - mondta kedvesen - neked küldetésed van a Földön. “ Ugyanaz az erő, ami hozzá röpített, ismét megragadott, és egy sötét folyosóba sodort. Távolodtam a fénytől, szememmel még észleltem a ragyogást, amikor egy hang szólt hozzám: „Majd akkor fogsz meghalni, amikor legjobban szeretnél élni." Persze nem értettem, hogy miért is lenne értelme még az életemnek. Másnap - szombaton - nem mentünk iskolába, a húgom későn délelőtt, úgy fél tíz körül, Halálközeli élmény 1993. január 7. nyitott be hozzám. Felsikoltott a sok vér láttán... A mentők vittek be a kórházba. „Megalvadt a vér, magas a vastartalma, ezért nem vérzett teljesen el" - magyarázta az orvos édesanyámnak. Én azonban tudtam a valóságot, azt, hogy csoda történt, és akaratom ellenére vissza kellett térnem a Földre. Két napig egyfolytában aludtam. Amikor lábra álltam, édesanyám bevitt magával Losoncra. Az egyik utcában ráismertem arra a szőlólugassal övezett házra, amelyet a klinikai halál állapotában láttam. Nem szóltam édesanyámnak, bár azt hiszem, észrevett valamit rajtam, mert megkérdezte: „Mi bajod kicsim?" A látványtól forróság öntötte el a testem, a homlokomon verejték gyöngyözött. Édesanyám is úgy viselkedett, mintha nem fűzné emlék a kihalt és elhagyott portához. Még aznap levelet írtam édesapámnak. Elpanaszoltam benne mindent, ami bánt, de azt is szemére vetettem, hogy eldobott bennünket. A következő losonci utunk során bedobtam a levelet a ház levelesládájába és reménykedtem. Nem számoltam a múló napokat, de azt hiszem, csak néhány hét telt el a levél kézbesítése óta, amikor egy tanítási óráról magához hívatott az iskola igazgatója. „Édesapád akar látni" - mondta nyugodt hangon, olyan természetességgel, mintha reggel köszöntem volna el otthon tőle. Persze, ő nem tudhatta, hogy én nem ismerem az édesapámat, és az izgalomtól dobogott a szívem... Az édesapámmal való találkozás után más ember lettem. Bátrabb, kiegyensúlyozottabb, talán kissé vidámabb is. Azóta a mai napig tartjuk a kapcsolatot, én közben férjhez mentem, anya lettem. Tulajdonképpen csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire elhamarkodottan ítélkeztem édesanyám felett, amikor a szemére vetettem második házasságát. Ugyanis én is elváltam az első férjemtől. Most egyre gyakrabban cseng a fülemben az a mondat, amelynek addig, míg nem született gyermekem, nem tulajdonítottam jelentőséget. „Majd akkor fogsz meghalni, amikor legjobban szeretnél élni" - igen, most nem akarok meghalni, nagyon szeretnék élni. Nem magamra gondolok, a kislányomra. Ha én meghalok, ugyan kap-e valakitől szeretetet, vagy szeretet nélkül nő fel, mint én? Nagyon szeretnék még élni, éppen ezért félek... Lejegyezte: FARKAS OTTO Kőbánya mellett nem jó lakni AKIT A CEMENTGYÁR FÜSTJE MEGCSAPOTT Rozsnyó és Kassa között félúton fekszik az Árpád-kori telepítésű Szádudvarnok. Innen húzódik észak felé az európai hírű Szádelői-völgy. A falu déli határában pedig egy irtózatosan porzó kőbánya és egy ugyancsak környezetszennyező cementgyár károsítja az itt élő emberek egészségét, és teszi naponta próbára türelmüket. Errefelé a ruhaszárító köteleken ritkán lengedezik mosott fehérnemű. A táj fölött lebegő porfellegekből folyamatosan ülepedő porszemcsék a tornai vártól, a Szádelöi-völgyön át a Szorosköig mindent beborítanak. A tűlevelű fák pusztulásnak indultak. Pedig e csodaszép tájegységet már az ötvenes években rezervátummá nyilvánították, s az UNESCO felügyeletébe is bejelentették. Furamód a völgyből előbukkanó és a községen végigcsörgedező patak nem tartozott a rezervátumhoz, tudniillik a pozsonyi állami és pártvezetök ide jártak horgászni. Szádudvarnok és a közigazgatásilag hozzá tartozó Méhészke közel félezer polgára tehát ezzel az örökséggel lépett a jövő útjára, amikor 1990-ben különvált Szádelötől. önállósodásukkor mindössze 24 ezer korona volt a bankszámlájukon. A csekélyke vagyon gyarapodni látszott a falu kataszterén működő, gazdálkodó üzemek által befizetendő lokalizációs illetékekből. Csakhogy a területet foglalókat nem volt könnyű fizetésre bírni. Mintha előbb összebeszéltek volna: valamennyien azzal a megokolással hárították el az érvényben levő törvények és tarifák által meghatározott illetékek befizetését, hogy nincs rá pénzük. SPISÁK Sándor polgármestert azonban keményebb fából faragták annál, mintsem hogy megelégedett volna az efféle indoklással. A 18 hektár területet birtokló cementgyár az első esztendőben csak „nyersanyaggal" volt hajlandó fizetni. Dehát mihez kezd egy falu mintegy ezer tonnányi cementtel? A polgármester mégis elfogadta az ajánlatot, átvette és az utolsó zsákig eladta a cementet. Tette mindezt abban az időben, amikor a környéken a kutyának sem kellett a kötőanyag. Ezután a Keletszlovákiai Vasmű helyi illetékeseinél kopogtatott, akik a falu határában lévő 100 hektáros kőbánya haszonélvezői. A többszöri gyózködést végül siker koronázta. Az illeték felét bankjegyekkel, a másik felét pedig kőzúzalékkal „rendezték le". Az adósok listáján hátramaradó újbódvai szövetkezet már keményebb diónak bizonyult az előző kettőnél. A bíróságig fajuló huzavona eredményeként a szövetkezet építőcsoportja közel félmillió korona értékű munkavégzéssel egyenlítette ki a számlát, a falusi ravatalozó építésénél. Az így összekalapozott pénzből aztán felújították a kultúrházat és az iskola épületét. Bővítették a villany- és a vízvezetékhálózatot. A sportpályán öltöző épült, a községi hivatal eszköztára pedig számítógéppel bővült. A kultúrára is sokat áldoznak: neves előadóművészeket, együtteseket hívnak meg vendégszereplésre, és mindkét helyiségben általuk fizetett könyvtáros gondoskodik a lakosság megfelelő könyvellátásáról, ami manapság bizony ritka szép, példás cselekedetnek számít. A ravatalozóra már több mint 100 ezer koronát költöttek, s még vagy 600 ezerbe fog kerülni a befejezése. A község vezetőinek egyik legnagyobb gondja, a zavartalan vízellátás biztosítása. Az 1936-ban átadott vízvezeték már elhasználódott, és az 1974-ben szakszerűtlenül felújított cserevezeték gyakori meghibásodása miatt olyan kritikussá vált a helyzet, hogy az egész hálózatot át kell építeni. Az elkészült tervek szerint több mint 4 millió koronára lenne szükség a munkálatok elvégzéséhez. A kérdés csupán az, hogy a járási vízművek mikor s mennyi pénzt hajlandó áldozni erre a létesítményre? Amennyiben a vezeték karbantartásával és működtetésével megbízott vállalat késleltetné a munka megkezdését, úgy a helybéliek saját hatáskörükbe vonják az évek óta szorgalmazott beruházás lebonyolítását, illetve finanszírozását. A polgármester szerint, ez év tavaszán mindenképpen lépniük kell, mert még egy, a tavalyihoz hasonló „víztelen“ nyarat már nehezen viselne el a község. A faluban 1963-ig volt önálló szövetkezet. Tíz évre rá a szomszédos két faluéval „házasították“ össze a földeket. Majd ezt követően az újbódvai mezőgazdasági nagyüzem olvasztotta magába a környék termőföldjeit. A jóváhagyott transzformációs törvény értelmében a szövetkezeti tagok, illetve dolgozók vagyonjegyeket kaptak, amire hét esztendő múltával kezdik majd el kifizetni a jogosult és igényelt járadékokat. A benyújtott kárpótlási kérvényekre azonban még nem érkezett visszajelzés. A tulajdonjogok intézésében a lakosság nagy segítséget kapott az önkormányzattól, amely lehetővé tette, hogy az érdekeltek helyben hozzájuthassanak a telekkönyvi kivonatokhoz. A hajdani erdőtulajdonosok, a hatvannyolc részvényes visszaigénylését is a polgármesteri hivatal koordinálja. A számítógéppel helyben elkészített és közösen kitöltött nyomtatványokat a polgármester személyesen juttatta el az erdóhivatal illetékeseinek. Mintegy 120 hektár erdőterület visszaadását kezdeményezték, bár a méltányos ügyintézésben csak kevesen bíznak. Arról van ugyanis szó, hogy az állami erdóhivatal által használt erdőrészeket a hatvanas évek kezdetén kisajátította a Kelet-szlovákiai Vasmű. A fák java részét azóta kivágták, hiszen ezen a területen nyitották meg a máig terjeszkedő hatalmas kőbányát. Kezdetben kaptak ugyan némi kárpótlást a részvényekkel bíró erdőtulajdonosok, de a közösen használt úrbéli területekért semmit sem adtak cserébe. A jelenlegi helyzetben - az eredeti erdő híján - kétféle megoldás jöhet számításba: az igénylésüknek egy más kataszter; ben lévő erdőterület kiutalásával tesznek eleget, vagy pedig teljes pénzbeli kárpótlást ajánlanak fel a kárvallottaknak. Remélhetőleg nem egy harmadik (elutasító) változattal kell majd beérniük. Még a második világháború után történt, hogy egy szlovák tanítónő került a faluba. S hogy gombhoz igazodjon a kabát, a magyar alma mater szép csendesen szlovákká „honosult“. S bár a lakosság több mint 99 százaléka magyar nemzetiségűnek vallja magát, az iskolaköteles gyerekek oroszlánrészét szlovák iskolába járatják. A „kisebbségben" levők, vagyis azon kevesek, akik a hatékony győzködő szavak ellenére is kitartottak az ismeretek anyanyelven való elsajátítása mellett, a szomszédos tornai magyar tanítási nyelvű alapiskolában tanulnak. A választási kampány idején a magyar iskola újbóli megnyitása is szerepelt a kérések és ígéretek között, de később, „magyar iskolajelöltek" hiányában az ötletet elfújta a cementport és a homokszemcséket hordó szél. KORCSMAROS LÁSZLÓ
